Az ország, ahol nincs szó arra, hogy magány

• A Himalája utolsó buddhista királyságában, Bhutánban nem GDP-ben, hanem boldogságban mérik az ország fejlettségét. A Bruttó Nemzeti Boldogság mérésére létrehoztak egy külön kutatóintézetet, boldogságügynökök pedig ötévente járják az országot, hogy a lakosság boldogságszintjét monitorozzák.
• Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai rendezők egy ilyen ügynököt, Amber Gurungot követték, akinek munkáján keresztül betekintést kapunk a bhutániak hétköznapjaiba és vágyaiba, valamint arra a kérdésre is választ kapunk, hogy mérhető-e a boldogság.
  
• A boldogság ügynöke című film bemutatója az egyik legnevesebb amerikai filmfesztiválon, a Sundancen volt, ráadásul ez volt az egyetlen, aminél az összes zsűri arra szavazott, hogy kerüljön be a versenyprogramba.
  
• Zurbó a 444-nek beszélt arról, hogy kötött ki Bhutánban, a felmérés propagandisztikus jellegéről, hogy mennyire tekinthető a boldogságkutatás a GDP kritikájának, és arról is, hogy ő hányasra értékelné a saját boldogságát.
  
• (Zurbó és Bhattarai előző filmje, a szintén Bhutánban játszódó A monostor gyermekei hamarosan a Jeti Moziban is látható lesz.)

444: Miről szól a bhutáni boldogságfelmérés, ami köré épül a film? Lehet ilyen eszközökkel mérni az emberek boldogságát?

Zurbó Dorottya: Bhután egészen a 60-as évekig egy nagyon elszigetelt ország volt, utána kezdett el modernizálódni és nyitni a külvilág felé. Ennek egyik első lépése volt a Bruttó Nemzeti Boldogság filozófia, ami az ország védjegyévé vált. Az anekdota szerint a 70-es években a negyedik király, Jigme Singye Wangchuck fogalmazta meg egy külföldi sajtótájékoztatón, hogy számára sokkal fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó nemzeti termék (GDP). Ez aztán egy annyira népszerű gondolattá vált, hogy elindított egy politikai diskurzust, idővel pedig az ország hivatalos fejlesztési politikájává vált, és egy egész tudományágat szerveztek köré. A 90-es évektől szisztematikusan terjeszteni kezdték az ideológiát, oktatóműsorokban magyarázták el az embereknek a fejlesztési irányelv négy alappillérét, ami a fenntartható fejlődés, a környezetvédelem, a kultúra megőrzése és felelős kormányzás.A bruttó nemzeti boldogság iskolai tantárggyá vált, iskolák és középületek falára festették a definícióját, bevezették a nemzeti boldogság napot, készült nemzeti boldogság dal és létrehozták a Boldogság Kutatóközpontot is.A felmérést általában ötévente végzik el. Az interjú 148 kérdésből áll és kilenc területet mér: lelki egyensúly, életszínvonal, közösségi élet, kulturális sokszínűség, időbeosztás, hatékony kormányzás, természeti környezet, egészség, oktatás. Az eredmények alapján négy csoportba sorolják az embereket: mélyen boldog, rendkívül boldog, kevéssé boldog, boldogtalan. Bhutánnak az volt az újító ötlete, hogy a mérések eredményeit beépíti a törvénykezésbe. A mérést végző Boldogság Kutatóközpont a statisztikák alapján összehasonlítja a különböző régiókat és fejlesztési javaslatokat tesz az önkormányzatoknak a lakosság boldogságszintjének növelésére. Minden gazdasági intézkedést megvizsgálnak, hogy megfelel-e a bruttó nemzeti boldogság elveinek.

A boldogságkutatás a GDP kritikájának is tekinthető, hogy a társadalmi fejlődést ne csak azzal lehessen mérni, hogy mekkora a gazdasági fejlődés és mennyi pénz mozog egy országban, hanem olyan kategóriákkal is, amiket nehéz számszerűsíteni, mint a mentális jóllét vagy az emberi kapcsolatok minősége. A filmben azt mutattuk meg persze, hogy nem minden működik a gyakorlatban: vannak olyan szociális problémák, amikről a kérdőív nem beszél, mint például a nepáli kisebbséggel való etnikai konfliktus. Ám szerettünk volna egy árnyalt képet festeni az elgondolásról, hogy ne csak az üres propagandát lássuk benne, hiszen maga a gesztus már önmagában is értékelendő.

A témával kapcsolatban voltak olyan prekoncepcióink, hogy vajon mi közünk lesz ehhez, mennyire fogunk tudni kapcsolódni egy történethez, ami egy ennyire távoli kultúrát mutat be. Mennyire merült fel a rendezőtársad, Arun Bhattarai és közted, hogy vajon mennyire lesz nyitott a nemzetközi közönség egy bhutáni filmre?

Az előző filmünk A monostor gyermekei (2017) szintén Bhutánban játszódik. A film fesztiváloztatása kapcsán az volt a tapasztalatunk, hogy az emberek kíváncsiak az országra, a vetítéseink szinte mindig teltházasak voltak. Nyilván az egészestés dokumentumfilm, mint műfaj rétegközönséget vonz, olyan embereket, akik nyitottak más kultúrákra.

Mivel Bhután egy zárt ország, ahova nagyon nehéz bejutni, a külföldi stábokat is csak magas napi vízumdíj ellenében engedik forgatni, ezért tudtuk, hogy izgatja az emberek fantáziáját. Gyakran csak annyit tudnak róla, hogy a világ legboldogabb helye, egy apró buddhista királyság, amelynek a lakosai harmóniában élnek a természettel és elzárkóznak a nyugati kapitalista világ értékrendjétől. Ez egy meglehetősen misztifikált, sztereotipizáló meglátás.

Sok közönségtalálkozón kaptuk azt a kérdést, hogy valóban boldogok-e a bhutániak? Az új filmünkkel az volt a célunk, hogy egy valósabb képet fessünk Bhutánról és a bhutáni emberekről, és az is, hogy az ő személyes történeteiken keresztül önmagunkra ismerhessünk. A boldogság ügynöke fejlesztésekor nem aggódtunk azon, hogy nehéz lesz a film témájához kapcsolódni, hiszen a boldogságkeresésről szól. Ez egy univerzális hívószó.

Hogyan keveredtél Bhutánba, és hogyan ismerkedtetek meg a rendezőtársaddal?

Bhután több mint tíz éve az életem része. Arunnal a DocNomads Joint Master programban találkoztam. Ez egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés, amit Almási Tamás és Kékesi Attila alapított. Három egyetem, a portugál ULHT, a belga LUCA és a budapesti SZFE közös képzése. 24-en voltunk osztálytársak a világ minden tájáról, tizenkilenc különböző országból. Életem egyik legintenzívebb és legboldogabb időszaka volt ez, éjjel-nappal dokumentumfilmekkel foglalkoztunk, vizsgafilmeket forgattunk, szabadidőnkben filmekről beszélgettünk és olyanokká váltunk, mint egy család. A multikulturális közeg miatt kinyílt a világ, megtanultuk a valóságot egymás szemén keresztül látni, univerzális történeteket mesélni és filmeket készíteni más országokban, kulturális közegekben, akár a nyelv ismerete nélkül is. Ez volt a Docnomads szellemisége, ami a mi alkotói kapcsolatunk alapja is.

link Forrás

Arunnal a képzés alatt nagyon jól összecsiszolódtunk, amikor ötletelünk vagy forgatunk, félszavakból is megértjük egymást. A Docnomadsban hamar rájöttünk, hogy szeretünk együtt dolgozni és könnyen kommunikálunk, kiegészítjük egymást: én sokkal analitikusabb vagyok, míg ő sokkal gyakorlatiasabb, mert a bhutáni tévében dolgozott évekig. Együtt váltunk rendezőkké, közösek a referenciáink, könnyen megértjük egymás vízióit, ami talán a legfontosabb egy alkotói kapcsolatban.

Hogyan jött az, hogy Bhutánról forgassátok az első filmeteket?

Mivel Arun bhutáni, ezért természetesen alakult úgy, hogy Bhutánban szerettünk volna forgatni. Engem hajtott a kíváncsiság, őt pedig az motiválta, hogy nagyon kevés hiteles film készült eddig az országról egy helyi filmkészítő nézőpontjából. Arun sokat mesélt nekem Bhutánról, engem pedig izgatott az ország ősi kultúrája és elszigeteltsége. Miután megszereztük a diplomát, úgy döntöttünk, hogy együtt vágunk bele az első, egész estés dokumentumfilmünkbe.

Bhutánban a televízió csak 1998-ban jelent meg, a filmipar is nagyon fiatal. Eddig csak BBC vagy CNN televíziós műsorok készültek az országról, de olyan szerzői dokumentumfilmek, amelyek helyi nézőpontból mesélnek, még sosem. Arun az egyetlen képzett dokumentumfilm-rendező Bhutánban, úgyhogy nagyon szerettünk volna úttörők lenni ebben a műfajban. Így született meg az első filmünk, A monostor gyermekei, amit 2017-ben az IDFÁ-n mutattunk be, és egy apa-fiú konfliktusról szólt a modernizálódó országban.

Mennyire hatott a filmkészítésre, hogy egyikőtök belsősként, a másikótok pedig külsősként tekint Bhutánra?

Mindenképp hatott. A film mindig a rendező szubjektív értelmezése, víziója a világról. Dokumentumfilmek esetében a valóság töredékeiből dolgozol, abból állítasz össze egy történetet, ám a te értékrended és látásmódod befolyásolja azt, hogy neked mi fontos az adott valóságból, miket veszel észre, mik azok az emberi helyzetek, gesztusok, érzelmek, amiket lencsevégre kapsz. A boldogság ügynökében megjelenő valóság a mi közös vízónk tükre, ahogy mi látjuk Bhutánt és az embereket.

Arunnal azért is izgalmas az alkotói munka, mert van köztünk egy folyamatos párbeszéd, arról én hogyan látom Bhutánt, azokat az élethelyeteket, amiket filmezünk és ő hogyan kapcsolódik ehhez, mi az, ami neki evidencia vagy egy unalomig ismert frázis és mi az, amit újra fel tud fedezni a saját kultúrájában az én látásmódom és kíváncsiságom által.

link Forrás

Arun az a generáció, aki gyakorlatilag a bruttó nemzeti boldogság filozófián nőtt fel. A 2000-es évek elején kezdték szisztematizálni és terjeszteni az ideológiát: iskolai tanagyaggá vált, úgyhogy ő folyton ezeket a frázisokat hallgatta. A mi alkotói beszélgetésünk azzal a kérdéssel indult, hogy lehet-e egy ország nemzet identitását a boldogságra építeni? Hogyan hat az egyénre, ha egy olyan országban nő fel, ami előszeretettel kommunikálja magáról, hogy a boldogságindex mutatói magasak? Mit tesz a hétköznapi emberekkel a boldogságpropaganda?

A filmben Amber, a boldogságügynök mellett négy kiemelt mellékszereplő is van, akinek a történetét az interjújuk után jobban megismerhetjük. Őket hogyan választottátok ki? Hány boldogság-interjún vettetek részt a film forgatása alatt?

Körülbelül 40 boldogságinterjún vettünk részt, a résztvevők közül választottuk ki a kiemelt mellékszereplőket. Ez intuitív módon történt, azok kerültek be, akik igazán meg tudtak nyílni a boldogságinterjú közben, és őszintén beavattak minket az életükbe és a küzdelmeikbe. A film koncepciójának kidolgozásakor tudtuk, hogy szeretnénk a „boldog Bhután” sztereotípia mögé nézni. A kormány előszeretettel propagálja a bruttó nemzeti boldogság filozófiát és büszkén hirdeti a boldoságindex eredményeket, de minket az érdekelt valójában, hogy milyen sorsok rejtőznek a számok és a statisztikai adatok mögött.A kezdetektől tudtuk, hogy egy roadmovie-t fogunk forgatni, amiben sok emberrel találkozunk, és a történet mozaikokból fog kirajzolódni. Fel-felvillantunk egy-egy sorsot, és ebből a szövetből fog összeállni Bhután igazi arca. A társadalom különböző szociális rétegeiből szólaltattunk meg embereket, hogy a bhutáni boldogságot minél árnyaltabban tudjuk ábrázolni. Egyfajta reprezentatív látleletet akartunk adni arról, mit gondolnak az emberek a boldogságról és a boldogtalanságról.

A mellékszereplők kiválasztása során az is fontos szempont volt a számunkra, hogy kinek a története tud kapcsolódni a főhős, Amber boldogságkereséséhez, kinek a története rímel az övére vagy épp ellenpontozza azt. Sok interjúalany végül azért esett ki, mert hasonló történeteket nem akartunk, nem tudtunk belefoglalni a filmbe.

A film szereplői meglepően őszinték ezekben a boldogság-interjúkban, pedig mégiscsak számukra idegen kérdezőbiztosokkal beszélgettek, és ott voltatok még ti, a filmes stáb is. Érthető, hogy más kultúra, zárt, kis ország, beengedőbbek, nyitottabbak egymás felé az emberek. De hogy ennyire?

Ez számomra is meglepő volt. A legtöbb bhutáni ember megtiszteléseként éli meg, ha felveszik vele a boldogság-interjút. Őszinte bizalmuk van a királyban, és mivel a bruttó nemzeti boldogság koncepció a király kezdeményezése, ezért szívesen nyilatkoznak az ügynököknek. Úgy érzik, hogy a vezetők és a kormány kíváncsi a véleményükre, törődik velük, ezért minél alaposabban szeretnek válaszolni a kérdésekre, és nem rejtik véka alá a problémáikat sem, ha épp nincs járható út, víz vagy áram a falujukban.

Sokan mondták, hogy voltak olyan érzelmi kérdések, amiket még sosem kérdezett meg tőlük senki. Azért is érdekes a boldogságkérdőív, mert leképezi a bhutáni életszemléletet és a buddhista értékeket, de megjelenik benne a nyugati értékrend is, mint például a pszichológia kérdések és azok számszerűsítése. Izgalmas volt látni, hogyan reagálnak erre a bhutániak. Persze nem mindenki tudott teljes mértékben megnyílni a kamera előtt. A filmbe azok az interjúalanyok kerültek be, akikben volt egyfajta közlési vágy, amit szerettek volna megosztani az ügynökökkel és velünk.

Nyelvi szempontból is érdekes volt a felmérés. Bhutánban nagyon sok nyelvjárás létezik. A három legelterjedtebb a dzongkha, ami az ország hivatalos nyelve, a nepáli kisebbség nepáliul, az ország keleti vidékén pedig sharchop nyelven beszélnek, de emellett számos kisebb nyelvjárás létezik, amiket csak egy-egy elszigetelt völgyben beszélnek. Az oktatás nyelve viszont az angol, éppen ezért a kérdőív is angolul van. A kérdezőbiztosoknak folyamatosan át kell fordítaniuk a kérdéseket az adott nyelvre, amin az interjúalany beszél. A magányra például nincs szó dzongkhául. Az emberek sokszor nem értették, hogy mire vonatkozik az a kérdés, hogy mennyire érzed magad magányosnak. Ilyenkor el kellett nekik magyarázni az érzést, körülírni a fogalmat, hogy „az az élethelyzet, amikor egyedül vagy, és vágynál valaki társaságára”.Ebből látszik, hogy a bhutáni egyáltalán nem individualista társadalom. A boldogságfogalmuk is sokkal inkább a közösségi boldogságról szól, nagyobb értéknek tartják, ha a közösséget szolgálod és teszel a másikért, mintha csak az egyéni vágyaidat hajszolod és csak magadra, a saját egzisztenciádra, ambícióidra gondolsz. Emiatt is értik sokan félre a boldogságindex statisztika eredményeit, ami ezt a buddhista életszemléletet tükrözi, és nem az egyéni szubjektív boldogságot.

Mondtad, hogy elég friss a médiakultúra Bhutánban, a médiatudatosság is máshol tart, mint a nyugati társadalmakban. Hogyan kezeltétek az ezzel járó etikai kérdéseket? Mennyire volt más, mint mondjuk Magyarországon forgatni?

Mindenképpen sokkal nagyobb a felelősséged Bhutánban a szereplők iránt, főleg, ha nem ismerik a dokumentumfilmes műfajt. Az én alkotói hozzáállásom, hogy nagyon sokat beszélgetek a szereplőkkel, és igyekszem velük minél több mindent megosztani az alkotói szándékokról, a folyamatról, a film utóéletéről. Mindig átbeszéljük a jeleneteket, amiket forgatunk, hogy megbizonyosodjak arról, hogy olyan élethelyzetekbe engednek be a szereplők, amikben kényelmesen érzik magukat. Fontos, hogy alkotótárssá emeljük a szereplőket, hiszen így válhat a film számukra is fontossá, amit büszkén vállalnak majd a közönség előtt. Sok szereplőnek megmutattuk az előző filmünket, A monostor gyermekeit, hogy jobban el tudják képzelni, milyen típusú filmet készítünk, és mit jelent a szituációs forgatás, amikor hétköznapi élethelyzetekből, interakciókból bomlik ki a film története.

A kérdőívezés során pedig mindenkitől engedélyt kértünk, hogy rögzíthessük a beszélgetést, és arra is kértük az interjúalanyokat, hogy állítsanak le minket, ha olyan témáról kérdezik őket az ügynökök, amit nem szeretnének a felvételen. Fontos volt számunkra, hogy csak azokkal az emberekkel dolgozzunk a filmben, akik szívesen vállalták a szereplést és őszintén meg tudtak nyílni a kamera előtt. Azokkal pedig, akik kiemelt szereplőkké váltak a filmben, sok időt töltöttünk kamerán kívül is, hogy kölcsönösen megismerjük egymást.

Az elkészült filmet látták az alanyok?

Igen, mindenki. Arun a Sundance előtt két hetet töltött azzal, hogy végigjárta a szereplőket és levetítette nekik laptopon a filmet. Én ezalatt az utómunkát fejeztem be itthon. Nekem mindig nagyon fontos az a pillanat, amikor megnézzük a filmet annak egy-egy szereplőjével. Ilyenkor fontos, hogy őszintén tudjunk beszélni róla, hogy ő hogyan látja magát a filmben és nekünk mik voltak az alkotói szándékaink. Ez egy nagyon önreflexív és őszinte beszélgetés szokott lenni általában, ami a filmkészítés egyik legfontosabb pillanata. Amikor tudtam, én is bekapcsolódtam online ezekbe a beszélgetésekbe. Yangka, a kamaszlány például nagyon meghatódott a filmen és megköszönte, mert könnyíteni tudott a lelkén a forgatások során és egy örök emlék marad a számára az édesanyjával való kapcsolatáról.

Sokszereplős, mozaikos felépítésű filmet készítettetek, aminek a boldogságkeresés a vezérfonala, de sok különböző, akár elég specifikus témát vet fel. Mennyire volt világos a koncepció az elején, és mennyit változott a forgatás és a vágás alatt?

A dokumentumfilmkészítés szépsége, hogy folyamatosan változik és alakul a történet, sok mindent nem lehet előre kiszámítani és megjósolni, ettől izgalmas az alkotói folyamat. A mi alapkoncepciónk az volt, hogy egy boldogság-ügynököt fogunk követni, Ambert, aki házról-házra látogatja az elszigetelt bhutáni falvakat, hogy számba vesse, mennyire boldogok az emberek. Ő a mi vezérfonalunk, aki révén beleláthatunk különböző otthonokba és életekbe, mialatt az ő személyes sorsa és boldogságkeresése is kibontakozik a történetben.

Továbbá szerettük volna megmutatni, hogy mi rejlik az egyéni boldogságprofilok - úgymond kartotékok - mögött, milyen személyes történeteket, vallomásokat, álmokat rejtenek a számok. Tehát tudtuk, hogy mi a koncepciónk és a módszerünk, de azt nem, hogy Amber kikkel fog találkozni a kérdőívezés során és kik lesznek azok a szereplők, akiknek az életében majd jobban elmélyedünk. Az öntőformánk megvolt, de a spontán találkozások és személyes történetek töltötték meg tartalommal és mélységgel.

Követitek még a szereplők életét? Amber a filmben végül nem jön össze a lánnyal, akivel szeretne - azóta van már felesége?

Pont másfél hete beszéltünk vele, nem talált még barátnőt sajnos. De szokott azzal viccelődni, hogy kérdezzük meg a közönséget a fesztiválokon, hátha valakinek megtetszik. Ő egy hősszerelmes, aki sosem fogja feladni. Szerintem egy picit abban is bízik, hogy majd a film emeli a renoméját Bhutánban.

A filmben megjelenik, hogy mennyire propagandisztikus üzenetekkel operál a bhutáni vezetés - látjuk a király és az ország dicsőítését és a boldogság-felmérés reklámozását is. Te hogyan viszonyulsz ehhez?

Nagyon másképp működik a propaganda Bhutánban, és az emberek politikai hozzáállása is más. Sokszor nehéz belehelyezkedni és megérteni, hogy miként gondolkodnak ott, mert Bhután nyilván nem Észak-Korea, de nem is egy demokrácia. 2008-ban lemondott a negyedik király, és parlamentáris monarchiává alakult az ország, de továbbra is nagyon befolyásos a király és az ő döntései. Maga a demokrácia ott nem egy alulról jövő kezdeményezés - senki nem akar demokráciát. A hatvanas évekig egyébként Bhután az izoláltság miatt egy középkori feudális társadalom volt, hirtelen, átmenet nélkül léptek bele a modernizációba.

A bruttó nemzeti boldogságot egyértelműen propagálják, sajtószabadság sincs Bhutánban, de egy nagyon friss demokráciáról beszélünk. De szerintem próbálnak emberibb arcot kölcsönözni a vezetésnek. A jelenlegi, ötödik király és a kormány láthatóan igyekszik értékorientáltabban vezetni az országot, és egy utópisztikusabb társadalmi modellt kialakítani, ami az ország kis mérete és az alacsony lakossága miatt talán lehetséges is. Az alkotmányukban is rögzítették, hogy a királynak és a kormánynak azon kell dolgoznia, hogy a lakosság minél boldogabb legyen, de nyilván küzdenek ugyanazokkal a társadalmi problémákkal, mint mi. Az ötödik király egyébként sokkal progresszívebb szemléletű, mint az apja volt, és az ő kezdeményezésére elindult egy lassú konszolidáció a nepáli kisebbséggel szemben, elkezdte visszaadni az állampolgárságot azoknak, akiktől elvették a 90-es években. Amber is egyre bizakodóbb emiatt.

A filmetek egy nagyon neves fesztiválon, az amerikai Sundance-en mutatkozott be. Hogyan fogadtátok, hogy bekerült?

Egy régi álom vált valóra. Nagyon meglepődtünk, az esélytelenek nyugalmával küldtük be a filmet. Évente 17 ezer nevezés érkezik a fesztiválra, a nemzetközi dokumentumfilmes versenyprogramba körülbelül 2-300, amiből 10 filmet választottak be. Ebből volt az egyik a miénk.

A Sundance Filmfesztivált szervező Sundance Institute-tól egyébként kaptunk támogatást a filmre, mialatt készült, tehát ők követték a film sorsát, ez is egy fontos tényező lehetett abban, hogy bekerültünk. A fesztiválon a szelektorok konferálták fel a filmeket és ők vezették a beszélgetést is a film után a közönséggel. A mi filmünket úgy vezették fel, hogy ez volt az egyetlen film, ahol mindannyian arra szavaztak, hogy kerüljön be. Ez elképesztően jó érzés volt.

Magyar dokumentumfilmesként mi a fontosabb, amikor elkészül egy filmed? A magyarországi, vagy a nemzetközi visszajelzések?

Mind a kettő ugyanolyan fontos. Mivel Magyarországon élek és dolgozom, itt vannak az alkotótársaim, ismerem a magyar dokumentumfilmes közeget, szeretném, hogy a film a magyar közönséghez is tudjon szólni. Fontos számomra, hogy jobban megszeressék a műfajt itthon és nagyobb presztízse legyen a dokumentumfilmnek a szakmai diskurzusban.

De a film nemzetközi fogadtatása is nagyon fontos nekünk. Rengeteg fesztiválra hívják a filmet a világban, és eddig több, mint 17 országba sikerült már eladni moziforgalmazásra. Azt hiszem, én ezt kaptam DocNomadstól, hogy bárhol tudok filmet készíteni a világon, mert egy nagyon szoros és összetartó alkotói közeggé váltunk az egyetem alatt. Ráadásul én több, mint tíz éve tanítok is a programban, úgyhogy ismerek minden évfolyamot, akik utánunk végeztek.

Megcsináltad a boldogságfelmérést magadon?

Velem nem, de Arunnal felvették a boldogságinterjút.

És te hova tippelnéd a saját boldogságodat?

Én sokkal pesszimistább és tépelődőbb vagyok, esetleg egy 6-os, bár a Sundance és a film fogadtatása sokat dobott rajta.

A boldogság ügynöke május 2-től látható a mozikban.