„Mi ez a nyughatatlanság, ami behúz bennünket ezekbe az önkizsákmányoló helyzetekbe?”

Herman Melville klasszikus nagyregényét, a Moby Dicket álmodta a Stúdió K parányi terébe Kovács D. Dániel, akinek ez az első rendezése a nagy múltú és bizonytalan jövőjű színház művészeti vezetőjeként. A fehér bálnát üldöző monomániás kapitány és a megszállott budapesti független színházasok – a két istenkísértés között meglepő párhuzamokat lehet felfedezni.

„A bántalmazás körbejár a világon” – hangzik el két részeg félmondat között, és hiába a látványos sörhas, a korsók és a vicces jelenetek, azért ez a mondat betalál. Ahogy telitalálat a látványvilág is, megint bizonyítva, hogy a technikai háttér és a pénz hiánya néha még jót is tesz. (Az interjú még márciusban készült - a szerk.)

444: Az volt az érzésem, hogy a Moby Dick a te személyes manifesztód is, amivel bemutatkozol a Stúdió K művészeti vezetőjeként: kézmíves, finom, érzékeny „aprómunka”, a hely bábos örökségének folytatása egyrészt, másrészt viszont látványszínház…

Kovács D. Dániel: Messziről kezdem a történetet. A Stúdió K alapítványi fenntartású színház, vagyis nincs pályázat, a társulat egy belső szavazás keretében dönti el, kit szeretne művészeti vezetőnek. Amikor hivatalosan megkérdezték, hogy vállalom-e – a Prudencia Hart különös kivetkezése bemutatója utáni nyáron –, kértem egy évet, és ezt arra használtam, hogy egyenként leültem mindenkivel beszélgetni, és arra is kíváncsi voltam, hogy ők miben látják a hely egyediségét. A válaszokban sokszor szerepelt ez a manufaktúra-jelleg, a kézművesség, amit mindenki követendő útnak tartott, és ez nekem is vonzó iránynak tűnt.

A Moby Dickre visszatérve, amikor felkértem magam mellé Horváth Jenny és Szakács Feri látványtervezőket, kiderült, hogy éppen kurzust tartanak a Képzőművészeti Egyetemen a látványtervező osztályban, így lehetőség nyílt arra, hogy sok kreatív ember - minimális produkciós költségvetés ide vagy oda - kitaláljon egy komplex világot. Egyébként ezt a formát a történet eleve hozta magával, hiszen a Melville-regény egy grandiózus szövegtest, amelyet naturalista eszközökkel nagyon nehéz lenne megragadni, adta magát, hogy akkor lubickoljunk a végtelenségében.

Az eredeti regény 700 oldala – bár vannak benne erős mondatok – egy gyakran elkalandozó 19. századi szöveg. Ehhez képest az előadás szövegkönyve megdöbbentően rövid, feszes, sodró lendületű és modern. Hogyan merült fel egyáltalán ez a regény mint ötlet?

A szöveg tele van posztmodern helyzetekkel, linkszerű, hosszú elkalandozásokkal. Ott volt a polcomon, és mivel egyetemista korom óta bennem van ez a frusztráció, hogy sok a behoznivalóm, és műveletlen maradok, ha nem olvasok, valamilyen hiú okból vettem le először a polcról. De végül a történet kaotikus bugyborgása beszippantott. Először nem is olvastam végig, mégis ott motoszkált bennem, azután lassan megfogalmazódott, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a rejtélyes szimbólumrendszerrel. Azzal, hogy mi miatt jut eszembe újra és újra, mit csiklandoz a tudatalattimban. Ráadásul Pécsett ezer éve volt egy felnőtt bábfesztivál, ahol egy francia vándortársulat feldolgozta a könyvet egy marionett-előadás formájában. Alig értettem a szöveget, de így is erős hatást gyakorolt rám. Szóval láttam már én működni ezt a történetet színpadon.

A Stúdió K-s előadás ezer szállal kapcsolódik a jelenünkhöz. Több párhuzam is adódik, de a legnyilvánvalóbb talán a Moby Dicket, a bálnát üldöző monomániás kapitány és a hasonlóan mániákus színházcsinálók a Ráday utcában...

Sokféle módon tudnám indokolni ezt a választást, és amit említesz, az a próbák során el is hangzott. De maga a vállalás is egyfajta pimasz incselkedés volt a kiábrándító anyagi helyzetünkkel, mármint hogy a színház a megszűnés szélén egyensúlyoz most már jónéhány éve. Ehhez képest abszurd azt mondani, hogy oké, akkor egy komplex nagyregényt fogunk megcsinálni, méghozzá egy totális színházi formában, egy 30 méteres bibliai szörnnyel ezen a kis színpadon. Igen, ez is az a dac vagy mánia, hogy a bálna torka felé hajózunk a valóságban is, tehát adja magát annak a vizsgálata, hogy mitől és hogyan vonódik be a hajó legénysége egy ilyen önfelszámoló akcióba. És persze közben magunkat, független színházcsinálókat is figyeljük, hogy mi ez a nyughatatlanság, ami behúz bennünket közösen ezekbe az önkizsákmányoló és bizonytalan helyzetekbe.

Az egyébként nem volt benned kérdés, hogy igent mondj-e a színház felkérésére?

Egyrészt, mióta én bekerültem a Színműre, minden évben elhangzott, hogy a jelenlegi helyzet a valaha volt legrosszabb a független színházcsinálás történetében. Ha ez igaz, akkor az azt is jelenti, hogy az idei még mindig jobb, mint az, ami jövőre lesz. Másrészt, valóban kétséges, hogy – bár tényleg nagyon jólesett a csapat bizalma – a jelenlegi helyzetben egy ilyen kis társulatnak valóban művészeti vezetőre van-e leginkább szüksége. Hogy nem lenne-e most hasznosabb egy vérprofi pr-os, aki a színház láthatóságát erősítené. De pont egy ilyen parány térben a munkánk hitelessége, minősége igazolhatja magát. Hiszem, hogy jó alkotótársakat bevonzva, műhelyt alkotva, a szájhagyomány felülírhatja az online hirdetéscunami közepette adódó láthatósági paráinkat.

Egy ilyen közös munka a rendezői ízlésedre is kihat majd hosszú távon?

Remélem, hogy igen. Itt a K-ban a csapat az elmúlt időszakban a saját rutinjainak, régi rendszereinek megváltoztatását fogalmazta meg mint igényt és mint a túlélés zálogát: a zárt társulati létezés hosszú éveken keresztül, anyagi kiszámíthatatlanságban feledteti az egymásra való újra és újra rácsodálkozást. Kellenek új energiák. A John című tavaszra tervezett bemutatót azért is halasztottuk későbbre, hogy legyen tér átbeszélni ezeket. Ez az erénye a kis struktúrának, hogy szakíthattunk időt erre, hiszen nagyobb kőszínházi rendszerben a bemutatókényszer sokszor felülírja az egymásra való odafigyelést. Van egy ötven éves múlt és egy fix játszóhely a Ráday utcában, ami ad egyfajta őrült kiszámíthatóságot és biztonságot, és egyben hatalmas felelősséget jelent.

A kérdésedre visszatérve, engem régóta foglalkoztat a színházi működés: ezért vettem részt még régen Bodó Viktor pályázatában az Új Színház vezetésére, vagy egy évvel ezelőtt annak az anyagnak az előkészítésében, amit Kulcsár Viktória nyújtott be a székesfehérvári igazgatói pályázatra. Ezeket a helyzeteket – amikor esély mutatkozik arra, hogy hatással lehessek egy színház életére, az előadások és happeningek indulatára, a közönségből közösséget formálásra – azért lovagolom meg, mert úgy hiszem, van rálátásom a kőszínházi és a független területre is, ez sok olyan szempontot hoz be, amivel ezeken a struktúrákon átívelően lehetne jó színházat csinálni.

A Narratíva feloszlása után nem maradt benned keserűség? Azért ott a kitűzött célok nagy részét nem sikerült megvalósítani, persze mondjuk ebben a covidnak is nagy szerepe volt...

A Narratíva egy hét évre szóló start-up szerű kezdeményezés volt, először négy rendezővel, majd Pass Andrea és Szenteczki Zita kiválása után Hegymegi Mátéval és velem. De az tény, hogy az utolsó két évben szinte lehetetetlenné vált a munka, mivel a szakadárok kénytelenek voltak ereszt keresni a fejük fölé a zuhogó esőben, ami azt hozta magával, hogy a kollégák egyre kevésbé lettek egyeztethetők munkákra, és nemcsak azért, mert leszerződtek egy színházhoz, hanem mert mondjuk civil állást vállaltak. Tehát az eredeti közeg elkezdett megszűnni, és előállt az a helyzet, hogy ha egy új bemutatóba behúzunk egy színészt, akkor annak hosszú távon az a következménye, hogy megfosztjuk sok más fizető munkától. Felmerült az a morális dilemma, hogy megér-e ennyit egy új bemutató. Ettől lett fanyar a Narratíva vége.

Pont tíz évvel ezelőtt mondtad egy interjúban, hogy milyen izgalmas egyszerre szembesülni a felnőtt léttel és a sok katasztrófával és tragikummal, ami a közéletben van. Hogyan látod most ezt a kérdést?

Nehéz erre válaszolni, mert sok minden befolyásolja az embert a közállapotokon túl is. Hogy csak egyet mondjak, azóta – egészen pontosan hét évvel ezelőtt – született egy gyerekem, és a felelősség, egyszerűen a közügyekről és a jövőről való gondolkodás nagyon más sújt kap attól, hogy muszáj nem csak a holnapban és a holnaputánban gondolkodnom, hanem hosszabb távon is. Emiatt még erősebb lett bennem a változtatás igénye.

Ez reményt is ad?

Nem tudom, talán inkább erőt, dacot, hogy ne adjam fel. Könnyebb így harcolni az ellen, amit szégyellnék nem megváltoztatni. És nem a nagyvilágban, hanem itthon, Magyarországon.