Kurtág György 100

A cikket Steven Isserlis brit csellóművész írta.

Kurtág Györgyöt – úgy becsülöm – nagyjából negyven éve ismerem, és barátságunk megváltoztatta az életemet. Jól emlékszem első találkozásunkra, amelyre a cornwalli Prussia Cove-ban rendezett nemzetközi zenei szemináriumon került sor. Ülök az étkezőben, egyszer csak belép a terembe egy őszes hajú, szokatlanul élénk arckifejezésű férfi, akivel még soha nem találkoztam. Odajön hozzám, és gyakorlatilag bemutatkozás nélkül arról kezd beszélni, hogy egy néhány évvel korábbi Schubert-kvintett-előadásban, amelyben a második csellószólamot játszottam, milyenek voltak a pengetett csellóhangjaim.

Ez a férfi természetesen Kurtág György volt, akit akkoriban, mint szinte mindig, felesége, Márta kísért. Márta kicsit mögötte állt, de minden szót hallott. Természetesen azonnal lenyűgözött Kurtág magnetikus intenzitása, zene iránti heves szenvedélye és sajátos angolságú beszéde, amelyet gyakran szakítottak meg „ö…ö…ö” hangok. (Sok évvel később egyszer azt mondta nekem: „A dadogás az én természetes kifejezésmódom.”) Hamarosan magával ragadott az az ellenállhatatlan világ, amelyet ő és Márta teremtettek. Rajongtam értük! Egyszerűen a zenét testesítették meg számomra – Kurtág máig megtestesíti. Soha nem találkoztam még senkivel, akinek ilyen sokat jelentett volna minden egyes zenei hang. (Arra emlékeztettek mindketten, amit egy barátom egyszer Beethovenről mondott: „Nem ismerte a kifejezést, hogy »nincs jelentősége«.”)

Nem tudom, hogy barátságunk első évében vagy a rákövetkező évben történt, mindenesetre egy ponton Kurtág odaadta nekem „Pilinszky János: Gerard de Nerval” című szóló csellódarabját, és megkért, hogy játsszam el neki néhány nappal később (lehet, hogy csak egy napot adott – a pontos részletekre már nem emlékszem). Mivel rendkívüli hírnevén kívül semmit sem tudtam a zenéjéről, átnéztem a rövid darabot, megtanultam a hangokat valamilyen módon, úgy gondoltam, hogy költői darabról van szó – végső soron egy vers nyomán komponálta –, majd eljátszottam neki és Mártának egy egészen kicsi szobában. Ekkor értettem meg először – és messze nem utoljára –, hogy valójában semmit sem értettem meg a zenéből! Hangról hangra végigvezetett a darabon, magyarázott, énekelt, követelt, költői képeket vetett fel, és olyan érzelmi mélység varázslatát szőtte a zene köré, amely számomra teljesen új volt. Kinyilatkoztatásként éltem meg.

Azóta, amilyen gyakran csak lehetett, játszottam neki. (És Mártának, aki élete során szinte mindig ott volt mellette, és ugyanolyan élesszemű és hasznos megjegyzéseket tett, mint ő. Lenyűgöző volt, hogy Márta milyen mélyen érti és ismeri Kurtág zenéjét. Ők ketten valóban „egyek” voltak.) Találkozásaink során főként a saját darabjain dolgoztunk, de olykor megkértem, hogy mások műveit is tanítsa nekem (és ha egy koncertemen ott volt, mindig vártam, hogy mondja el a véleményét). A kinyilatkoztatások folytatódtak!

Kurtágnak játszani minden szempontból transzformatív élmény. Képzelete határtalan; mindig meglepő, váratlan képeket hoz játékba – vagy rámutat zenei és nem zenei összefüggésekre –, amelyek tökéletesen megvilágítják az adott mű jelentését. A szordínós csellóra írott, „Schatten” (Árnyak) című rövid darabról, erről a száguldó és sötét zenéről, amelyet gyakran szakítanak meg hirtelen csendek, azt mondta, hogy gondoljak a Hamlet nyitó jelenetére, ahogy Hamlet apjának szelleme szinte észrevétlenül suhan át a kastély falain, és lehetetlen pontosan meghatározni, éppen hol is van. („Itt van…” – „Itt van…” – „Elment.”) Ez a kép rengeteget segített abban, hogy megértsem a zene nyugtalan és nyugtalanító hangulatát. Vagy ahogy Kurtág a csendet írta körül: ugyanehhez a darabhoz, a Schattenhez írott jegyzeteimben szerepel egy idézet a Kurtággal közös munkafolyamatból. „A szünet olyan motívumot jelent, amelyet nem játszol el; csak a lényeget mondod ki.”

Gyakran kerülnek elő a tanítása során állatok. Vannak jegyzeteim, amelyekben az szerepel, hogy játszd úgy, „mint a ló nyerítése”, „mint a kígyó”, „mint a macska nyávogása”. Vagy burkolt utalásokat emel ki – például a reneszánsz zeneszerzőtől, Gesualdótól vagy Beethoven Nagy fúgájából. A zenéjében szinte mindig van egy tonális központ, ezért néha azt kéri, hogy egy bizonyos hangnem színezetét emeljem ki. És mindig talál új módszert arra, hogy szabatos leírást adjon a frázisról, amelyen dolgozunk (persze csak némi töprengés után: „hogy is mondjam…?”). Még játéktechnikai szempontból is segít! Tesz egy gesztust a karjával a levegőben, hogy illusztrálja, milyen artikulációt képzel el – én pedig egészen új módon fogom használni a vonót. Ha azt mondom, hogy rendkívül intenzív élmény neki játszani, akkor finoman fogalmaztam. A vele töltött órák lehettek hosszúak, de soha nem éreztem magam fáradtnak a végén.

Kurtág olyan érzést kelt az emberben, hogy ugyanazért a célért dolgozunk, szoros együttműködésben keressük az adott zenének azt az olvasatát, amelynek értelme van, amely tükrözi a hangjegyek mögött rejlő lenyűgöző víziót. Nehéz leírni az elégedettséget, amit akkor érez az ember, amikor végre ő is elégedett – hasonló lehet ez ahhoz, amit a hegymászók éreznek, amikor elérik a látszólag megmászhatatlan csúcsot! Ami után persze új kihívás következik: haza kell menni, és egyedül, Kurtág útmutatása nélkül kell elérni ugyanazt a csúcsot. Amikor a közös munka természeténél fogva véget ér, mindig azt mondja, hogy a darab most már az enyém, innentől kezdve úgy játszom, ahogy érzem; de a felelősség, hogy igazságot tegyek a zenéjének, nagyon is kézzelfogható marad, függetlenül attól, hogy Kurtág jelen van-e vagy sem...

Aki részt vehetett Kurtág és Márta bármely koncertjén, az valami rendkívülinek, földöntúlinak lehetett tanúja. Szerencsés vagyok, hogy jelen lehettem felejthetetlen utolsó koncertjükön, amit a londoni Queen Elizabeth Hallban adtak. Ott ültek egymás mellett, háttal a közönségnek a fából készült zongoraszéken, és egy speciálisan tompított pianínón játszottak (a rendkívül halk hangszert fiuk, ifj. Kurtág György erősítette ki). Mintha valami bűbájjal varázsoltak volna, miközben Bach-átiratok és Kurtág saját művei észrevétlenül kapcsolódtak egymásba. Egy másik világba ragadtak el minket – és különösen megható volt látni, hogy zenélésükben miként mutatkozik meg a köztük lévő kötelék. Elválaszthatatlanok voltak, felbonthatatlan egységet alkottak – ami nem jelenti, hogy kapcsolatuk mentes lett volna a feszültségektől…!

A kedvenc történetem róluk Cornwallhoz kapcsolódik. Egy koncertre próbáltak, s egyszer csak jött egy pillanat az előadóművész Kurtág jellegzetes gesztusával: karja végtelenül lassan ereszkedni kezdett a magasból, hogy a megfelelő billentyűre érkezve alig hallható pianissimót játsszon. Márta odafordult hozzá, és rákiáltott: „Most miért játszol ilyen agresszívan?” Másik világ, kétségkívül...

Kurtág György a mai napon lett 100 éves, és bár Mártát néhány éve elveszítette, még mindig aktív, szüntelenül komponál és rendszeresen tanít. Noha fizikailag törékeny, elméje ugyanolyan éber, mint bármikor. Az egyik legutóbbi budapesti látogatásom alkalmával közölte velem, hogy csak este fél nyolcig ér rá. „Mit csinál fél nyolctól?” – kérdeztem. „Latinórám lesz.” Ó, igen – hogyne… Hiszen a legutóbbi darab a négy közül, amelyet (eddig!) számomra komponált, latin szövegre épül. A „Circumdederunt” című, szóló csellóra írt műről van szó, amelyet szeretett közös barátunk, Wagner Rita (Rados Ferenc felesége) emlékére komponált: jellegzetesen erőteljes tanúságtétel, áttetsző felrakású zene, csordultig telve a gyász érzésével, mégis érződik belőle a remény. Az első vázlat, amelyet átküldött, teljes egészében F-dúrban állt, aztán jött egy új változat, amelyben a gyorsabb, középső szakaszt Fisz-dúrba transzponálta – megdöbbentő, meglehetősen zavarba ejtő változtatás. Az első órákon, amikor a darabot tanultam, folyamatosan arra ösztönzött, hogy erőszakosabban játsszak – vagy ahogy ő fogalmazott: „bűzösebben”. Rengeteg próbálkozásba tellett, mire sikerült átadnom azt a szenvedélyt, amit elvárt. Nem tudtam lépést tartani az energiáival! Persze teljesen érthető volt, amit kért, hiszen így kerülhetett éles fénytörésbe a békét sugárzó befejezés.

Felesleges hangsúlyozni, hogy Kurtág milyen rendkívüli ember és zenész, ugyanakkor rendkívül szeretetre méltó is. A Budapest Music Center emeleti vendéglakásában él, és mindenki imádja – az intézmény dolgozói is „Gyuri bácsinak” hívják. Gyakran száll be a liftbe, hogy a földszinti koncertterembe, vagy a pinceszinten található jazzklubba menjen koncertre. Ahogy kerekesszékében megjelenik a lift ajtajában, mindenki úgy kezeli, mint egy istenséget. Ha egy koncerten ott van, az garancia rá, hogy a zenészek mindent bele fognak adni – hiszen mindenki szeretné elnyerni a tetszését!

További hosszú éveket kívánok ennek a nagyszerű embernek és zenésznek!
Amikor találkozunk, a beszélgetésünket azzal szoktam kezdeni, hogy megkérdezem, hogy van. Lélegzet-visszafojtva várom a választ, és mindig reménykedem, hogy a jól ismert szavakat fogom hallani: „Köszönöm. Dolgozom.” Ilyenkor megkönnyebbülten felsóhajtok – tudom, hogy minden rendben a Kurtág-bolygón...

Fazekas Gergely fordítása.
A cikk angol eredetije 2026 februárjában jelenik meg a The Guardianban.

Csütörtökön, Kurtág György születésnapján mutatják be a mozikban a Kurtág-töredék című filmet, melyről lelkes cikkünket itt lehet elolvasni. Emellett február végéig zajlik a Kurtág 100 fesztivál, melynek csütörtök esti ünnepi koncertjét világszerte lehet majd online is élőben nézni és hallgatni.