Vannak az életben a Nagy Dilemmák. Meki vagy Burger King? Coca Cola vagy Pepsi? Blur vagy Oasis? Hogy közelebbit mondjak: Kispál vagy Tankcsapda? És hogy aktuális legyen: Üvöltő szelek vagy Jane Eyre?

Én csak a Meki-Burger King kérdésben vagyok bizonytalan (szerintem itt a mindkettő a helyes válasz), és egyedül a Jane Eyre-ről váltottam az Üvöltő szelekre, miután kinőttem a kamaszkori rajongásomat Mr. Rochester iránt, a többinél sziklaszilárd meggyőződéseim vannak.

Ettől még persze imádom a Jane Eyre-t, nagyszerű regény, de az Üvöltő szelek valahogy egészen más kategória nálam (funfact: Charlotte Brontë ugyanabban az évben, 1847-ben publikálta a Jane Eyre-t, amikor húga, Emily az Üvöltő szeleket).

Mélyedjünk el

Ha nagyon elegem van úgy általában a világból, a mérhetetlen mennyiségű hülyeségből, ami körülvesz, van pár könyv, amikhez újra meg újra visszanyúlok. Már csak azért is, mert ezek a könyvek segítenek abban, hogy rádöbbenjek, a hülyeség egyetemes emberi dolog, nincs benne semmi rossz. Csak érdemes időnként más szemszögből ránézni. Ez az pár könyv bármikor megnyugtat – ami valahol vicces, mert egyik sem megnyugtató, inkább megterhelőek, de a maguk módján egytől egyig nagyszerűek, zseniálisak, korszakosak.

Mik ezek? A teljesség igénye nélkül:

• Emily Brontë: Üvöltő szelek (1847)
• William Makepeace Thackeray: Hiúság vására (1848)
• Gustave Flaubert: Bovaryné (1857)
• Emile Zola: Plassans meghódítása (1874)
• Theodor Fontane: Effi Briest (1895)
• Thomas Mann: A Buddenbrook ház (1901)

Nem fejtem ki most az összeset, mert hosszúra nyúlna a cikk, és nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy van abban valami megnyugtató, hogy az emberi kicsinyesség, ostobaság, feleslegesség, rosszindulat, meg a többi gyarlóság tablója már meg van festve, és bármikor elő lehet őket venni, hogy egy kicsit szórakozzunk rajtuk. Ezek nem a nagyszerűség, a fennköltség, a kiemelkedés regényei, hanem épp ellenkezőleg, a törvényszerű bukáshoz vezető utat festik le. Nincs bennük semmi heroikus. És épp ettől nagyszerűek.

Olyasfajta szórakozás ez, amivel az ember emlékeztetheti magát arra, hogy ő maga sem mentes ezektől a gyűlöletes tulajdonságoktól, de legalább végig gondolhatja az olvasás magányos luxusában, hogy mihez akar kezdeni ezzel a felismeréssel. Csak korszakos irodalmi művek adnak erre lehetőséget, hogy a komfortzónánkból úgy billenjünk ki, hogy közben nem kell felkelnünk a fotelből.

És akkor vannak ezeknek a korszakos irodalmi műveknek a filmes feldolgozásai. Amik már csak azért is rettentő érdekesek, mert így azt is láthatjuk (szó szerint), hogy másoknak mit jelentenek ezek a szövegek, őket mi foglalkoztatja bennük. Kicsit olyan ez, mint a kukkolás: beleshetsz valakinek a fejébe, megnézheted, ő hogyan gondolkodik dolgokról. Ami persze csak akkor érdekes, ha olyan ember fejébe nézhetsz be, aki tényleg gondol valamit a világról.

Előzetesen tehát még akár ígéretesnek is tűnhetett, hogy az Üvöltő szelekből Emerald Fennell írt/rendezett filmet, mivel az eddigi munkái alapján láthatóan olyan témák foglalkoztatják (nők helyzete, társadalmi egyenlőtlenségek), amik az Üvöltő szelekben – a kor viszonyaihoz igazítva – hangsúlyosan jelennek meg. De ahogy Fennell kifejezetten bátran nyúlt hozzá az Ígéretes fiatal nőben a nők elleni erőszak kérdéséhez, és jól vázolta fel a Saltburnben az osztályharc öldöklő kíméletlenségét, majd mindkét esetben pont a végén kente el a legnehezebb kérdéseket, úgy az Üvöltő szelek is erős nekifutással esik végül a hollywoodi közhelypocsolyába.

Erős felvezetés, sok rizikó

Kétségtelen, hogy Fennell filmje elég döcögősen jutott el a filmvászonig, már ami a fogadtatást illeti. Viszonylag sok kritika érte már akkor, amikor elkezdték bejelenteni a színészeket: Margot Robbie túl öregnek és túl szőkének találtatott Catherine szerepére, Jacob Elordit túl fiatalnak és túl fehérnek titulálták Heathcliffhez képest, Hong Chau túl vietnámi volt Nelly Deanként, és a pakisztáni-angol-skót felmenőkkel rendelkező Shazad Latif sem felelt meg a köz ízlésének, mint Edgar Linton. Innen szép nyerni – gondolhatnánk.

Aztán jött az ominózus előzetes, benne a tésztadagasztós-halszájujjazós-BDSM-szexes jelenetekkel, ami megint kiverte a biztosítékot, mondván, akkor ez a film is ráül a korszellemre, ami szoftpornóval igyekszik eladni egy műadaptációt (mintha amúgy maga az eredeti mű nem végletekig elfojtott, torz szexuális és egyéb vágyakról szólna). Megnyugtatásul prűd nézőknek: a javát ellőtték az előzetesben.