Azt hiszem, ha meg kellene neveznem a kedvenc filmrendezőmet, Richard Linklatert mondanám. Talán nem ő a legfontosabb vagy legkorszakalkotóbb, de szerintem ő az egyik legjobb hangulatfestő, és végső soron azért nézünk filmet, hogy valamilyen hangulatba kerüljünk. Akár a legjelentősebb filmjeiről (Mielőtt-trilógia, Sráckor) beszélünk, akár a mókából csinált egyszerűbb alkotásokról (például Henyék vagy Gáz van, jövünk!), mindig elképesztő magabiztosan vezeti a kamerát és a színészeit, és még a szinte konfliktusmentes történeteknek is tud valami emelkedett súlyt adni, hogy képzavarral fejezzem ki magam.

Nagyon vártam az új filmjét, az 1959-ben játszódó Nouvelle Vague – Azt új hullámot, pedig biztos voltam benne, hogy ezt csak elszúrni lehet. Az 1960-as éveket berobbantó Kifulladásig az európai filmtörténelem egyik legfontosabb filmje, és olyan – már mind távozott – legendákhoz kötődik, mint Jean-Luc Godard (rendező), François Truffaut (forgatókönyvíró), Claude Chabrol (díszlettervező), Jean-Paul Belmondo (főszereplő) és Jean Seberg (főszereplőnő). El sem tudtam képzelni, hogy ilyen erős francia karaktereket hitelesen és ízlésesen lesz képes bemutatni egy amerikai rendező. Hát ehhez képest a gyönyörűen fekete-fehér filmre forgatott filmben az összes hang és az utolsó csavar is a helyén van.

Aki szereti a filmekről szóló filmeket, az imádni fogja Linklater 106 perces alkotását, ami színtiszta fan service csodálatos castinggal: az ember csak kapkodja a fejét, hogy mekkora sztárokat idéznek fel elképesztően pontosan akár csak egy-két másodperc erejéig is. A Nouvelle Vague a tárgyával ellentétben nem forradalmi film – bár néha olyan, mintha a francia új hullám valamelyik úttörője csinált volna dokumentumfilmet a forgatásról –, hanem szeretetre méltó tisztelgés a mozi hőskora előtt.