Regős Simonnak, a fiatal rendezőnek különleges drámai érzéke van, ami abszolút érezhető volt első fontos rendezésében, a Puszták népében, amikor Illyés klasszikus művéből csinált nagyon mai, nagyon élő előadást. De a Hisztéria üzenőfüzete - alcíme szerint XX. századi agitáció - is erről tanúskodik, na meg Regős politikum iránti vonzódásáról.

A Radnóti Színház és a Sirokkó Szövetkezet együttműködésében létrejött Keleti blokkban kétféle néző is lehet az ember: a közönség egy része ugyanis nem a nézőtéren ül, hanem a színpadon részesévé válik a bulinak. Hogy ki jár jobban és hogy érdemes-e egyáltalán feltenni ezt a kérdést – ez is kiderül a beszélgetésből.

444: A Keleti blokk leginkább egyfajta élet-performansz, amelyben bepillanthatunk a Z generáció mindennapjaiba.

Regős Simon: Azért nemcsak rólunk szól, legalább ennyire próbál emléket állítani egy kornak, amiben mi még nem éltünk: abszolút inspirálóan hatott rám a 90-es évek illegális rave-kultúrája. Sok minden változott azóta, de rengeteg dolog ugyanolyan maradt. A kapitalizmus ráadásul egyre durvább, és a nálam fiatalabbaknál még jobban érzékelhető egy nosztalgia az ún. Y2K vagy Year 2000 iránt a divatban és az esztétikában egyaránt. Megpróbálnak úgy öltözködni, ahogy mi elképzeljük, hogy a kamaszok öltözkedhettek a kétezres években. Már nincsenek újdonságok, egyfolytában nosztalgiázunk: erre utal a rengeteg remake a filmiparban, az ikonikus Coca-Cola és társai. Talán a saját generációmnak is segíthet rálátni magunkra, hogy mi elöl menekülünk. De azért ez egy meglehetősen elrajzolt világ a valósághoz képest.

A darab leírásában olvasható, hogy a West Balkán nevű szórakozóhely tragédiája ihlette, de számomra például leginkább nem erről szól, hanem a hiányról: a transzcendens hiányáról elsősorban, de a törődés, a gondoskodás hiányát is mondhatnám.

Amikor ez a tragédia történt, 11 éves voltam, és édesapám révén sokat jártunk diákszínjátszó fesztiválokra, ahol szinte mindig volt egy előadás, amely valahogy kapcsolódott a West Balkánban történtekhez. Onnantól kezdve velem maradt ez az egész. A Keleti blokkban nem egy dokumentarista előadást akartam csinálni, hanem megmutatni, hogy mi az, ami ilyen tragédiákhoz vezethet. Ott van például az a hatalmas kereszt a díszletben, ami egyrészt egy mementó, egy sírkereszt, másrészt viszont az is a fejemben volt, hogy mi az, ami ma helyettesíti azt az extázist, amit megélt az egyszeri hívő, amikor a középkorban egy analfabéta parasztember belépett mondjuk a zsámbéki nagytemplomba.

Extázis nélkül nincs élet?

Nincs. A születésünk és a halálunk pillanata is valahol extázis, és e két pont között is folyamatosan keressük az ehhez hasonló élményeket. Bár elsőre úgy tűnik, hogy az extázis valamiféle nagyon szélsőséges állapot, de ez nem feltétlenül van így. Tőlünk függ, hogy mit élünk meg annak: egy pohár friss víz vagy egy pillantás az égre, egy szellő, bármi okozhat extázist.

Első emlékezetes rendezésed, a Puszták népe harcos baloldaliságából nem sok érződik a Keleti blokkban, bár a darabbéli biztonsági őrnek azért van egy meglehetősen éles monológja...

Pedig egy ideje már anarchistaként, vagy inkább szalonanarchistaként definiálom magamat, és egyébként abszolút érzem, ahogy néha elhatalmasodik bennem egyfajta osztályharag. A darabbéli városról nem sokat tudunk, nincs behatárolva, hol járunk, de ez a világ talán még szörnyűségesebb, mint amiben most élünk, még roncsoltabb, még inkább lerohasztott társadalom. Az a düh, ami Árpi, a biztonsági őr figurájából árad, sokkal inkább egyfajta általános világállapotból szólal meg. Szembe kell néznünk azzal, hogy most két rossz, két szélsőség közül választhatunk már csak, nincs középső út.