Harry Hole: egy sorozatgyilkos és a fülledt skandináv nyár
2026 tavaszán rájöttünk, hogy a valóság sokkal izgalmasabb a fikciónál. Az, ami hónapok óta a magyar belpolitikában történik, annyi izgalmat, fordulatot, drámát hordoz, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk már sorozatokra (visszatérő komment a közösségi médiában, hogy nem is kell már Netflix, ha ott vannak nekünk a magyar politika mindennapjai). Tetszetős elmélet, de így ebben a formában azért nem igaz.
Ehhez legalább annyi köze van a sorozatipar egyre nyilvánvalóbb válságának – vagy ha nem akarunk ennyire erős kifejezéseket használni, akkor maradjunk az iparág átalakulásánál. Nem kell ahhoz abszolút filmszínház, hogy azt érezzük, ebben az évben nem is volt olyan sorozat, ami hasonlóan társadalmi eseménnyé vált volna, mint ahogy korábban annyi másik. Talán utoljára a tavaly ősszel indult Pluribus körül alakult ki valamiféle hype-szerűség, azóta nem láthattunk hasonló hatású új sorozatot. Sőt, idén még elmaradtak az olyan netflixes meglepetések is, mint amilyen két éve a Szarvasbébi, tavaly pedig a Kamaszok volt.
A leginkább logikusnak tűnő magyarázat erre pedig az, hogy beléptünk a Post-Peak TV korszakba: az elmúlt évtizedben el voltunk kényeztetve hatalmas költségvetésű, egymást érő, társadalmi eseménnyé váló presztízssorozatokkal, de ez már az utóbbi években is érezhetően lassult, mostanra pedig eljutottunk oda, hogy a piac telítődött, a stúdiók már kevesebb sorozatot rendelnek be, és sokkal óvatosabban válogatnak. Tulajdonképpen nem is volt normális, ahogy a streaming-szolgáltatók éveken át ész nélkül égették a pénzt, és veszteségesen is finanszírozták a méregdrága projekteket, csak hogy előfizetőket szerezzenek. Most már inkább meg akarják őket tartani, és ehhez lényegesen kevesebb kockázatot vállalnak, ami azonban egyben a kínálat ellaposodását is jelenti.
A Netflix is inkább egy bevált recepthez és egy nagy névhez nyúlt most: Jo Nesbøhöz és a norvég krimiszerző legnépszerűbb figurájához, Harry Hole nyomozóhoz. Főleg, hogy Holénak van némi elszámolnivalója a feldolgozásokkal, hiszen amikor legutóbb láthattuk filmvásznon Michael Fassbender alakításában (Hóember), az jókora bukás volt. Most Nesbø nem követte el újra azt a hibát, hogy másnak engedje át az adaptációt, hanem ő maga írta a sorozat forgatókönyvét is, méghozzá a Boszorkányszög című regénye alapján.
Az alkotók dolgát ráadásul nehezíti, hogy egy hosszú évek óta stagnáló zsánerbe próbálnak életet lehelni: amilyen menő volt a skandi-noir bő egy évtizeddel ezelőtt, olyannyira önismétlővé, lapossá vált azóta.
A Forbrydelsen (Egy gyilkos ügy) vagy a Bron/Broen (A híd) által magasra tett lécet az utódok meg se próbálták átvinni, megelégedtek a tisztes középszerrel, és azt a pár emlékezetesebbeket is inkább izlandi vagy finn alkotóknak köszönhettük, semmint dán, norvég vagy svéd íróknak/rendezőknek. Nyilván nem segített az sem, hogy a skandi-noir vizuális és narratív elemeit is világszerte másolni kezdték, tömegével lepték el a képernyőt a hideg, szürke városokban bestiális sorozatgyilkost kergető neurodivergens nyomozók, és mostanra Skandinávia sem olyan egzotikus vagy különleges már, mint amilyennek tűnhetett húsz évvel ezelőtt.
Épp ezért tűnhet szándékosnak, hogy Nesbø mintha direkt akarná elhagyni a skandit a noirból: stílusát tekintve a Harry Hole pont az ellenkezője a megszokott skandináv nyomasztásnak – eleve nyáron játszódik Oslóban.
A szereplők strandra járnak, Hole esténként izzadtan és félmeztelenül cigizik az erkélyen, ráadásul ez az Oslo minden, csak nem a világ egyik legjómódúbb városa, sokkal inkább valamiféle Gotham City, melynek utcáin tort ül a bűn és a mocsok, a háttérben hajléktalanok sátortáborával és fényes nappal háborúzó fegyveres bandákkal. Ez mindenképpen izgalmas csavar, holott valószínűleg inkább csak annyi történt, hogy a kockázatminimálás jegyében áttolták a sorozatot a klasszikus, amerikai neonoir/hardboiled alkotások térfelére. A sorozat még mindig norvég alkotók és színészek műve, de kiszedték belőle a skandi-noir vizuális és narratív elemeit, sőt, még a szocio-kulturális utalásokat is.
Ami megmaradt a zsánerből, az a sokszor túlzásba vitt brutalitás, az übermensch, zseniális sorozatgyilkos, no meg a rituális gyilkosságok sorozata. Harry Hole ugyanis egy sorozatgyilkos nyomába ered, miközben saját korrupt kollégája, Tom Waaler nyomozó legalább ennyire megnehezíti a sorsát, és ha ez nem lenne elég, Hole legnagyobb ellensége saját maga, hiszen gyógyulófélben lévő alkoholista, aki rögtön az első részben elveszíti partnerét, úgyhogy gyorsan vissza is esik a függőségébe. Az ő alakja is közelebb van Philip Marlowe-hoz vagy egyéb nagy amerikai noir detektívekhez, mint a skandináv nyomozókhoz, bár Tobias Santelmann alakításában megmarad az az északiság is a karakterében, ami Fassbenderből hiányzott.
Santelmann alakítása mindenképpen a sorozat erősségei közé sorolható, ahogy a Waalert játszó Joel Kinnaman is, bár utóbbi helyzetét nehezítette, hogy annyi teátrális túlzást pakoltak a karakterére, hogy egy ponton Patrick Bateman paródiájaként táncol alsónadrágban a tükör előtt. Feltűnik még jó pár innen-onnan ismert norvég és svéd színész, és egy mellékszerepben még Peter Stormare is látható. A színészek mellett a baljós, sötét atmoszféra is erőssége a sorozatnak, és ebben szerepet játszik a soundtrack is: nemcsak Nick Cave és Warren Ellis filmzenéje, hanem az összeválogatott betétdalok is leginkább belső démonokkal küzdő előadók számai, melyek mellesleg egyértelműen Nesbø ízlését tükrözik.
Pláne, hogy maga Hole is zenerajongó: rögtön az elején Pixies-pólóban ismerjük meg, de a barátnője gyerekének Ramones-lemezt ajándékoz, a taxisofőr haverjával azon vitatkoznak, hogy a Doors túlértékelt zenekar-e vagy sem, míg egy feszült pillanatban Hole és egy gyanúsított Iggy Pop-számcímeket sorolva ütik el az időt. (Ezek a zenék egyébként valahol belövik a célközönség életkorát is.)
Azért soroljuk ilyen hosszan a különféle pozitívumokat, mert sajnos maga Nesbø forgatókönyve nem tartozik közéjük.
A függőségével küzdő, önsorsrontó nyomozót ugyanúgy láthattuk már százszor, akárcsak a barátnője fiát, aki kezdetben nem kedveli Harryt, de aztán hirtelen irracionális módon elkezd kötődni hozzá; és még sok hasonló klisével találkozhatunk. De ezeknél zavaróbbak az írói túlzások: a tökéletesen kivitelezett, misztikus ködbe burkolt, és körzővel-vonalzóval megtervezett, kizárólag krimiírók fejében létező gyilkosságok még beleférnek, hiszen valahol a műfaj szükséges kellékei. De amikor valaki még percekig sétálgat azután, hogy levágják az egyik karját, vagy az erősítés nélkül veszélyes küldetésre induló nyomozónő szimplán annak a jelei, hogy az alkotókat nem is érdekli igazán, hogy kicsit is hihetőnek tűnjön a sztorijuk.
Ráadásul a cselekményt is több, párhuzamos, nem egyszer sehova se vezető mellékszál és red herring teszi túlzsúfolttá, és a kilenc epizód egyértelműen aránytévesztés ehhez a sorozathoz. Hogy mindezek ellenére mégis miért ajánlható a Harry Hole? A Nesbø-rajongóknak azért, mert tényleg hű marad a regényhez, a többieknek pedig azért, mert amit vállal, azt nagyrészt be is tartja: izgalmas és fordulatos krimi, ami legalább a skandi-noir kliséket is felfrissíti kicsit, és minden hülyeség ellenére képes elérni, hogy a néző bevonódjon ebbe a sosemvolt norvég neo-noir atmoszférába. A Post-Peak TV korában ennél többet talán már nem is várhatunk egy biztonsági játéknak induló sorozattól: nem váltja meg a világot, de a hőségtől és a bűntől fuldokló Oslo tényleg olyan, ahogyan még soha nem láthattuk. Ilyesmit pedig ma már egyre ritkábban lehet leírni bármilyen sorozatról.
A Harry Hole 9 epizódja a Netflixen látható.