Ex-jugoszláv, vajdasági magyar, szerbiai magyar. Identitások, címkék, háborúk, egy szétszálazhatatlan történelmi puttony. Ezek a meghatározó elemei a civilben pszichológus Terék Anna verseinek és drámáinak.

Nem meglepő módon új könyvében, a Jégben is ezek a legfontosabb kérdések egy vajdasági magyar család 100 évén keresztül elmesélve. Sehonnaiságról, ismétlődő történelemről beszélgettünk vele, meg arról, hogy mindig az egyszerű emberek szívják meg.

444: Lényegében egyetlen univerzumot írsz a kezdetektől fogva, legyen az dráma vagy vers, és ennek a világnak az alapkérdését ki is mondja Erzsébet, a Jég egyik szereplője: „Nem lehet seb, ami folyton vérzik. Nem maradhat fájás, ami életünk végéig tart.” Pedig a könyvet végigolvasva az ember ennek pont az ellenkezőjét gondolja.

Terék Anna: Én tényleg bízom abban, hogy elmúlik egyszer. Ez egy furcsa dolog, sokáig ódzkodtam attól, hogy a háborúról írjak, és igazából vajdasági rendezők unszolására születtek az első háborús témájú drámaszövegeim, de később már én is kezdtem érezni, hogy dolgom van ezzel a témával. 2003-ban lettem egyetemista Magyarországon. Akkor kezdett el foglalkoztatni a vajdasági identitásom, amikor magyarországiakkal több időt töltve rájöttem, hogy sok olyan dolog van, ami nekem normális, de nekik nem az, és ami nekem hétköznapi, az számukra abszurd. Hogy egy konkrét példát mondjak – amit én a háborúra vezetek vissza –, egészséges körülmények között felnőtt ember sokkal előbb mond nemet dolgokra, és kevésbé tűri el, hogy rosszul bánjanak vele, mint azok, akik megélték a délszláv háborút. Ehhez még hozzájön a kisebbségi lét, amelynek része, hogy alapjáraton azt gondolod, nem érsz annyit, mint a többiek.

Az identitást – ami egy meglehetősen fluid, állandóan változó valami – sok szempontból megközelíted a könyvben, de a korábbi versekben is.

Nem volt jó dolog magyarnak lenni egy ilyen nemzeti alapon működő háborús helyzetben, ahol az összes többi nemzetiséget éppen próbálták kiirtani. Állandóan ott volt bennünk, hogy a bosnyákoknak, horvátoknak már végük, az albánokból se sok maradt, csak mi vagyunk meg a ruszinok, ami nem túl fényes jövőt ígért. Ennek ellenére számomra magától értetődő dolog volt jugoszláviai magyarnak lenni. De amikor átkerültem Magyarországra, mindenhol szisztematikusan megkaptam, hogy szerb vagyok, ami eléggé megkavarta az önazonosságomat. Másrészt sokkal előbb tudtam elkezdeni például horvátokkal barátkozni Magyarországon, mert sokkal befogadóbbak voltak, mint az itteni magyarok. Vagy csak azért volt könnyebb velük, mert nagyon hasonló dolgokon mentünk keresztül a háború előtt, alatt és után. Egyébként a mai napig bárhol összetalálkozom valakivel, aki az egykori Jugoszlávia területéről származik, lehet bosnyák vagy szlovén, mivel beszélem a nyelvet, rögtön testvérnek tekintenek. Azért nagyon furcsa érzés ez, mert valami ilyesmit vágytam megélni annak idején, amikor Magyarországra érkeztem. Ehhez képest csak ellenállást éreztem, hogy miért ékezet nélkül van írva a nevem a szerb útlevelemben, meg ilyenek, magyar testvériségről szó sem volt. Azért ezek az élmények gyűlnek az emberben, miközben cipeli a hátán a gödörbe lőtt emberek emlékét. A szlávokkal nem voltunk egy nemzet, de közös volt a gyerekkorunk, és én abba születtem bele, hogy mi mind egyformák vagyunk. Később persze kiderült, hogy veszélyes dolog nem szerbnek lenni, ha etnikai tisztogatások történnek épp az országban. Vagy egy szláv országban nem szlávnak lenni mégsem olyan egyszerű. És arra is rá kellett jönnöm, hogy egyetlen magyarországi magyarnak sem feladata meggyógyítani a hozott traumáimat. Hátrányból indultam mindkét országomban, többet kellett gürizni mindig mindenért.