Egyáltalán nem túlzás a műfaji megjelölés: zenés-bábos pszichothriller. A darab kamasz szereplői az osztálytársuknak akarják bebizonyítani, hogy az életnek van értelme, ezért elkezdik gyűjteni a számukra fontos tárgyakat. A játéknak induló gyűjteményből azután elkezd épülni a fontos dolgok halma a szereplők egyre súlyosabb áldozataiból.

Kockázatos vállalás egy több mint egy évtizedig futó, nagyon sikeres előadásból csinálni egy 2.0 verziót. Pont ez történt a Semmi esetében a Budapest Bábszínházban, ráadásul úgy, hogy a rendező is maradt a régi, miközben eltelt 13 év. A reakciókat nézve megérte.

A rendező Hoffer Károllyal a bábokban rejlő varázslatról is beszélgettünk, hogy mennyi fájdalom van egy marionettkutya oldalra fordított fejében.

444: Janne Teller, az előadás alapjául szolgáló könyv szerzője azt mondta egy interjúban, rengeteg fiataltól kapta azt a visszajelzést, hogy a Semmi számukra a reményről szól. A történet ismeretében azért ezt nem könnyű elhinni. Te is látod benne a reményt?

Hoffer Károly: Amikor először olvastam a könyvet, kétszer vagy háromszor tettem le, lelkileg annyira megviseltek bizonyos fejezetek. De a legvégén ottmaradtam egy fura csönddel, ami nem volt negatív. A Semmi 2.0 sötétebb és karcosabb, mint az első bábszínházi verzió 2013-ból, de erre az előadásra sem igaz, hogy az lenne a célja, hogy a nihilbe lökjön bárkit is. Gondolkodásra, a saját válaszok megtalálására akar késztetni. Beszélgetni arról, hogy egy tizenhat évesnek vagy egy húszévesnek mik az igazán fontos dolgok az életében. Emlékszem, az első előadásra készülve volt egy olyan félelmem, hogy a diákok majd megpróbálják reprodukálni a játékot, és éreztem, milyen őrületes felelősség ez, hogy én mutatok egy mintát, és ki tudja, mi lesz belőle, milyen hullámokat vet a fogadtatása. De semmi ilyesmi nem történt. Nagyon sok néző kérdezi meg az előadás egy korai pontján magától azt, hogy miért nem állítja már meg valaki ezt az egész játékot.

Már akkor megérzik a veszélyt, amikor még vállalható dolgok kerülnek a fontos dolgok halmára?

Igen, abszolút. Azt gondolják, hogy ha ők is belekezdtek volna egy ilyen játékba, ezen a korai ponton tuti, hogy kiszállnának. Szóval inkább az a tanulság – amit egyébként a könyv is megfogalmaz –, hogy ezek a fiatalok egy dolgot biztos megtanultak: az élet értelmével nem szabad játszani.

Arra van válaszod, hogy a darabbéli fiatalok közül miért nem állítja le senki az egyre inkább horrorba forduló történéseket?