Miért alakult kivételesen úgy, hogy Magyarországon a kommunizmus előbb volt bohózat, mint tragédia?

2018 egyik legjobb magyar történelmi könyve volt Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története, amiben Hatos Pál a 20. századi Magyarország egyik legkevesebbet tárgyalt forradalmának és az első köztársaság történetét dolgozta fel minden addiginál alaposabban. Viszonylag hamar, két évvel később elkészült a 600 oldalas folytatás (ebből 120 oldal függelék), ami ott kezdődik, ahol az előző véget ért.

A Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története a dicsőséges/nevetséges/tragikus 133 napot az előző könyvhöz hasonlóan időrendben, de az államszervezéstől a külpolitikán át a hadi cselekményeken keresztül a közoktatásig különböző témánként, rengeteg name dropping-gal és easter egg-gel meséli el, nem kímélve egyik politikai oldalt vagy társadalmi osztályt sem.

Hatos Pál az online könyvbemutatón elmondta, hogy az előző könyv megírásakor rengeteg anyagot összeszedett a proletárdiktatúráról, és a népköztársaság és a tanácsköztársaság története amúgy is összefügg. Úgyhogy, ha nem is lett kész a 100. évfordulóra, de viszonylag hamar megírta. Sokaknak talán riasztó lehet Hatos szinte lírai stílusa, de akinek elege van a száraz történészi monográfiákból, és végre egy olvasmányos könyvből bogozná ki, hogy a fenébe születhetett meg 1919 tavaszán Európában éppen nálunk az első kommunista diktatúra, annak tetszeni fog.

Én természetesen továbbra sem igazán értem, mi miért történt, mert az első köztársasághoz hasonlóan a tanácsköztársasággal kapcsolatban is minden egyszerre tűnik a történelmi előzmények szerves következményének, egyúttal a szereplők teljesen random, néhol jól, de leginkább nagyon rosszul felmért választásának. Hatos Pál azt írta, hogy Marx és Engels híres megállapításával szemben Magyarország történelmében a kommunizmus előbb volt bohózat, és másodjára tragédia.

Nem a legélesebb élcsapat

Amikor 1919 tavaszán Ferdinand Vix, a szövetséges hatalmak budapesti katonai bizottságának vezetője az ország határainak nagy mértékű eltolását kérte, a Berinkey-kormány lemondott. Erre az egymilliós szociáldemokrata párt behódolt a 20 ezer kommunistának, mert arra jutottak, hogy csak a bolsevikok segíthetnek majd a határok védelmében. (Utólag könnyű szétválasztani a szocialistákat és a szektás kommunistákat, de a kortársak többsége úgy vélte, csak „a tempóban” van különbség közöttük.)

Pedig a heroizáló szocialista történetírással szemben a Leninékkel jó viszonyt ápoló magyarországi bolsevikok is csak pár leckével jártak előrébb a többieknél, a tomszki fogolytáborban például Kun Béla lehurrogta azt a kolozsvári kőműves fogolytársát, aki a tiszti rangja ellenére elvtársnak szólította: „Nem vagyok elvtárs! Zászlós Úr vagyok!” Révai József, az egyik első csatlakozó, későbbi sztálinista kultúrpápa pedig azt mondta az elvtársainak: „Analfabéták vagyunk nemcsak a filozófiában, hanem a marxista literatúrában is.”

A tanácsköztársaságban a kormányzótanács összetétele folyamatosan változott, teljes káosz volt a formális és informális vezetők miatt. A népbiztosok többségében fiatalok, 30 alattiak voltak, és külön fejezet szól arról, amit jobbról és balról sem tudnak a helyén kezelni: hogy többségében zsidók voltak. A történelmi kontextust is megismerjük, a lényeg röviden az, hogy a zsidóknak Európa-szerte sokszor egyszerűen nem maradt más út, mint a baloldalra állni. Például az orosz polgárháborúban a zsidókat még a Vörös Hadsereg is sokszor terrorizálta, de a fehérek kivétel nélkül mindig.

A stressztől rendszeresen sírógörcsökben kitörő Kun Béla Garami Ernőnek azt mondta, azért lett elkeseredett ellenzéki és bolsevista, mert Garami korábban megakadályozta, hogy a Népszavánál futhasson be újságíróként. A népbiztosok közt voltak munkások, napszámos parasztok, goromba alkoholisták, korrupt szélhámosok, Szamuely Tibor pedig (Tiborcz álnéven is író) újságíróból lett szadista gyilkos, de majdnem mind „az önképzés és a klasszikus műveltség 19. századból örökölt kultuszában nőttek fel”. Kun Béla házitanítója Ady Endre volt, a Lukács-házba pedig a fiatal Bartók Béla járt zongoraleckéket adni.

A tanácsköztársaság a nők felszabadítását is célul tűzte ki, de a népbiztosok mind férfiak voltak, amikor pedig Szamuely azt kérdezte tanácstalanul a Forradalmi Kormányzótanácsban, hogy mi legyen a Vörös Hadseregbe jelentkező asszonyok tömegeivel, a válasz az volt: küldjék a földekre őket.

Kulturkampf '19

Hatos Pál érezhetően rendre nagy örömmel leplezi le a képmutatókat, legyenek bármilyen elismert tagjai a magyar bal- vagy jobboldali hagyománynak. Az értelmiséget Lukács Györgyék amúgy is igyekeztek lekenyerezni. Az írói klaszterbe belépett íróknak például a bérükért nem túl szigorú kvótát kellett teljesíteniük, sokszor beérték, ha nem is lelkesednek, de legalább nem agitálnak a proletárdiktatúra ellen. Sok értelmiségi mégis az elvártnál jobban lelkesedett a proletárdiktatúráért.

Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is boldogan írt a rendszerről, aztán az előbbi a Marx-fordítása és proletárnevelő színpadi felolvasásai után antiszemita cikkekkel igyekezett „tisztára mosni” magát, utóbbi pedig a naplójában zsidózott. De Szabó Dezső is meglehetősen baloldali volt 1919 nyarán, még a tanácsköztársaság bukása napján is felvette az illetményét.

A fiatal Márai Sándor sem számolt el sosem azzal, hogy miközben a Fabik-különítmény által erőszakkal lefoglalt székesfehérvári püspöki rezidencia kényelmét élvezte, gyakorlatilag ódát írt a terrorcsapatról: „Nézem Fabikot, a történelemnek és a forradalomnak ezt a megszállottját, akit tiszta és misztikus erők verekedtetnek a világgal. (…) Faj- és valláskülönbség nélkül általában minden gyűlést széjjelvert, amelyet feleslegesnek tartott. Az események igazolták, neki volt igaza. (…) Milyen messze van ez az ember minden politikától, milyen tisztelni való ez az anarchia, amiben él, s mennyire a jövő politikusa mégis.”

Bartók Béla és Kodály Zoltán viszont jól vette az akadályokat. Bartók az első napokban a kötelező énekórákról azt írta a húgának, hogy „itt demokráciával csakugyan nem jutunk előre, csakis diktatúrával”, Kassáknak pedig megmondta, hogy ne reklámozza az Internacionálét, „mert az szar, a leghitványabb Liedertafel [dalárdai] muzsika”. A Zeneakadémiát aligazgatóként ténylegesen, határozottan vezető Kodály sok ellenfelet szerzett, de a tanácsköztársaság utáni vádak miatt indult fegyelmi eljárás idején azt mondta: „Az merjen azonban elém állni és leckéztetni, aki a magyarság érdekében többet dolgozott nálam.”

Sajnos nem sok fotó és film maradt fent a korszakból (ahogyan kulcsfontosságú iratok is megsemmisültek a következő évtizedekben), de ebben az időben kezdtek el – egyébként jelentéktelen – némafilmeket gyártani itthon olyan, később Amerikában világhírűvé vált figurák, mint Korda Sándor, Kertész Mihály vagy Lugosi Béla.

Nagy idők kis emberei

A puzzle-ként összeálló sztoriban egy-egy mondatban egész regényekre elég történet lapul. Például ott van Dietz Károly, a budapesti államrendőrség Károlyiék által kinevezett főkapitánya, akinek a kommunista hatalomátvételtől kezdve egy fél oldalban olvashatjuk a történetét. Dietznek 700 mozgósítható embere volt a laktanyákban, és kb. ugyanennyi a kerületi őrszobákban szétszórva, de ellenállás nélkül megadták magukat, mert a budapesti katonai helyőrség kaszárnyáiban 20 ezer katona volt, akik Pogány József parancsait követték. A rendőrfőkapitány később így mentegetőzött: „Lövethettem volna, de nem volt kivel.”

Dietz a tanácsköztársaság alatt többnyire le volt tartóztatva, 1919 őszén pedig meghurcolták a Károlyi-korszakban vállalt szerepéért. Volt ügyvéd és a nyilasok rabja Sopronkőhidán, 1951-ben kitelepítették vidékre a kommunisták, de élete legemlékezetesebb sikere – és legnagyobb bukása – az volt, hogy 1938-ban ő volt a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya, és miután a vébédöntőn kikaptak az olaszoktól, a hazatérő válogatottat a Keleti pályaudvaron fogadó szurkolók dühe elől az oldalkijáraton át menekült el.

A kommunistáknak nem sok esélyük volt maradandót alkotni, pláne elérni a leghőbb vágyukat, hogy a pénzt meg lehessen szüntetni, tekintve, hogy elég hamar összeomlott az ellátási lánc, élelmiszer- és áruhiány volt. Hatos Pál részletesen leírja, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az átlagos polgároknak és munkásoknak egy nyári napon a közös fürdőszobától kezdve a munkába állástól a bevásárlásig. A tanácsköztársaság mindamellett, hogy külső fenyegetettség és katasztrofális belső viszonyok miatt is kezdettől halálra volt ítélve, a márciusi hatalomátvétel és a júliusi bukás között máig ható szociálpolitikai lépéseket is tett.

Baráti ország lett Utópia

Az első intézkedések között bevezetett szesztilalmat hosszú évtizedek óta jobbról és balról is követelték, hiszen nemzetközi összehasonlításban akkor is rosszul álltunk, súlyos közegészségügyi és biztonsági kockázata is volt. De az intézkedés főleg az egészséges ivóvíztől elzárt nincstelen, alföldi aratómunkásokat, a tanácskormány potenciális agrártámogatóit sújtotta. A betarthatatlansága miatt pár héttel a proletárdiktatúra bukása előtt mégis eltörölték, bár a marxisták a nőknek így is csak feleannyi bort engedélyeztek, mint a férjeiknek. A hívek családi életét komolyan vevő protestáns lelkészek évekkel később is örömmel emlékeztek a szesztilalomra.

Voltak még hülyébb ötletek is, például drága Kert-Magyarország-látványprogramot terveztek, a loviból látványkert lett, és napraforgókkal vetették be a töltések oldalát. Budapest addigra durván túlnépesedett, 80-100 ezer ember került új otthonba, ami állandó konfliktust szült a régi és új lakók között. A nagyívű városépítészeti elképzelésekből az idő rövidsége miatt egy-két nagyobb lakóházon kívül semmi sem valósult meg.

A korszakban jellemző eugenikai meglátások is jelen voltak a tanácsköztársaság vezetőinek emberképében, és ezt némileg tükrözte a sportpolitika is. A gyerekek nevelésére tett kísérletek viszont egészen utópisztikusak voltak, az iskolákból munka- és játékközösségeket terveztek, és még mai szemmel nézve is meglepően liberálisan nevelték volna a kisgyerekeket. (Például öt külön mozit tartottak fent nekik, amikben a szülők csak hátul ülhettek le, hogy ne zavarják az elöl sikongató gyerekeket.) A bérek emelésével a munkamorál is nagyot zuhant, és sokan a proletárdiktatúrát úgy értelmezték, hogy most ők csinálhatják azt, amit addig a burzsoázia.

Az egyházügyben is vállalhatatlanul ostoba döntések születtek, például betiltották a húsvéti tojásfestést, jött az úrvacsorai bortilalom is, az apácákat és a prostituáltakat pedig közös átképző kurzusra küldtek. Egyházellenes volt a politika, de alkalomszerűen léptek fel, és az egyházak általában megadták magukat. A templomok ellen agitáló buzgómócsingoknak hála pedig az amúgy fogyatkozó hívek csak azért is elkezdtek újra templomba járni.

A tanácsköztársaság egyik legnagyobb kérdése talán az, hogy miért ugrottak fejest annyira vakmerően a leghajmeresztőbb baromságokba is. Hatos úgy véli, Nyikolaj Buharin tanítása inspirálta őket. Buharin úgy vélte, hogy a kommunizmusban az emberek igazgatása helyébe a dolgok igazgatása lép, a világforradalom egyben a munka és a termelés világcentralizációját jelenti. „Legvégül az egész világnak egyetlen munkásüzemmé kell lennie, ahol az egész emberiség egyetlenegy szigorúan kidolgozott, kiszámított és kimért terv alapján, minden munkáltató és tőkés nélkül, a legjobb gépekkel és a legnagyobb műhelyekben dolgozik a maga számára” – írta.

Hatos azt írja, a kommunizmus egy fantáziadús sci-fihez hasonlított. A leghíresebb bolsevik utópiában, az orvos-író Alekszandr Bogdanov művében, a Vörös csillagban a Mars a kommunista álom színtere. Bogdanovot és Buharint is elragadta a képzelete: azt hitték, hamarosan jön a termelés totális automatizálása és az egyre hosszabbá váló fiatalság. Buharin a magyar proletárdiktatúra idején írta meg A kommunizmus ábécéjét, ami a „Terv” köré épült: „Az élet akkor a legkönnyebb, ha minden egy előre kigondolt terv alapján történik. (…) Mint ahogy egy zenekarban valamennyi zenész a karmester pálcája szerint igazodik, a kommunista rendben mindenki a számadási táblázatok szerint cselekszik, és azoknak megfelelően végzi el a munkáját.”

Egy még kevésbé tárgyalt történet

Hatos szerint „1919. március 20–21-én, 36 óra alatt a magyar történelem olyan fordulatot vett, amelynek rejtélye a mai napig kísértően visszajár jobb- és baloldal magyar történelmi fantáziáiban”, és Kunfi Zsigmond szociáldemokrata közoktatási népbiztos is azt mondta 10 évvel később, hogy „a tanácskormány nemzeti pánikhangulatból jött létre”. A lemondás egy tiszta szocialista kormányzatot készített elő, amiben Károlyi megmaradt volna továbbra is köztársasági elnöknek, hogy az így felállított új rendszer a bolsevik Oroszországgal kapcsolatot keresve, kommunista támogatással a nemzeti ellenállás útjára lépjen.

De ahogy a tanácsköztársaság napjai teltek, egyre világosabbá vált, hogy az 1917 óta világszerte várt világforradalom elmarad, és Leninék sem jönnek segíteni. (A Nyugat egyébként Horthyékról sem volt nagy véleménnyel, Herbert Hoover későbbi amerikai elnök a párizsi békekonferencián úgy vélte, a szegedi társaság nem túlságosan értelmes emberekből áll, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy a kormányülésen a párbajképesség kritériumait tárgyalják.)

A román megszállás legalább kétszer annyi gyilkosságot hozott, mint a tanácsköztársaság, de ez a bolsevik diktatúránál is kevésbé tárgyalt történet. Részben talán azért is, mert a román megszállás első napjain a Tiszántúlon több helyen is boldogan, virágokkal fogadták a felszabadító románokat, nem sejtve, hogy bosszúból bestiális kegyetlenséggel fognak fosztogatni, kínozni és öldökölni. De a jobboldalnak az is kellemetlen emlék, hogy a bölcsészekből lett harcos népbiztosok maguk is a frontra mentek, és néhány hétig kifejezetten nacionalista irányt vett a proletárdiktatúra.

Amikor például Szegeden 1919 nyarán az antant részéről lobogó hajú arab és fekete-afrikai katonák, turbános szpáhik és piros fezes szenegáliak szolgáltak, a távoli bolsevik propaganda nekiment a gyarmati csapatoknak. „Románok, csehek, négerek és zulukafferek szövetkeznek a kultúra nevében legázolni a munkások kultúráját” – mondta a Tanácsok Országos Gyűlésén a főparancsnoki megnyitó üdvözletében Böhm Vilmos, és a küldöttek fújoltak is. Kun Béla pedig azt mondta, „a színeseket, gurkákat, négereket akarják ellenünk küldeni a szent civilizáció nevében”.

Kunfi úgy vélte, a kiéheztetett magyarországi kommunista sziget napjai meg vannak számlálva, de vagy proletárdiktatúra lesz, vagy jön a fehérterror, harmadik út nincs. A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után viszont Kun Béla a Budapesti Munkás- és Katonatanács ülésén a zaklatott felszólalásában azt mondta: „Nem így kellett volna megbuknia a proletariátusnak, ha itt egy rendes proletariátus van… Más véget szerettem volna elvtársak… Szerettem volna, ha a proletariátus barikádokon harcolt volna, hogy inkább meghal, de nem hagyja ott az uralmát.” „Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legkíméletlenebb diktatúrájára van szüksége” – mondta hisztérikus zokogórohamok között, és a beszédét nagy taps fogadta.

A népbiztosok között egyébként a 27 éves, galileista Rákosi Mátyás volt az egyik legjelentéktelenebb, a neve annyira ismeretlen volt, hogy a jegyzőkönyvben „Rákossyként” szerepelt, és Landler Jenő pár nap múlva „buta baromnak” titulálta. 1947 után kényszer hatására is nehéz volt Rákosi állítólagos 1919-es hőstetteit sorolni.

Bár a könyv összességében megértő a tanácsköztársasággal szemben, gyakorlatilag minden tettük alapján visszataszító kép rajzolódik ki Lukácsról, Szamuelyről, Pogányról, Rákosiról, és – kisebb mértékben – a felelősséget legnagyobb mértékben cipelő Kun Béláról is, akinek később a kivégzését Lukács egy teli pohár vodkával ünnepelte.

Horthyék bevonulása után a tanácsköztársaság vezetői közül csak néhányat ítéltek halálra, de a rendszer 1920 után 1947-től is kényesebb témává vált, hiszen Sztálin 1937-ben a nagy tisztogatásban az addigra tömeggyilkosságok levezényléséig züllött Kun Bélát és Pogány Józsefet is megölette, mint árulót. A tanácsköztársaság irányítóinak nagy része így vagy úgy a kommunizmus áldozata lett a Szovjetunióban, Sztálin kedvenc közgazdásza, a kényszermunkatáborokkal pörgetett gazdaság egyik atyja, Varga Jenő viszont csodával határos módon megúszta. Csak 1956 után jött vissza a hivatalos politikai emlékezetben hangsúlyosan a tanácsköztársaság, ami még mindig egy kedvesebb történetnek számított a Rákosi-terrorhoz képest.

A Jaffa Kiadó sorozatának, ami a XX. századi magyar történelmet mutatja be, ez a sokadik darabja. Korábban írtunk a magyar turanizmus történetéről szóló, a Teleki Pált bemutató, a Felvidék visszafoglalását elmesélő és az első magyar köztársasággal foglalkozó könyvről is. (Cím feletti fotó: Urbán Tamás/Fortepan)