Pozitív gondolatok imposztorszindrómásoknak – a világ szeme előtt az Isten Háta Mögött

A 11 év után a hamvaiból a Dürer Kertben feltámadt Isten Háta Mögött zenekarnak már a névválasztásával sikerült többet kifejeznie a magyar létállapotból, mint sok anyanyelvén éneklő – és az összes nem anyanyelvén éneklő – hazai metálbandának a teljes életművével. A név ígéretét beteljesítő, a lovasiandrási, vígmihályi vagy grandpierreattilai értelemben „alternatív” magyar zene örökségéből táplálkozó szövegeik a metál populárisább válfajaira jellemző primér érzelmek banális kifejezése helyett intuitív alapon juttatják el a hallgatót valami mögöttes értelemhez, aminek a klisémentes melankóliája és humora hamisítatlanul kelet-európai. Nekünk szól, mert rólunk szól.

Óvakodnék a költészet szót használni, mert hülye vagyok az irodalomhoz – nem véletlenül járok metálkoncertekre –, de az biztos, hogy az ember sokáig emésztgetheti magában, hogy mit jelentenek számára az olyan sorok, mint például „megkoronáz lemenő nappal, megkoronáz mennyezettel”, vagy „mert a csönd volt az Isten ezen a tájon, aki megengedte nektek, hogy minden ezerszeresen fájjon”. Hát melyik jó ízlésű zenebarát szerint nem izgalmasabb egy olyan breakdown, ami a „félig kettétörten folyj!” üvöltéssel zárul ahelyett, hogy „szopd le a kibaszott faszom, és élvezd”?

Ez lehet az érzelmi magja a zenekar és a rajongótábora közti tartós köteléknek, ami a pénteki és szombati reunion koncertek meghirdetését követően néhány órán belül az összes jegy eladásához vezetett.

Az Isten Háta Mögött a magyar metál egy másik tradícióját is megtöri azzal, hogy a zenét a vokalista cipeli a hátán. A gitározás mellett énekesi feladatokat ellátó Pálinkás „Palika” Tamásnak nemcsak a hangszíne teljesen egyedi, de az érzékenysége is a virális dallamokra, ami kötőanyagként tartja a popzenei tartományban a kemény rock teljes – Nirvanától Kyusson át Meshuggah-ig – spektrumán érvényesülő hatások 7-8 perces tételekbe torkolló szégyentelen összekatyvaszolását. (A koncertet közelről fotózni csak az első három szám közben lehetett, és amikor a biztonsági őr figyelmeztetett, hogy mindjárt távoznom kell, kénytelen voltam vele közölni, hogy még csak a második dal közepén járunk, nem a harmadik végén.) Elkülöníthetően saját stílusról talán túlzás lenne beszélni, egy szigorúbb producer biztos ki is dobatott volna pár részt a hosszabb dalokból, de azoknak a kellően organikusan és játékosan kialakított szerkezetei képesek befogadhatóra zabolázni a riffhalmozást, mielőtt a hallgató orrán-száján folyna ki a progresszió.

Az életmű első három darabját ismerem behatóan, egyik sem hibátlan, de a maga módján mindegyik figyelemre méltó. A zenekar a kultikus első lemezen (Rosenkreutz Kémiai Menyegzője, 2004) veszi magát a legkomolyabban, ami dezorganizáltságával együtt talán a legjobban is áll neki. A második lemez (A Szokásos Hátborzongató Kora Reggeli Ordítás, 2005) már homogénebb és lehengerlőbb, rögtön torokra megy, de némileg alulérlelt. Az Isten Háta Mögött magnum opusának a harmadik lemezt (A Kényelmetlen Lemez, 2008) illik tartani, ami vitathatatlanul a zenekar professzionális, azonban – szentségtörök, előre is bocsánat mindenkitől – nem feltétlenül artisztikus csúcspontja. A tökéletesen összefésült, kiforrott stílusú, többször zseniális dalok tartalmának súlyát óhatatlanul csökkenti, amikor az IHM-re korábban is jellemző zenei és szövegi humor elfajzik egy olyan hiperönreflektív iróniába, ami belőlem óhatatlanul averziót vált ki. Talán mert a „Megbántani egy szabót” vagy „Eszem éjjel és baglyot” típusú dalcímek túlságosan emlékeztetnek a kor internetes – egész pontosan: Index-fórumos – sztóner szubkultúrájának összekacsintós lingójára (aminek Palika nemrég külön megemlékezést szentelt a Telex After interjújában.) De ez legyen az én bajom.

Előzetesen a péntek esti koncerttel kapcsolatban elvárásom nem sok volt, kérdésem pedig mindössze kettő:

1. Vajon több 40 év alatti néző lesz, mint egy átlagos DPK-rendezvényen?
2. Milyen testi-lelki formában lesz a súlyos imposztorszindrómáját annak idején rendszeresen szétszívottsággal önmedikáló, immár teljesen józan Pálinkás?

A válaszok röviden:

1. Nem.
2. Lenyűgöző.

Amire biztosan nem számítottam: hogy ez nem pusztán a legjobb Isten Háta Mögött-fellépés, hanem úgy általában is az egyik legjobb metálkoncert lesz, amit valaha láttam-hallottam. Pedig.

Hogy maga a zene semmit sem öregedett, azt tudtam, mert készültem: pár hónapja a teljes diszkográfia megtalálható a Spotifyon. Hogy a zenekar nemhogy nem öregedett, hanem meg is fiatalodott, azt eddig a pillanatig valószínűleg ők sem tudták. Senki sem olvas szívesen hosszú ömlengést valamiről, amit kihagyott, úgyhogy rövid leszek.

A 2000-es években kockázatos vállalás volt egy metálos hülyegyereknek (mint én) Isten Háta Mögött-koncertre költeni a kevés pénzét (vagy lett volna, ha nem eleve csak kis helyeken léptek volna fel, ahol akkoriban egy ezresből már nagyjából be lehetett rúgni.) Hogy a saját sikerébe belezavarodó zenekar épp melyik arcát fogja mutatni a színpadon, azt csak a jó ég tudta. A még az első Orbán-kormány idején alakult, az első lemezét a Medgyessy-kormány idején kiadó, a második Gyurcsány-kormány alatt befutó, a harmadik Orbán-kormány idején feloszló, majd az első Magyar-kormány előtt újjáalakult IHM sosem lépett ki az undergroundból, de a Kényelmetlen Lemez megjelenése után már a plafont karcolgatta, ami egy 8 perces dalokat író metál/HC/stoner/progmetal bandától nagy dolog volt. A kritikák imádták őket, a klubokat kinőtték, szerepeltek a rádióban, simán megtöltötték egyedül a régi Dürert és az A38-ot. Pálinkás különböző interjúkban többször is beszélt annak a mentális nehézségéről, hogy nehéz elhinnie, hogy megérdemli a sok elismerést, ezt kábítószerrel kombinálni pedig egyenes út a káoszhoz, ami a színpadon jobb esetben pontatlanul eljátszott dalokat, rosszabb esetben hülyeségek pofázását jelentette.

Kevés dolog van, ami nem volt jobb ebben az országban 16 évvel ezelőtt, de az Isten Háta Mögött egyike a kivételeknek: 2026-ban az erőlködés látható nyomai nélkül, tökéletes hangzással, egy pályafutása csúcsán lévő zenekar önbizalmával és fizikai jelenlétével, az utolsó páratlan ütemig és hörgésig lemezminőségben hozták le az estét, beleértve a technikailag legnehezebb énekdallamokat is. Az egyetlen, amiben pontosan olyanok, mint fiatalkorukban, az a kinézetük: Bokros Csaba gitáros ikonikus, heroinistába oltott Jézus-testét nem csúfították el plusz, Egyedi Péter basszusgitáros mackótestét mínusz kilók, Palika ugyanolyan kopasz volt a szokásos fejkendője alatt, Hortobágyi Lászlót pedig úgysem látni a cucc mögött, de a játéka a régi, azaz továbbra is az egyik legzeneibb rockdobos a hazai mezőnyben. A háttérvetítés képviselte a bandára mindig jellemző, pre-poszt-ironikus lo-fi vizuális világot, a megfelelő pontokon kirakott, a hangulatvilágot nem elkomolytalanító hangsúlyokkal. Setlisteken a legnagyobb hülyeség vitatkozni, nyilván nem fér bele minden, ezért próbálom nem személyes támadásnak venni a Kéjgáz kifelejtését. Cserébe követelem, hogy a Tömeges Vektor Bozon Kultúre elfoglalhassa az őt megillető helyét a történelemben, mint az IHM legjobb nyitódala.

Egy igazi metálkoncerthez szükséges jó circle pit azért hiányzott – januárban a Vágtázó Halottkémek valahogy kiprovokált egyet pont ugyanitt pont az Aláírhatatlan Történelemre, aminek a feldolgozásával zárult az Isten Háta Mögött koncertje is –, de úgy tűnik, a rajongótábor többet öregedett, mint a banda.

A lényeg persze a két fél egymásra találása volt. A dalokat végig együtt éneklő közönség fanatizmusának hatására a zenekar kezdeti, enyhén befelé irányított fókuszáltsága fokozatosan csapott át felszabadult jutalomjátékba, egyre bátrabban felvállalt közönségénekeltetésbe, erősítőn pózolásba és a legőszintébb egymásnak örülésbe, béke, boldogság, só nem maradt szemhéj alatt. Minden professzionalizmusuk mellett az este legnagyobb fegyverténye, hogy Pálinkás Tamás láthatóan elért az érettség és a mentális egészségnek egy olyan fokára, ahol tudja, hogyan kezelje – és hova érdemes raknia – a szeretetet, amit kap. Csak remélni tudom, hogy nem olvassa el ezt a cikket.