Ki nyert volna, ha Tocqueville és Marx leül vitázni a forradalomról?

Néhány évtizedenként előforduló ritkaság, hogy a kor legfelkapottabb értelmiségijei leülnek egymással egy hosszabb vita erejéig:

• 1929-ben Martin Heidegger és Ernst Cassirer beszélgetett a szabadságról és a racionalitásról Davosban.
• Ötven évvel ezelőtt Michel Foucault és Noam Chomsky próbált egymással szót érteni az emberi természetről Eindhovenben.
• Két éve pedig Jordan B. Peterson és Slavoj Žižek vitatkozott marxizmusról és boldogságról Torontóban.

Az ilyen eseményekre általában afféle retorikai párbajként lehet tekinteni, nem igazán alkalmasak arra, hogy az érveket alaposabban ütköztessék.

Ezért is jók az olyan írások, mint Kiss Csaba nemrég megjelent, Forradalom és szabadság című – tudományos, de közérthető – könyve, amiben alapvetően Alexis de Tocqueville és Karl Marx szabadságról és forradalomról alkotott elképzeléseit hasonlítja össze, ha már egyszer sajnos Tocqueville életében nem is hallott Marxról, és Marx is csak egyetlenegyszer utalt Tocqueville-re.

Az egyén szabadsága és a forradalom természete

Kiss a 444-nek azt írta, hogy annak, hogy Marx nem érdeklődött Tocqueville iránt, több oka is lehetett. Marx talán túlságosan európai keretek között gondolkodott, és nem mérte fel az USA jelentőségét, neki „a kapitalizmus szívcsakrája mindig is Anglia volt: ez a kapitalizmus bölcsője és innen kell majd indulnia a kapitalizmus megdöntésének is”. De az is lehet, hogy Marx Tocqueville-nál olvasta, hogy Amerikában lényegében nincsenek osztályok, ami azt jelentené, hogy egy atipikus társadalom, ráadásul Marx életének nagy részében még volt rabszolgaság a déli államokban, így Amerika „részben anakronizmus lehetett Marx számára”.

Kiss szerint „Tocqueville-ig mindenki a múltat látta Amerikában”, az ő „zsenialitása éppen abban állt”, hogy „nem Európa múltját, hanem Európa jövőjét látta meg Amerikában, azt a demokratikus társadalmat, ami felé Európa is halad”, sőt „azt is megjósolta, hogy a jövőben nem Anglia, Franciaország vagy Németország lesz a világ legjelentősebb hatalma, hanem az Egyesült Államok és Oroszország”.

Kiss Csaba szerint – szemben Nyugat-Európával – nálunk a rendszerváltás óta a felsőoktatásban Marx alig jelent meg, „kicsit olyan volt, mint a rég nem látott nagybácsi, akit a család minden tagja valamiért szégyell kicsit, de azért néha megemlítik, hogy az bizony egy nem mindennapi ember volt”, bár az utóbbi években itt is újjáéledt Marx tanulmányozása. Kiss a szakdolgozatát és a doktoriját is Marxról írta, bár azt mondja, marxista nem lett, Marxot a maga ellentmondásosságában szeretné bemutatni. Amikor Tocqueville Emlékképek 1848-ról című könyve magyarul is megjelent, eldöntötte, hogy összeveti a két gondolkodót.

A forradalom kérdése a hosszú 19. századot lázban tartotta – amikor az abszolút állam többnyire még csak egy udvart, erődöket, katonákat és a parancsolás jogát jelentette –, és a 20. században is meghatározó maradt, de a történelmi tapasztalatok után elvesztette a vonzerejét. A könyv nem csak a két 19. századi tudós nézeteit veti össze, hanem az elődök elméleteit is Jean-Jacques Rousseau-tól Georg Wilhelm Friedrich Hegelig és az utódok értékelését is, köztük Hannah Arendtét és Bibó Istvánét.

Már abban sincs teljes egyetértés, hogy pontosan mi a forradalom, de az biztos, hogy teljesen nyugati találmány, és a célját tekintve különbözik az elnyomás ellen tiltakozó, cél nélküli lázadástól vagy a spontán zendüléstől.

De valójában még arra a kérdésre sincs univerzális válasz, hogy mi az igazi szabadság: például akkor vagy-e szabad, amikor azt csinálsz, amit akarsz, vagy amikor a kollektív szabadságot gyakorolva sokszor fejet hajtasz a többség akarata előtt, de azáltal, hogy részt veszel a közösségi politikában, sokkal jobban tudod befolyásolni a saját életedet is, mint egyedül. Benjamin Constant és Hegel is arra jutott, hogy az ókori demokráciával szemben a modern korban az egyének saját szabadsága vált fontosabbá.

Tocqueville családja a francia forradalom vesztese volt, de ő nem csak emiatt állt a forradalommal szemben: saját, konzervatív-liberális, individualista logikája is arra vezette, hogy szembemenjen a forradalmisággal, ami – ha ugyan hosszú távon javít is a helyzeten, rövidtávon – törvényszerűen terrorhoz, de legalábbis kiábránduláshoz vezet.

A fő ideológiai törésvonal Tocqueville szerint nem a liberális és konzervatív felfogás között volt, hanem az egyéni szabadságot és a magántulajdont tiszteletben tartó, a centralizációt ellenző, nem forradalmi szellemű gondolkodás és az egyéni szabadságjogokat és a magántulajdont a közösség nevében elvető, az állam mindenekfelettiségét hangsúlyozó forradalmi gondolkodás között állt, utóbbit hívta szocializmusnak. Ami Marxnak a szabadság kiterjesztését, az ember osztályelnyomás és a termelés logikája alóli felszabadítását volt hivatott elhozni, az Tocqueville-nek a szabadságot fenyegető legnagyobb veszély volt.

Marx először Rousseau és Hegel nyomán írta le az elidegenedést, csak később vezette le annak gazdasági okait. A forradalmak korában élt, így nem nagyon tudta elképzelni a társadalmi konfliktusok megoldását másképp, és az osztályfelfogását is a kor viszonyai határozták meg. Úgy gondolta, a forradalmat csak erőszakosan lehet megvalósítani, és a tőkés rendszert az átmeneti időszakban logikusan – minthogy akkoriban csak cenzusos demokrácia létezett, amiből a proletár/paraszti többséget kizárták – proletárdiktatúrának kell követnie, amíg el nem jön a kommunizmus.

Kiss szerint „a posztmodern után már nem gondoljuk, hogy lehetséges egy nagy Elbeszélés”, de a 19. században „az egységes és valami felé haladó történelem eszménye még magától értetődő volt”:

„Tocqueville is úgy gondolta, hogy a demokratizálódás megállíthatatlan folyamat, melyet az isteni Gondviselés hajt előre. De Tocqueville jóval kevésbé volt rabja előfeltevéseinek, mint Marx, és jóval kevesebb előfeltevéssel is élt. Míg Marx a történelem általa hitt végének a nézőpontjából tekintett a történelemre, Tocqueville a jelent fürkészte, és ez alapján próbálta megjósolni a jövőt.”

A legnagyobbak a legnagyobb forradalomról

A forradalomról folyó hosszú vitát Edmund Burke kezdte, amikor Richard Price-szal vitába szállva a forradalom ellen szólalt fel. A brit konzervatív Burke a szabadságjogok garanciáját azok ősi eredetében látta.

Thomas Paine szerint viszont ha az egész nemzet úgy dönt, hogy új elvek alapján új alkotmányt ad magának, nincs olyan múltbéli törvény, ami megakadályozhatná ebben.

Nicolas de Condorcet úgy vélte, az uralkodók nem ismerték fel, hogy a felvilágosodás magával hozta az alapvető emberi jogokat.

Immanuel Kant nem volt ilyen optimista. A forradalomról azt írja, „megbuktathatja ugyan a személyes despotizmust, a kapzsi és uralomvágyó elnyomást, de soha nem eredményezi a gondolkodásmód reformját; hanem egyszerűen a régiek helyett új előítéletek pórázára fűzi a gondolattalan tömeget”. A francia forradalom után viszont már úgy látta, az minden szörnyűsége ellenére a jó és a felvilágosodottság felé törekvő ember morális haladását bizonyítja, mert még ha el is bukik, „ily jelenség nem merülhet feledésbe többé az emberi történelemben”. Paine-hez és Condorcet-hez hasonlóan ő is úgy érezte, hogy új korszak, a szabadság korszaka jött el.

Fiatalon Hegel is lelkesedett a jakobinizmusért, később viszont egyre ellentmondásosabban viszonyult a francia forradalom politikai következményeihez. Szerinte ugyanis a forradalom filozófiai alapú volt, később viszont a diktatúrával érzületivé vált: az erény került hatalomra, ami miatt megjelent a gyanú, ez pedig „a legfélelmetesebb zsarnokságot hozta magával”, és saját bukását okozta. Hegel szerint az volt a gond, hogy Franciaország katolikus volt, míg Németországban a reformáció lezajlása után már megbékéltek a valósággal, ami szükséges a jog és szabadság megvalósulásához.

Marx viszont fordítva látta: forradalom nem gondolatban, hanem csak a valóságban történhet, fegyverekkel, mint Franciaországban.

Tocqueville azt igyekezett bemutatni, hogy a francia forradalom lényege, a központosított állam létrejötte már a régi rendben megvalósult, és az arisztokrácia magától is szétesett volna „darabról darabra”, ezt a véres forradalom csak felgyorsította.

Tocqueville és Marx az 1848-as forradalmakat kortársakként és a következményeket még alig ismerve már kevésbé látták pontosan, és nem egyszer önellentmondásba is keveredtek. A két forradalom közötti különbség, hogy „1789 ideológiailag elég jól elő volt készítve, ahogy ezt Tocqueville is ecseteli A régi rend és a forradalomban, maguk a forradalmárok is lobogtatták Voltaire, Rousseau és mások műveit, Robespierre konkrétan Rousseau Társadalmi szerződését akarta megvalósítani” – véli Kiss. De ahogy a francia forradalom, úgy az 1848-as forradalmak is sorra elbuktak, és mindenhol visszarendeződés következett be. A történelem ismételte önmagát, Tocqueville szerint paródiaként, Marx (pontosabban eredetileg Friedrich Engels) szerint bohózatként.

A forradalmiság hanyatlása

Leginkább Marx az, akinek a vízióját szétszedi a kötet, sorra véve az okokat, amik Marx szerint majd kiváltják a proletárforradalmat. Az azóta eltelt idő azt igazolta, hogy

1. az elidegenedés kevés hozzá,

2. a kizsákmányolás inkább lázadáshoz vezet, mintsem valami elvi alapú forradalomhoz,

3. a kapitalizmus fejlődése nem a munkásosztály elnyomorodását hozta, hanem (legalábbis hosszú időn át) az egyre jobb életkörülményeit,

4. az pedig, hogy a kapitalizmus nem elég hatékony (miközben egyébként pont a hatékonyságot kergeti) nem igazán motiválhatja a munkásokat abban, hogy a láncaik mellett minden mást is kockára tegyenek.

Marx figyelmét a Kommün bukása után már nem is foglalkoztatta igazán a forradalom, sőt a halála után az idős Engels is belátta, hogy a munkásosztály helyzete egyre javult, és a választójog kiszélesítésével, illetve a barikádharcot ellehetetlenítő hadiipar fejlődésével egyre kevésbé vált kívánatossá vagy lehetségessé az erőszakos forradalom.

Engels halála után a legtekintélyesebb marxista vezető, Karl Kautsky is a békés hatalomátvétel mellé állt, amivel szembekerült Leninnel. Kornai János szerint az erőszakos proletárforradalmat vezető Lenin ebben a tekintetben közelebb állt Marxhoz, pedig majdnem mindenben Kautskynak volt igaza. (A könyvben egyébként szerepel ez a mondat is: „A Lenin-féle demokrácia illiberális demokrácia.”)

Később Herbert Marcuse és Bibó István is elvetette a proletárforradalmat, 1956 és 1968 után pedig a marxizmus is sokat veszített az erejéből. Végül a francia forradalom kitörésének 200. évfordulóján – amikor épp sorra semmisültek meg a szocialista forradalmak eredményei – François Furet azt írta: „a demokrácia, mint Tocqueville az elsők között mutatott rá, ezernyi módon egyfajta konzervativizmusnak kedvez, az általános választójog pedig nem forradalmi dolog”.

A forradalmak eltűntek, de a problémák visszatértek

A könyv végén mégis előjön a 2008-as világválság után újraéledő marxizmus: a már említett, radikális baloldali Žižek a forradalmi erőt a képzett munkanélküliekben látja, azokban a végzett egyetemistákban, akiknek esélyük sincs a végzettségüknek megfelelő munkát kapniuk.

De a forradalomról ábrándozó Žižek mégis inkább kivétel. A baloldali mozgalmak ugyanis békésebbé váltak, és az előző két évszázad szocialistáival szemben már nincs is szilárd elképzelésük a forradalmi taktikákról, a hatalom megszerzéséről vagy rendszerépítésről.

Asaf Bayet iráni származású amerikai szociológus szerint az arab tavasz és az Occupy mozgalom is egy posztideologikus világban jött el, látható eredménnyel.

Kiss Csaba a jelen helyzetről kérdésre válaszul azt írta: „Ahogy erre Piketty és mások rámutattak, a hetvenes évektől ismét megindult a társadalom polarizálódása, a tőkejövedelemből élők egyre gyorsabb gazdagodása a bérből és fizetésből élőkhöz képest, és az új nemzedékek tagjai már nem élnek jobban szüleiknél, ami egyre növekvő frusztrációhoz vezet a középosztály tagjaiban. Erre a frusztrációra telepednek rá a populista politikusok, akik elitellenességgel és a nép igényeinek meghallgatásával házalnak. Újfent megjelent – hasonlóan az 1920-as, 30-as évekhez, a Nyugat előző nagy válságához – az erős vezető iránti igény, és valami nagyon hasonló kezd megvalósulni, mint amit Tocqueville »demokratikus despotizmusnak« nevezett: önként és dalolva áldozzuk fel szabadságunkat a demokratikus zsarnoknak.”

De szerinte sem valószínű a forradalom, mert „amíg vannak demokratikus választások, amíg működik a jogállamiság, a plurális, parlamentáris demokráciák tudják kezelni a maguk társadalmi válságait. A francia abszolutizmust csak forradalommal lehetett megdönteni, de Trump már választásokon bukott meg.” De „amíg a populizmus társadalmi alapjai fennállnak, addig számolni kell azzal, hogy újabb és újabb populista vezetők jöhetnek”.

Kiss szerint a forradalom nemcsak a marxista ideológia miatt terhelt fogalom, hanem a hozzá kapcsolt erőszak miatt is mellőzött kifejezéssé vált, ma a résztvevői egy tényleg forradalminak tűnő mozgolódást sem szívesen neveznek forradalomnak, vagy ha mégis, „bársonyos” vagy „békés” forradalomnak. „Az erőszakmentesség szinte követelménnyé vált: erőszakot az erőszakos hatalom alkalmaz, a felkelők nem” – véli Kiss.

Magyarország, a forradalom szigete

Kiss szerint nálunk a forradalom kifejezés a kommunista örökség ellenére sem kapott negatív konnotációt, bizonyára 1848 és 1956 egyértelműen pozitív értékelése miatt. Ezek nemcsak forradalmak, hanem külső, elnyomó hatalom elleni szabadságharcok is voltak, ráadásul „szigorú értelemben véve mindkét forradalmunk sikeres volt”. 1848 teljesen békés volt, utána létrejött az első felelős magyar kormány, az áprilisi törvények, stb., a forradalom célt ért, csak aztán jött a szabadságharc. 1956. október végére is úgy tűnt, hogy kivonulnak az oroszok, és jön a többpártrendszer, csakhogy bevonult a szovjet hadsereg.

Kiss szerint mivel a „forradalom” pozitív jelentésű maradt, Orbán Viktor 2010-ben nyugodtan mondhatta, hogy a választás fülkeforradalom volt, „pedig egy igazi konzervatív politikus nem hivatkozna a maga győzelmére forradalomként”, az „a konzervatívoknak Burke óta szitokszó, és Burke-től kezdve lényegében a forradalommal szemben határozták meg magukat”. Kiss a 444-nek úgy fogalmazott:

„Orbánnak egyébként igaza van: a NER sok tekintetben forradalmi rendszer – az egész rendszer önmozgása, konszolidációra való képtelensége jellemző a jakobinus-bolsevik típusú forradalmi rendszerekre. A NER ideológusai még a »konzervatív forradalom« fogalmát is használják, például Békés Márton. A »konzervatív forradalom« egyébként már Bibó számára is ismerős volt, ő »reakcionárius forradalomnak« nevezte.”

Kiss Csaba: Forradalom és szabadság – Tocqueville kontra Marx. L'Harmattan Kiadó, 2020. 272 oldal, 3490 Ft. (Címlapkép: Botos Tamás)