A Független Színház Magyarország és a Trafó „Stand up roma” címmel közösen írt ki pályázatot új produkciók létrehozására, hogy teret adjon a roma nézőpontból megszólaló történetmesélésnek. A pályázat egyik nyertese Forgács Rudolf, aki Said Dániellel csinált közös előadást. A címe: Cigány, de rendes.

Mit jelent ez a három szó? Hol húzódnak a határaink? Lehet-e mindenből viccet csinálni?

444: Érdekes a ti találkozásotok, hiszen a hátteretek is különböző, életkorban se vagytok közel egymáshoz, akár azzal is vicceődhetnék, hogy a rasszizmuson keresztül kapcsolódtok.

Forgács Rudolf (FR): Úgy kezdődött, hogy Said egy turnén nálunk járt Erdélyben, amelynek én voltam az egyik szervezője. Hamar kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, úgyhogy elég könnyen összehaverkodtunk.

Said Dániel (SD): Rudi akkoriban már elég eltökélten stand-uppal akart foglalkozni, megnyerte az erdélyi humorfesztivált, szóval lehetett látni, hogy komolyan gondolja ezt a dolgot.

Miközben akkoriban még a kolozsvári Zeneakadémia növendéke volt.

FR: Igen, tízévesen kezdtem gitározni, alapvetően azért, mert úgy gondoltam, a gitár segíthet becsajozni. Ez azután odáig fejlődött, hogy amikor iskolaválasztás előtt voltam, valahogy mindig ezen a vonalon mentem tovább: művészeti gimnáziumba jártam, és onnan kerültem a Zeneakadémiára klasszikus gitár szakra, amit nem bántam meg – azért sem, mert sokat segített a színpadi rutin kialakításában: megtanultam, hogy a felkészülés a kulcsa mindennek, ez az ára annak, hogy jó legyél a színpadon. Viszont azt tudtam, hogy ha magyarul akarok stand-upolni, akkor Budapestre kell jönnöm, amit alapvetően nem akartam annyira.
Dombóvári István a példaképem ezen a téren, mert ő olyan befutott lett, hogy megengedhette magának, hogy kiköltözzön egy kis faluba és onnan járjon át „megélhetési humoristaként”. Nekem is ez az álmom, három évet adtam magamnak, hogy elérjem a célomat, utána mindenképpen visszamegyek Erdélybe, ha nem sikerül, akkor is, mert túl nagy nekem ez a város.

SD: A rasszizmusra visszatérve, nyilván azért ez is benne van abban, hogy Rudi engem választott társalkotónak, bár nekem kevesebb rossz tapasztalatom van ezen a téren.

Ehhez képest a stand-upjaidban gyakran szóba kerül a származásod.

SD: A származásom már csak a furcsán hangzó nevem miatt is szóba kerül, mivel ez egy bevett szokás a stand-upban, hogy az ember valami olyan poénnal nyit, ami különleges vagy feltűnő rajta, mondjuk a neve vagy a kinézete. Egyébként az évek alatt egyfajta mankóvá is vált, hogy majdnem minden műsorom elején viccelődök egy kicsit az arab identitásommal, de azért nem akarom, hogy ez még 10 év múlva is így legyen.

A hétköznapokban mennyire foglalkoztat mindez?

SD: Elég távol van ez az egész, az identitásomnak nem igazán része, nem beszélek arabul, nem érzem magam közel apámhoz. Egy random magyar ember jó eséllyel többet tudhat az arab országok régi és modern történelméről, mint én. Viszont kifejezetten élvezem, hogy ebben a műsorban olyan kérdésekről gondolkodhattam az engem érő rasszizmus, a másokat érő rasszizmus, esetleg a saját rasszizmusom kapcsán, amelyekről eddig nemhogy a színpadon, de még civilben se igazán tudtam beszélni. A pszichológusommal is ennek az estnek a hatására kezdtem el végre megvitatni néhány családi dolgot, így 37 évesen.

FR: Én nagyon más helyzetben vagyok, mert rajtam nem látszik a származásom, viszont Bikafalván – a faluban, ahol felnőttem – mindenki ismeri a másikat, tehát tudták az emberek, hogy én félig cigány vagyok, és meg is kaptam, hogy így cigány, úgy cigány, direktbe és sumákolva is. Vannak ezzel kapcsolatban rossz emlékeim, de korábban nem foglalkoztam vele én sem. Mondjuk, talán még időben kezdtem el, mert csak 23 éves vagyok. Van olyan barátom, például, aki csak ebből a műsorból tudta meg a származásom, mert egyetemre már Kolozsvárra jártam, ahol nem ismert senki.