„Ezek soha nem alszanak?” – kérdezi a Magyar menyegző című film harmada környékén a Péter nevű fiatalember (Kovács Tamás) az András nevű fiatalembertől (Kövesi Zsombor), amire utóbbi nem is válaszol semmit, csak grimaszol egy sokatmondót. Mindez hajnalban történik, amikor Péter és András épp csak ébredezik a pajta padlásán (hét országra szóló lakodalomra készülnek, sok lesz a vendég, nagy a felhajtás, kiszorultak a fiúk a tisztaszobából), nekik se könnyű az előző esti kiadós pálinkázás (és táncolás) után.

Ráadásul arra ébrednek, hogy egy újabb fiatalember jelenik meg a pajta kapujában, és se szó, se beszéd táncra perdül. Úgy ropja egymagában, mintha lenne holnap (hiszen lám, van is), aztán befejezi, megemeli a kalapját és távozik. Hogy átadhassa a helyét az örömapa típusú szereplőnek (Lengyel Ferenc), aki pálinkákkal érkezik. Amikor a Péter nevű fiatalember felveti, hogy jólesne valami frissítő ilyentájt, kávé vagy tea, akkor elképedve kérdez vissza, hogy tán beteg-e a kedves pesti vendég.

A helyzet tényleg az, hogy ezek soha nem alszanak (vö.: az éjjel soha nem érhet véget, miért pont Kalotaszegen lenne ez máshogy, 1980-ban, a moszkvai olimpia legendás évében), ellenben furtonfurt pálinkáznak és énekelnek (meg táncolnak). Ráadásul egyenesek, férfiasak (a nők nőiesek), vendégszeretőek, szenvedélyesek. Valahogy úgy, ahogy azt a tetszőleges Mórickának képzelni szokása erdélyi magyar emberekről.

Ez nem azt jelenti, hogy a film alkotóit fogalmatlan Mórickáknak gondolnám, szó sincs róla. A rendező Káel Csaba és összes munkatársa-szakértője (kettőt emelek ki közülük, kiemelt közreműködőknek vélem őket: Zsuráfszky Zoltán főkoreográfust és derék földimet, Pál István Szalonna zenei szerkesztőt) nyilván sokat tud Erdélyről, azon belül Kalotaszegről (noha tévedgetnek azért itt-ott), illetve néptáncról, népzenéről, néprajzról és mindenről, ami ezekhez kapcsolódhat. A kérdés inkább az, hogy mit lehet ebből belesűríteni az általuk választott műfaj keretei közt a filmidő másfél órájába (miközben mindenki táncol).