Azt mesélje el, Zsuzsa!

„Milyen volt együtt dolgozni Várkonyi Zoltánnal? Egyáltalán, hogy került mellé? Úgy, hogy csendben odaültem, ő pedig nem vette észre.” Ez a válasz találóan és sallang nélkül mutatja meg, milyen is volt Radnóti Zsuzsa. A „csak csendben odaültem” gesztusában ugyanis ott van az életszemléletének, a színházhoz és az alkotótársakhoz való hozzáállásának minden fontos részlete.

Kezdve azzal, ahogy 1959-ben gyakornokként, sőt, valójában könyvtárosként került a Vígszínházhoz (éveken át a mai Házi Színpad mögötti kis könyvtárszobában olvasott, elemzett és könyvet adott annak, aki érdeklődve betért hozzá), majd innen szüremkedett be a próbákra, innen szegődött a rendezők, mindenekelőtt Várkonyi, Horvai és Marton mellé. Ez a szemlélet árulkodik arról is, hogy milyen kitartással, valójában ultramaraton futásként élte meg a színházi létet, az alkotást (még akkor is, ha mi sem állt Zsuzsától távolabb, mint a sportolás. Bár, meg kell hagyni, a sport mellett a humorról is ugyanezt vallotta. Azt tartotta magáról, hogy nincs humorérzéke. Ezt többször is hangoztatta, sőt, talán egyes szituációkban rá is játszott erre az általa vélt hiányosságra. Mégis, számtalanszor kiderült, hogy önkritikus hozzáállása ellenére mégiscsak értette és értékelte az igényes humort. Sőt, alkalomadtán még gyakorolta is. Úgy vettem észre, ilyenkor nem volt tudatában annak, hogy egy bon mot-ot mondott vagy éppen miatta derült egy jót a társaság. Vagy, ha mégis, akkor szándékosan eltartotta magától ezt a megélést.)

Kitartó volt, ahogy Spiró György fogalmazott:

„Rettentően akarta a színházat, hogy egyáltalán legyen, és ezt az akaratát olyankor is át tudta vinni, amikor a partner – a rendező, a szerző, a fordító – az aktuális hullámvölgy mélyén éppen nem is akarta annyira.”

És ez a rettenetes akarás nem izzadsággal, nem görcsösséggel párosult, hanem csenddel, figyelemmel és eleganciával, nem hangos és lendületes monológokban mutatkozott meg, hanem a gondosan kialakított kommunikációs csatornák használatával.

Radnóti Zsuzsa ideje és terepe valójában négy pillanatban, négy időszakban mutatkozott meg igazán. Először, amikor olvasott és jegyzetelt, majd prózaírók útját egyengette a színház, a dráma felé. Ő maga így vallott erről: „Már a kezdetektől kezdve, azt hiszem, volt valamiféle ösztönöm vagy nevezzük talán felismerési képességnek, hogy megérezzem, ha egy prózaírónak van drámaírói vénája. Ha elolvasok egy prózai művet, és megérzek egyfajta dramatikus mélységet, reflexiót a közéleti kérdésekre, esetleg ehhez párosulva jó, hiteles többrétegű, többletjelentéseket tartalmazó dialógusírást, akkor jó aránnyal látom meg a lehetőséget, hogy ebből az íróból lehet valamikor drámaíró, de legalábbis egy-két dráma megszülethet a tollából.”

Közismert, hogy többek között olyan alkotók inspirálója és iránymutatója volt, mint Szakonyi Károly, Spiró György, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Nádas Péter, Esterházy Péter, Závada Pál, Háy János (és akkor még egy szót sem ejtettünk az Örkény életműről, de ne szaladjunk előre), és olyan művek színpadra állításában játszott elévülhetetlen szerepet, mint az Adáshiba, a Búcsúszimfónia, a Jadviga párnája, a Portugál, a Macskajáték vagy éppen a Padlás.

Második szeretett időablaka a színpadra szánt szövegekkel való munka volt az írókkal, harmadik pedig a rendezőkkel töltött előkészülő idő, a szövegvariánsok kidolgozása, az elemzés, a felkészülés az olvasópróbával útnak induló alkotói folyamatra. A negyedik időszak maga a próbafolyamat volt, annak igencsak egyedi, Zsuzsára jellemző pillanataival és kommunikációs megoldásaival. Ugyanis szinte alig szólalt meg a próbák során. Azt ismertem fel, hogy sokkal rosszabb vagyok improvizációs szituációkban, mint mások, fogalmazta meg Zsuzsa. Majd, tette hozzá rögvest, míg mások azonnal és találóan át tudták adni mondandójuk lényegét, addig én, mire körbejárom a kérdést, a többiek már kimentek a büfébe. Bárhogy is, hazament és átgondolta, majd indokolással ellátva leírta a véleményét, meglátásait és javaslatait, majd a levelet elvitte, eljuttatta a rendezőhöz (amely a legtöbb esetben nem volt nehéz ügy, mert például Várkonyi és Marton is néhány sarokra lakott tőle.)

A levél, benne a gondosan átgondolt észrevételekkel nem csupán célba ért, de az este és az éjszaka folyamán elvégezte a munkát. Persze olyan is volt, hogy mégis megszólalt a próbák szünetében, ilyenkor azonban nem egyszer olyan hangzott el, amelyre a rendező nem számított. Történt például, hogy egy próbafolyamat előrehaladott részénél a darab egyik utolsó jelenetével dolgoztak. Mindenki érezte, hogy jó ritmusban halad a jelenet, a színészek erős jelenléttel, hitelesen formálják meg a szerepeiket, ülnek a poénok. A próba szünetében, a rendező Zsuzsa felé fordult, egyfajta megerősítést várva, mondván, ugye, milyen szépen működik ez a jelenet, szép az íve, a színészek jól érzik magukat a színpadon, mire ő csak annyit válaszolt, ki kell húzni ezt a jelenetet. A rendező meglepetten kérdezte, de hát miért? Mert az előadás a végéhez közeledik, ez a jelenet pedig nem tesz érdemben hozzá a cselekményhez és nem tehetjük meg, hogy a nézők figyelmét pazaroljuk, ahelyett, hogy a végkifejletre koncentrálnánk.

Csendben tette a dolgát az Örkény életművel, egyszerre háttér munkásként és láthatatlan karmesterként. „Különös felelősség ez, nem nevezném tehernek”, mesélt róla. „Felelősség és mindeközben belső nyugalom. Belső nyugalom, hogy tudom a dolgom és nem fogom elrontani”. Nem csupán nem rontotta el, de jobbára csendben, kevesekkel megbeszélve, de annál több kérdőjellel kereste a választ, hogy milyen Örkény szövegből készülő filmötlethez adjon engedélyt, szabad-e kiadni Örkény István néhány befejezetlen regényét, hogyan viszonyuljon egy újszerű színpadi adaptációhoz.

Ahogy a drámaszövegek, úgy Örkény István szellemi hagyatéka kapcsán sem ő maga volt a fontos, nem magát helyezte előtérbe. Mindkét „fő ügyben” a Várkonyitól oly sokszor idézett mondat szellemében járt el, miszerint azok az igazán jó művek, amelyeknél a színpadi idő és a nézőtéri idő egybeesik. Ezt az elvet és elvárást aztán Zsuzsa érdemben alkalmazta, hozta működésbe évtizedeken át, amikor azt kereste, hol vannak azok a színpadi megszólalások, amikor a nézők zsigerileg is átélik, hogy róluk szól az előadás. Amikor a saját történelmünkkel, a saját jelenkori sérült vagy éppen eltorzult társadalmi viszonyainkkal szembesít a darab.

És így tett akkor is, amikor 2017-ben megkapta a Kossuth-díjat, és azon nyomban létrehozta a Kortárs Magyar Dráma-díjat, annak érdekében, hogy figyelmet irányítson és inspirációt hozzon a kortárs magyar dráma számára. És talán éppen ezen ars poetica-vá alakuló Várkonyi mondat miatt nem tartotta fontosnak, amit már leírt, elmondott, megcsinált. Az már nem a jelen, nem a színházi jelen idő. Most, ma már nem azzal kell foglalkozni. Minden bizonnyal ez volt a legfőbb oka, hogy miért kellett lapról lapra, folyóiratról folyóiratra, kéziratonként elhozni, már-már kicsalni tőle évtizedek munkáit. Minek az magának?, kérdezte tőlem gyanakodva. Csak szeretném elolvasni őket. Régi írások, mit akar kezdeni velük? Most van egy kis időm, szívesen tanulnék belőlük, lódítottam, végül is nem is olyan nagyot. Ezek voltak az első lépések, hogy aztán az imént idézett 2019-es beszélgetést követően összeálljon, majd 2021-ben megjelenjen Radnóti Zsuzsa válogatott szövegeit tartalmazó életműkötete, a Megmozdult irodalom (amelyben ezt az írást nyitó párbeszéd is szerepel).

Azt hiszem, a megjelenést követően már büszke volt rá, ahogy én arra, hogy elfogadott szerkesztőjének. Mérhetetlenül – és persze csendben – voltam boldog, hogy ott ülhettem vele egy „asztalnál” tanítványként, munkatársként és barátként. Hogy odaengedett maga mellé a színházi próbákon. Ahogy kérdés nélkül már az ötlet megszületésétől támogatta az eSzínházat, az értékmentést, egy olyan platform létrehozatalát, amely az előadásokat – különös figyelemmel a kortárs darabokra – a széles közönséghez közvetíti.

Csendje egyszerre jelentett figyelmet és felkészülést a csendből való megszólalásra. Azért is voltak kifejezetten erősek és messze is jól hallhatóak a közéleti megszólalásai (Alföldi Nemzeti Színháza kapcsán vagy éppen az SZFE elfoglalása okán), mert akkor és úgy és annyit szólt, amennyire éppen szükség volt. Akár csak egy drámában, egy olyan szövegben, amelynek nem a papírlapokon, hanem a színpadon van a helye: megfelelő időben, megfelelő ideig, megfelelő tartalommal és ritmussal kell szólni. A néző, az olvasó figyelmét fenntartani, és sohasem fárasztani. Ennek szellemében születtek meg a közéleti szövegek is, hiszen ekkor sem tágított a színházban tanult és ott csiszolt elveitől. Nem meglepő, hogy mindenkor elegáns megszólalásai nem gerjesztettek vitát, álláspontja nem vált céltáblává, helyette a viszonyulás, az értelmezés, sőt, a követés lehetőségét kínálta fel. Az pedig más lapra tartozik, hogy a közéleti megszólalás utáni vágy éppen onnan indult el, hogy életének utolsó évitizedében azt tapasztalta, hogy egyre kevesebbszer kerülnek színpadra olyan szövegek, amelyek bátor közéleti funkcióival is rendelkeznek.

A dramaturgia ügyét sem hangosan támogatta. Helyette hol alapító, hol szervező, hol vezető szerepet töltött be – többek között – a Zalaegerszegi Nyílt Fórum munkája során, ahogy a Színházi Dramaturgok Céhében is. Nem túlzást állítani, hogy nincs ma az országban olyan dramaturg, aki valamilyen módon ne kötődne hozzá, ne tanult volna tőle. Hiszen szeretett tanítani, elemezve bemutatni, hogy mi a színház szerepe adott korban, hogyan tudott megfelelni a kihívásoknak, és legfőbbképpen, hogy „milyen körülmények együttállása kell ahhoz, hogy a színpad és a közönség egymásra találjon”. Miközben fontos ügy volt számára a tanítás, egyúttal végkimerülésig hajszolta magát, hogy a lehető legfelkészültebb legyen. Ilyenkor küzdelmes csendjeinek papírfecnijei, a sokszor nehezen kiolvasható jegyzetei vették körül. Szeretett túllenni a tanítási alkalmakon és az olyan eseményeken, ahol hosszabban, vagy rövidebben, de beszélnie kellett. A legtöbb esetben elégedetlen volt magával, és kereste az alkalmat, hogy a maga által megszabott rendben, ritmusban és csendben, önmagában tegye helyre, mi és hogy történt. Mit és hogyan kell legközelebb máshogy, jobban csinálnia. Mert Zsuzsa valamiféle ösztönös és megkérdőjelezhetetlen kétellyel élte az életét, mondott véleményt, tett javaslatokat, majd a legtöbbször néhány perccel később vagy éppen a búcsúzáskor hozzáfűzte, hogy azért tessék átgondolni, amit mondtam, meglehet, hogy mégsem látom jól, mégis magának van igaza.

Az utolsó időkig eltántoríthatatlan színházba járó volt, aki örömmel vitte hírét, ha értékes előadást látott, és vette a fáradságot, hogy érdemi visszajelzést adjon az alkotóknak, miközben csendesen, visszafogottan biccentett, ha nem volt elégedett a látottakkal. Ilyenkor, kissé kelletlenül – mondván, hogy erről most miért is kell beszélni, nincs itt semmiféle látnivaló – csupán annyit volt hajlandó mondani értékítéletként, hogy tisztességes előadás. Majd megkérdezte, na, és, hova menjünk legközelebb színházba?

Elégedetlennek is csak néhányszor láttam, akkor is csendben dühöngött, kevés szóval volt kiábrándult. Ilyen alkalomként hívom vissza, amikor véglegessé vált, nem vezethet többet. Úgy érezte, a szabadságától fosztják meg. Úgy élte meg, mintha egyszerre korlátossá vált volna a világ számára. Nem sokkal ezt követően történt, hogy arra lettem figyelmes, kifejezetten zavarja, hogy már nem tud úgy haladni a munkáival, az olvasással és az írással, véleményezéssel, ahogy szeretne, ahogy megszokta magától. Idegesnek láttam ezekben az időkben, csalódottnak, miközben mindent megtett, hogy elterelje a figyelmet ezekről a számára áthidalhatatlannak tűnő problémákról. Okkal volt kiábrándult, ugyanis úgy érezhette, mindkét változás jelentősen nehezebbé teszi számára, hogy a színháznak éljen.

Az utolsó pillanatokig hagyta, sőt, kereste az alkalmat, hogy odaülhessünk mellé. A tartalmas csendekbe, a maradandó beszélgetésekhez, Zsuzsa jegyzeteit értelmezve, a szövegben jelzett aláhúzások, felkiáltó jelek, megjegyzések, kiemelések, kihúzások és összegzések társaságába. Ilyenkor talán az volt a legjobb dolog, hogyha jól figyelt az ember, ha türelmesen követte a felajánlott értelmezési tartományokat, akkor láthatott az ő szemüvegén keresztül. Mert Radnóti Zsuzsa kérés nélkül adta meg a lehetőséget, hogy megértsük, megtanuljuk, ellessük tőle, hogyan gondolkodik a szövegről, a drámáról, a színpadról, végtére is arról, hogy miért és hogyan érdemes ezt az egészet csinálni.

Légrádi Gergely