„Mi az a pont, amikor azt mondja az ember, hogy na, ezt már nem szabad?”

A Láthatáron Csoportot Feuer Yvette színész, drámapedagógus alapította 2010-ben, akkor még Bohócok a Láthatáron néven. Működésük első éveiben gyerekeknek szóló bohócelőadásaikkal járták Magyarország szegény, északkeleti részeit. 2015 óta pedig, immár új névvel, számos fontos társadalmi-családi problémát középpontba helyező színházi nevelési előadást készítettek, de felnőtteknek szóló darabjaik is vannak.

A többi független társulathoz hasonlóan ők sincsenek könnyű helyzetben. Ehhez képest szokatlan módon két bemutatójuk is volt 2025 végén. A beszélgetésünk óta bemutatták a Zugot is, de mi a Boldogságunk története című előadásről ültünk le beszélgetni. A tibeti mese kortárs kerettörténetet kapott, és ettől még inkább szól rólunk.

444: Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, szembejött egy ismerősöd, te pedig rögtön előkaptad a két új előadásotok szórólapját, és odaadtad neki is. Tényleg minden percben azon gondolkodsz, hogyan növelheted a nézőitek számát?

Feuer Yvette: Egyszer, nagyon régen Scherer Péterrel egy potenciális közös munka kapcsán az ifjúsági színházról beszélgettünk, és Pepe elmondta, hogy ő már szinte csak ebben hisz, ennek van igazán értelme. Majd rögtön elő is vette a szórólapokat, mert – mint kiderült – minden előadásukról volt nála reklámanyag. Pepe akkor már híres színész volt, úgyhogy arra gondoltam, ha ő mindenféle szégyenérzet nélkül tudja ezt csinálni, akkor lehet, hogy meg kellene tőle tanulni.

A Láthatáron Csoport bizonyos szempontból életem fő műve, és mostanában, hogy két bemutatónk is volt négy hónapon belül, tényleg állandóan azon jár az eszem, hogyan lehetne hírét vinni az előadásainknak. Nagyon kell tolni a PR minden részét, ha csak egy minimális láthatóságot is szeretnék: az évek óta műsoron lévő sikeres előadásainknál azért, mert egyre nehezebb új nézőkhöz eljutni, az új darabokat meg valahogy be kell vinni a köztudatba. Mára a független terület az éhhalál szélére került, utolsó 2025-ös bemutatónkra, a Zugra összesen 800 ezer forint volt. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy színésznő kollégám, Balogh Orsolya és én a próbaidőszakért egy fillért se kapunk. Ilyen azért nagyon régen nem fordult elő.

Ehhez képest mi hajt még mindig egy újabb darab összerakásában, mit tud még adni ez a szakma? Mi történne, ha most egy ideig nem lenne új bemutató? Hisz csináltál már eleget.

Mindig azt érzem, hogy nincs más választásom. Egyébként is, az a legjobb része a munkának, ahogyan elkészül egy új darab, létrehozol valamit a semmiből. Az alkotói létezés legfontosabb összetevője a témára való rácsavarodás, a kutatás, a forma megtalálása – mindez nekem hatalmas élvezetet jelent. Miközben persze sokszor van bennem szorongás, kétely, a saját jelentéktelenségem átérzése. Nyughatatlan lélek vagyok, akkor érzem azt, hogy értelme van az életemnek, ha valami hasznosat csinálok, ha ki tudok fogalmazni valamit a létezésből.

A Boldogságunk története egy tibeti népmesére épül, amellyel tíz éve találkoztál, amikor Boldizsár Ildikóhoz jártál meseterápiára.

Ez a történet szíven ütött akkoriban, és az ilyet nem felejti el az ember. A tibeti népmese, amelynek A boldogság madara a címe, a küzdelemről szól. Azért vált ilyen fontossá, mert azt éreztem, hogy az én életem is benne van. Egy olyan helyzetet mutat meg, amikor az elején teljesen reménytelennek tűnik, hogy a főhős sikerrel járhat, végül mégis kiállja a próbákat. Ez a reménytelenség vissza-visszatérő érzése az életemnek, talán ezért jelenik meg újra és újra a boldogtalanság témaként is. Többször felmerült már korábban, hogy készüljön előadás a mese alapján, kétszer neki is futottunk, de végül egyik folyamatból sem lett darab, amit nekem azért nem volt egyszerű megemészteni. Szóval viszontagságos története van ennek a boldogság-projektnek – amiről nyilván azt mondaná egy terapeuta, hogy ez sem lehet véletlen. De most végre eljutottunk odáig, hogy tényleg megszületett az előadás.

Ebben a verzióban a tibeti mese azért elég rendesen bele van forgatva a mába, a mi békepárti jelenünkbe, egy kerettörténet is kiegészíti az eredeti sztorit.

Muszáj a történet köré odarakni a mai valóságunkat, azt a környezetet, ami a hétköznapokat jelenti, hiszen a boldogságnak fontos eleme az is, hogyan tudom kezelni a külvilágot, hogyan és mennyit engedek be belőle, mit jelent számomra az, hogy felelős vagyok magamért. Én abban hiszek, hogy mindenképpen fontos tudni, mi vesz körül bennünket. Az aztán már egy másik kérdés, hogy mit kezdek a környezet kiváltotta negatív érzelmekkel, hogyan tudom átforgatni ezeket alkotó energiává vagy karitatív tevékenységgé, és közben megtalálni a belső derűmet.

Az egyik tibeti szörnyet a darabban egy olyan politikus-szónok jeleníti meg, aki boldogságot ígér az egyszerű embereknek, azon az áron, hogy nem kell tudniuk és dönteniük semmiről, mert ennek felelősségét a politikus leveszi a vállukról.

A tudás mindig fájdalommal jár, és hát ez elég meggyőző érve a politikusoknak, ha belegondolsz. A mese arról is szól, hogyan lehet észrevenni ezeket a csapdákat, és hogyan lehet kikerülni őket. Tóth András színész kollégám mondta, hogy ezeket a modern szörnyeket nem legyőzni kell, hanem felismerni és úrrá lenni rajtuk. Ez a mese a belső integritásunk megtartásáról is szól.

Mit jelent ez a szó neked?

Röviden azt, hogy nem csinálok semmi olyasmit, amit belülről helytelennek érzek. Ennyi. Ez a boldogsághoz még nem elég, az viszont biztos, hogy enélkül nincs boldogság. Sokszor előkerül ma az, hogy mi mit ér meg, meddig lehet elmenni bizonyos dolgokban, és itt gyakran nagyon nehéz döntéseket kell hozni. Nekem persze könnyen nagy a pofám, mert engem nem tett még próbára az élet. Nem hívott fel Kálomista Gábor, hogy akarok-e szerepelni x millió forintért egy bizonyos filmben.

Kisebb dilemmáid se voltak?

Azon például gondolkodtam, hogy a pandémia alatt részt vegyünk-e a „Köszönjük, Magyarország” programban. Megkérdeztem a produkcióban szereplő összes színészt, és az lett a döntés, hogy oda benevezünk. De a Déryné program már nekem nem fért bele, vagyis létezik egy teljesen irreális vörös vonal a fejemben, hogy mondjuk az MMA-hoz nem pályázom, de az NKA-hoz igen, miközben ma már nincs igazán különbség a kettő között. De igazi, kemény próbatétel nem volt. Pedig akkor derül csak ki, hogyan viselkednél, ha előáll az a bizonyos helyzet, úgyhogy nem szeretném lengetni a morális pallosomat.

Ifjú koromban meghatározó olvasmányom volt Heinrich Böll könyve, a Biliárd fél tízkor, amely három generációt mutat be Németországban. Azóta foglalkoztat a dilemma, hogy mi az a pont vagy konkrét történés, amikor azt mondja az ember, hogy na, ezt már nem szabad meglépni. Ezek az integritáshoz tartozó döntési helyzetek. De a boldogság kérdése sokkal összetettebb ennél. Számomra most a legfontosabb cél az, hogy tudjak örülni annak, amit elértem, és ne azt sirassam, ami nem sikerült. Sajnos szükségem van a külső elismerésre is. Tudom persze, hogy az igazi integritást az jelentené, ha enélkül is boldog tudnék lenni.

Ezt akkor már nem is próbálod elérni?

De, ez a végső cél, amit egyelőre még nem tudok megugrani. Sokszor érzem magam rosszul amiatt, hogy még soha nem kaptam semmilyen díjat, és a Láthatáron Csoport se kapott sokat. Nagy a vágy bennem az elismerésre. Pedig eleinte egyáltalán nem érdekeltek a hivatalos visszajelzések, elég volt, hogy a nézők és számomra fontos szakmabeliek pozitívan reagálnak, de azután rájöttem arra, hogy ez abszolút számít a különböző pályázatokban, a nézőszámban is. Ezért küzdök, hogy minél több kritika megjelenjen az előadásainkról, mert ez is segít abban, hogy több nézőhöz eljussunk. Tehát nem csak a hírnévről van szó, hanem arról is, hogy a hírnév láthatóságot, a láthatóság pedig több nézőt jelent.

A darabjaitok jelentős része foglalkozik különböző társadalmi problémákkal, ami ma már abszolút nem szokatlan, független társulatoknál különösen nem. De amikor elkezdtétek 2010-ben, a művészek társadalmi felelősségvállalása még nem volt ennyire előtérben. Ezt a szemléletet Amerikából hoztad magaddal?

Nem tudom, mi lett volna, ha nem megyek el Amerikába, beszélgetnénk-e mi most bármiről. 2001-től csináltam ott a mesterképzésemet. Kinn megtapasztaltam a tanulás és a próbálkozás felszabadult örömét, a teljesítménykényszertől való teljes megszabadulást. Olyan egyetemre jártam, ahol a művészekre a társadalom alakítóiként tekintettek, akik felelősek a viszonyok javításáért. Amerikában megerősödött az önmagamba vetett hitem, és ezzel párhuzamosan az elhivatottságom is. Fulbright-ösztöndíjjal mentem ki, és komolyan vettem azt, hogy amit kinn tanulok, azt valamilyen módon Magyarországra kell hoznom. Mint egy szivacs szívtam magamba mindenféle tudást, tapasztalatot, de mindig azt gondoltam, hogy haza fogok jönni. Amerika emberileg és alkotóként is sokat segített nekem, hogy az legyek, aki vagyok.