A luxust már élvezni sem kell, csak tovább fialtatni

Rendszeresen megfordulok egy budapesti bevásárlóközpontban, ahol az elmúlt év során többször is szembesültem Dubaj letaglózó városmarketingjével. Míg a földszinten az Emirates légitársaság hirdetett nyereményjátékot, melynek fődíja egy dubaji nyaralás életre szóló élményével kecsegtetett, addig egy sarokkal arrébb egy dubaji ingatlanközvetítő bódéja csábította magához a bámészkodókat. A kissé tájidegen, a fehérneműket és a lakásdekorációkat árusító üzletek közé beékelődött stand a „magas hozam, biztonság, adómentes bevétel” hármas csomagjával igyekezett elnyerni a potenciális befektetők tetszését, mindezt „egy budapesti lakás áráért”. Az ingatlanos irodát imitáló pop-up standról azonban egyik napról a másikra eltűnt a lelkes közvetítő, hamarosan lepellel fedték le a bútorokat, majd pár héttel később el is bontották az építményt. A fordulópontot az iráni háború kirobbanása jelentette, amely alapjaiban rengette meg a dubaji ingatlanbefektetés stabil megtérülésének ígéretét.

Nagyjából ezzel egy időben jelent meg az Instagram-feedemben New York idén hivatalba lépett milleniál polgármestere, Zohran Mamdani virális videója, amelyben Happy Tax Dayt, azaz boldog adózási napot kívánt New York Citynek, és közölte, hogy – kampányígéretéhez híven – új adónemet vezet be az általa képviselt metropoliszban, ami a nem lakhatási céllal birtokolt luxuslakások tulajdonosait sújtja majd. Ahogy ő fogalmaz:

„When I ran for mayor, I said I was gonna tax the rich. Well, today we’re taxing the rich.” [„A főpolgármesteri kampányom során megígértem, hogy megadóztatom a gazdagokat. Nos, akkor ma megadóztatjuk a gazdagokat.”]

Ez a két anekdota járt a fejemben, miközben Schmied Andi Asset Town című kiállításán jártam a Trafó Galériában, amelyet – bár önmagában is kerek egészet alkot – érdemes a művész eddigi pályafutásának tükrében értelmezni. Schmied ugyanis a szupergazdagok világának egyik hazai szakértője, aki azonban nem tudományos kutatás vagy saját tőke mozgósításával jutott el (jobban mondva fel) oda, ahová csak kevesen, hanem művészeti praxisát kiaknázva. Az urbanistaként végzett alkotó már 2015-ben, Jing Jin City című könyvében is az üresen álló, ennek ellenére gondnokok által tökéletesen karban tartott kínai luxusingatlanok jelenségével foglalkozott, de az igazán átütő sikert a 2020-as Private Views. A High Rise Panorama of Manhattan hozta el a számára, amelyben New York felhőkarcolóinak világtól elzárt luxusába vezette be az olvasókat saját milliárdos alteregója, Gabriella performanszán, illetve annak dokumentációján keresztül.

A fotókat és párbeszédeket pamfletszerű, urbanisztikai kérdéseket tárgyaló betoldásokkal kiegészítő kiadvány letarolta a világsajtót, és olyan vezető lapok is szemlézték, mint a The New Yorker, az Architecture Digest vagy a Vice magazin, a művész pedig TEDTalkban is beszélt a projektről (én a megjelenését követően a Qubiton elemeztem a kötetet.) A projekt iránti érdeklődés az exkluzív ingatlanokba történő betekintés izgalma mellett valószínűleg attól sem függetleníthető, hogy a tomboló covidjárvány, majd az azóta is halmozódó krízisek hatására egyre többek szemét kezdi szúrni a dúsgazdagok pofátlan dőzsölése, miközben mindenki más az inflációval sújtott bevásárlások során a kellemesnél lényegesen többet mérlegel a kasszához járulás előtt. (Ez a jelenség hazánkban annyira aktuális, hogy egyes elemzők a NER bukását is – legalább részben – ezzel a közhangulattal magyarázzák.)

A művész új kiállítása (amely egyben Schmied mestermunkája is a MOME doktori képzésén) a megalomán luxusberuházások és az eszetlen költekezések bestofjaképp azt vázolja fel, hogyan élnek és szórják a pénzt az emberi ésszel felfoghatatlan vagyonokkal rendelkező szupergazdagok Kínától Londonon, Dubajon át New Yorkig. Pontosítok: hogyan élhetnének, de valójában nem élnek, a kiállítás egyik legerősebb állítása ugyanis épp az, hogy az elképesztő erőforrásigénnyel megépülő, sok esetben természeti károkozással járó és a lakhatási válságot tovább mélyítő ingatlanok nem szolgálnak otthonként, csak a vagyon parkoltatásának lehetőségét kínálják. Befektetési formát. Értékálló tőkét.

Az Asset Town felépítése tehát két pilléren alapszik: a galériatér egyik sarkában az eddigi munkásságot összegző, elképesztően mutatós kiadványok sorakoznak, és ezek egészülnek ki olyan, a luxusingatlanokból zsákmányolt ereklyékkel, mint például az egyértelmű közönségkedvenc, a Trump feliratú, wellnesshotelekbe illő papucs. Egyedül itt villan fel a szupergazdagok életvitelének hazai kontextusa: az egykori Körszálló épületében megvalósuló – a nem túl kreatív Marriott Residences névre keresztelt – luxusapartmanokra specializálódó beruházás információs brosúrája vázolja fel, mit kaphat ma Budapesten a vérrel-verejtékkel (esetleg tőzsdézéssel vagy szimpla korrupcióval) szerzett vagyonáért cserébe egy befektető. Viszont az sem távozik üres kézzel, akinek nincs ideje Schmied kiadványait alaposan végigbogarászni: a művész ugyanis egy félórás videóba vágta a rejtett kamerás felvételek legpikánsabb részleteit, amelyeket a manhattani felhőkarcolókban tett lakásnéző túrákon az ingatlanosokkal folytatott beszélgetései alatt rögzített, ezeket montázsolta New York – egyébként valóban lenyűgöző – látképeivel.

A kiállítás második, egyben központi pillére a Schmied által megálmodott Asset Town, azaz Vagyonváros háromdimenziós, makettekből és egy kétcsatornás videóinstallációból álló műegyüttese, amelyet bizonyos tekintetben promóciós anyagként is nézhetünk. A művész eddigi kutatásaira építve hozza létre a spekulatív tőke számára tökéletes környezetet biztosító, elképzelt metropoliszt, gyakorlatilag egy metavárost, ahol mindenki (úgy értem, a 0,01%-ból mindenki) megtalálhatja a számítását. Ugyanúgy elégedetten távozhat az, aki egy manhattani penthouse-ban parkoltatná szívesen a pénzét, mint az, akinek szimpatikusabb a londoni jéghegyházak esztétikája: míg egyik a város fölé tornyosulva, vagyonával kérkedve tekint le az utcaképre, utóbbi bunkerszerű megoldásaival, a bámészkodóktól rejtve éli a maga föld alatti luxusát. Aki „a minél mesterségesebb, annál jobb” elve szerint tekint a jövőbe, azokra a Dubaj inspirálta szigeteken vár kulcsrakész otthon, míg akik a megalomániát helyezik mindennél előbbre, azoknak a szaúdi befektetési modell lesz szimpatikus.

A videóban, amely leginkább egy AI által generált reklámvideó esztétikáját idézi, egy robotikus női hang igyekszik kimerítő és megnyugtató válaszokat adni a potenciális befektetők – akár addig még fel sem merülő – kérdéseire. Ez az AI-ingatlanos nem finomkodik, nem kertel: a manhattani penthouse-ban készült videókkal ellentétben itt már teljesen világos, hogy hova fut ki ez az egész; senki nem próbál úgy tenni, mintha a lakáskeresők tényleges otthonra vágynának. A fontos kérdések valójában így szólnak: globális konfliktusok idején hová érdemes tenni a pénzt, ahol nemcsak biztonságban van, de gyarapszik is? Hol tudja leginkább növelni az értékét anélkül, hogy foglalkozni kellene vele? Hogyan lehet úgy ingatlanba fektetni ezeket az összegeket, hogy bármiféle adatbázisban szerepelne az adás-vétel? Hogy a Mamdani-féle adóhajhászok csak bottal üthessék a megfáradt szupergazdagok nyomát, akik mindössze békében szeretnék üresen tárolni befektetésnek szánt lakásaikat. Lehetőleg olyan helyen, ami még a térképen sem szerepel. Asset Town ezáltal olyan absztrakciós szintre emelkedik, ahol a vagyont és az ezen keresztül megvásárolt luxust élvezni sem kell, csak tovább fialtatni.

A videó köré épített makettszerű installációk némi túlzással élve egyfajta babaház jelleget is kölcsönöznek a kiállításnak, a különbség mindössze annyi, hogy Ken és Barbie pink világa helyett itt a szupergazdagok enteriőrjének elemeit (a márványkádat, az arany lépcsősort, az úszómedencét vagy a helikopterleszállót) lehet ide-oda pakolászni. A fényűző babaházbútorokat ugyanakkor kiválóan ellenpontozza a tér legkülönbözőbb pontjain stratégiailag elhelyezett törmelék, ezek kerülgetése remekül rángat vissza a beruházások földhözragadt valóságába: abba, hogy a gigaépítkezések milyen elképesztő mértékű rombolással is járnak. Ennek a falig (és azon is túl) vitt példája a Trump által propagált, a gázai pusztító háború romjaira vizionált Trump Riviera, amelyre a kiállítás több ízben is tesz utalásokat.

Schmied Andi projektjeinek sikere kétségkívül sok tényezőből áll össze, de meggyőződésem, hogy ezek közül az egyik a művész szarkasztikus humora. Kiállítása, amely elképesztő tudásanyagot mozgat, és vérlázító viselkedésformákat tesz láthatóvá, mégsem esik sem a didaktikusság, sem a túlzásba vitt aktivizmus csapdájába, munkái a maguk bicskanyitogató felismeréseivel együtt is végtelenül szórakoztatóak maradnak. Fontos eleme mindennek az is, hogy meglehetősen szokatlan perspektívából tud beszélni: míg – ahogy erről egy interjújában Schmied is beszél – az egyenlőtlenségekről általában az alul ragadt társadalmi csoportok nézőpontjából esik a legtöbb szó, ő igyekezett a másik, a világ 99,9%-a elől elzárt, általa azonban behatóan megismert szemszögből tartani görbe tükröt a hedonista 0,01%-nak. Az, hogy ezt a tükröt látva kínunkban sírni vagy nevetni támad kedvünk, már ízlés kérdése.

Sárai Vanda

Az AICA blog célja, hogy újrapozicionálja a műkritika formátumát. Olyan rendszeresen megjelenő írásokat kíván közölni kortárs művészeti kiállításokról és eseményekről, amelyek szakmai igényességük megőrzése mellett az internetes napi sajtó nyelvi és formai elvárásaihoz is képesek kapcsolódni.

A kiállítás záró tárlatvezetése június 12-én 18 órától lesz, Szily László vezetésében.