Nem is tudom, melyik sztorival kezdjem, annyi jó van. Legyen az egyik szarós!

Esterházy Péter és Nádas Péter, a magyar szellem két óriása, irodalomtörténetünk állócsillagai teszik a dolguk: állnak. Ezúttal az amszterdami Hotel Ambassade előcsarnokában, egymással szemben. Esterházy összeszorított ajakkal sziszeg. Elkéstél – lihegi Nádas arcába, aki az órára mutat: lám, 20 másodperccel a megbeszélt időpont előtt már itt volt. Esterházyt ez nem zavarja. „Itt várlak, teli aggodalommal, sziszegte.” Azért aggódott, mert Nádas nem vette fel a telefont, de Nádas azért nem vette fel a telefont, amely a szállodai szobájában csöngött, hogy el ne késsen. „De miért nem vetted fel, amikor én hívtalak” – követel választ Esterházy, mire Nádas kikacagja. Honnan tudhatta volna, ki hívta a vezetékes telefonon. „Ha akarod, akkor kivételesen megmondhatom, hogy miért nem vettem fel. Azért nem vettem fel, mert szartam. Éppen jött ki, és a bidén még rendesen meg akartam volna mosni a seggemet. Amilyen átkozottul rendes vagyok.” Jólesett Nádasnak, hogy a barátja szeretetteli aggodalma néhány másodperc alatt elér a gyűlölethez.

Ez a sztori majdnem két oldalt tesz ki a 420 oldalas emlékiratból. Van mélyebb tanulsága? Van benne fontos új információ? Hát, nem sok. De azért árnyalja a Nádasról és Esterházyról bennünk élő képet, nem? És főleg: kurva vicces.

Ennek az írásnak az a bevallott célja, hogy minél több embernek kedvet csináljon a Halott barátaim című könyvhöz; még azoknak is, akik nem rajongói Nádasnak vagy három főhősének, Polcz Alaine-nek, Mészöly Miklósnak és Esterházynak. Pontokba szedem, milyen irányokból lehet közelíteni ehhez a rendhagyó és radikális, néha tabudöntő íráshoz.