A zene hercege

Augusztus 27-én volt 500 éve, hogy meghalt Josquin des Prez, az 1500 körüli évtizedek, pontosabban a reneszánsz, még pontosabban minden idők egyik legjelentősebb zeneszerzője. Az ő esetében a halál persze egészen mást jelent, mint egy egyszerű halandó esetében, hiszen 1521. augusztus 27-én indult el útja az örökkévalóság felé, és ami azt illeti, nagyon jól halad a beláthatatlan cél felé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy itt van velünk a 444-en, és hogy rengeteg remek cikk jelent meg róla az utóbbi időben, mégpedig nemcsak a szakmai folyóiratok kulturális gettójában, hanem általános napi- és hetilapokban is: pár nappal ezelőtt a Le Figaróban, júniusban a New Yorkerben, májusban a Spiegelben, áprilisban a New York Timesban, és így tovább.

Josquin volt az európai zenetörténet első sztárja, mondhatnánk, ha a kifejezés nem lenne anakronisztikus. Az mindenesetre tény, hogy ő az első zeneszerző, akit már életében dokumentálható elismerés övezett, mégpedig széles körben, a halálát követő évtizedekben pedig kifejezetten rajongással viszonyultak iránta többen is. Nem is jelentéktelen személyiségek, Luther Márton például. Luther egyik tanítványa, Johannes Matthesius jegyezte le mestere sokat idézet mondatát, amely egy asztali beszélgetés során hangzott el 1537. január 1-én, amikor Luther így fogalmazott: „Josquin mestere a hangoknak, amelyeknek azt kell tenniük, amit ő akar. Más énekmestereknek úgy kell tenniük, ahogy a hangok akarják.”

Hogy Josquin már életében afféle legendává vált, arról számos anekdota (ráadásul dokumentumokkal alátámasztható anekdota) árulkodik. 1502 augusztusában a ferrarai udvar több tagja is arról győzködte a herceget, I. Ercole d’Estét, hogy vegye fel udvarába Josquint. „Nagyságos uram – írta a hercegnek 1502 augusztusában az udvar egyik tagja, Girolamo da Sestola –, sem egy főúr, sem egy király nem rendelkezhet jobb kórussal, ha Felséged elküldet Josquinért. A trónörökös herceg is szeretne írni ez ügyben Felségednek, és az énekesek is, mert Josquinnel valódi koronát kapna kórusunk.” Voltak azonban az udvarban, akik óvatosabban formáltak véleményt, de az is lehet, hogy csak jobban kellett ügyelniük a praktikus szempontokra. Gian de Artiganova azt írta a hercegnek 1502 szeptemberében, hogy Josquinnél szerencsésebb választás volna Heinrich Isaac. No nem azért, mert Josquin nem elég jó, épp ellenkezőleg: mert túl jó. „Úgy tűnik számomra – írta Artiganova a hercegnek –, hogy Isaac tökéletesen tudná szolgálni Felségedet, sokkal inkább, mint Josquin, mivel jobb viszonyt ápol a környezetével, és gyakrabban ír új műveket. Igaz, hogy Josquin zenéje jobb, csakhogy ő kizárólag akkor komponál, amikor kedve tartja, nem pedig akkor, amikor felkérik rá, ráadásul 200 dukát fizetésre tart igényt, miközben Isaac már 120-ért is idejönne – de persze Felséged dönt.” Ercole döntött, hiszen azért tartották, hogy döntsön, és természetesen Josquint alkalmazta.

Egy másik anekdota szerint, amit a 16. század legnagyobb hatású elméletírójától, Gioseffo Zarlinótól ismerünk, 1515 júliusában egy fiatal, nagytehetségű zeneszerző, Adrian Willaert (aki a 16. század közepére hasonló hírességgé vált Európa szerte, mint Josquin) ellátogatott a Vatikánba, ahol hallotta a pápai kórust is. Mit tesz Isten (haha), a kórus éppen az ő egyik, Verbum bonum et sueva című motettáját énekelte, csakhogy a pápai udvarban a darabról mindenki azt gondolta, hogy Josquin műve. Amikor megtudták, hogy azt nem a nagy Josquin, hanem a taknyos Willaert komponálta, a motettát mindörökre száműzték a kórus repertoárjából.

A történet nemcsak arról árulkodik, hogy milyen mértékben sznob volt a pápai kórus (a sznobéria sem mai találmány), nemcsak arról, hogy Willaert milyen kiváló zenét írt (aki nem hiszi, járjon utána), hanem arról is, hogy mennyire egységes volt ekkoriban a művészi zene stílusa. Hiszen még a pápai udvarban is simán összekeverték Willaert és a nála generációval idősebb Josquin zenéjét, pedig Josquin tagja volt a kórusnak húsz évvel korábban, vagyis nemcsak a műveit, hanem őt magát is személyesen ismerték. Ha tehát ma valaki egy reneszánsz mise hallatán azt érzi, hogy nem igazán képes megkülönböztetni azt a többi reneszánsz misétől, akkor nyugtassa magát azzal, hogy ez már 1515-ben sem feltétlenül ment könnyen mindenkinek. Akkoriban az eredetiség nem tartozott a zeneszerzőkkel szemben támasztott követelmények közé. Nem a spanyolviaszt kellett nap mint nap feltalálni, egyszerűen (vagy bonyolultan) jó zenét kellett komponálni. Lehetőleg jobbat, mint a rivális hercegi, királyi, vagy egyházi udvarokban. Ezt várta Josquintől Ercole d’Este éppúgy, mint Ascanio Sforza vagy Rodrigo Borgia.

Ahhoz képest, hogy mekkora név lett, valójában nagyon keveset tudunk Josquinről. Se a születési idejét, se a születési helyét nem ismerjük, valójában még a nevét sem. A zenetudomány jelenlegi állása szerint a mai Belgium területén született valamikor 1455 körül. A különböző korabeli dokumentumok sokféle néven említik, attól függően, hogy pályája során hol bukkant fel. Az 1460-as években a Cambrai-i katedrális fiúkórusában énekelt egy bizonyos Gossequin, egy évtizeddel később Jusquinus de Pratis néven Aix-en-Provence-ban szolgált I. Renátusz király udvarában, rövid ideig talán XI. Lajos francia királynak is muzsikusa volt, az 1480-as éveken Judocus Despres-t Milánóban találjuk a nagyhatalmú Sforza család udvarában (itt szolgált ekkoriban Leonardo da Vinci is), a következő évtized elején már a pápai udvarban énekelt, ahol először VIII. Ince, majd VI. Sándor volt a munkaadója. (VI. Sándor trónralépése előtt Rodrigo Borgia néven volt ismert, ő volt a reneszánsz pápák élvetegségi csúcstartója: hat gyereke született különböző nőktől, óriási palotákat épített, nagyszabású lakomákat rendezett, de dicséretére legyen mondva, hogy imádta a művészeteket, és nem is szégyellett rájuk pénzt költeni.) Josquin, pontosabban Juschino mester a 16. század első éveitől már a ferrarai Este családnál szolgált, talán XII. Lajos francia király udvarában is élt egy ideig, végül visszatért szülőföldjére, és a mai belga határhoz közeli francia kisváros, Condé-sur-l’Escaut templomának prépostjaként töltötte utolsó éveit, itt hunyt el 1521. augusztus 27-én.

A sokféle név természetesen nem valamiféle titkosszolgálati hadművelet része volt, még csak identitásválságra sem utal: akkoriban nem létezett központilag szabályozott helyesírás, és a neveknek sem volt egységes írásmódja. A zenei források, vagyis a fennmaradt kéziratos és nyomtatott kották többnyire a ma ismert „Josquin” alakot használják. Josquin nemcsak lenyűgözően megkonstruált és hihetetlenül gyönyörű zenékkel örökítette át a nevét az utókorra, hanem egy olyan módszerrel is, amely máig népszerű az általános iskolások körében: belevéste a nevét az iskolapadba. Na jó, nem az iskolapadba, hanem a Sixtus-kápolna kóruserkélyének faborítású falába. Nem vicc. 1997-ben, a Sixtus-kápolna restaurálásakor fedezték fel, hogy az eredeti fa borítás tele van karcolva nevekkel. A kóruserkélyre évszázadokon át csak a pápai kórus tagjai mehettek be, és úgy tűnik, olykor magukkal vitték a kiskésüket is. A több száz név, amelyet azóta egy harvardi diákokból álló kutatócsoport vetett elemzés alá, valóságos ki-kicsodáját kínálja a pápai kórus hosszú történetének. Josquin neve az egyetlen 15. század végi karcolás, és a kutatók egy része azt feltételezi, hogy maga a zeneszerző lehetett a tettes. Az is lehet, hogy valaki más volt, egy kései rajongó (ilyet én is csináltam: a Budaörsi 2. Számú Általános Iskola egyik emeleti termében 1990-ben belekarcoltam a padomba – ablak felöli padsor, első pad –, hogy „Guns N’ Roses”).

Hogy élete végére Josquin rendkívüli hírnévre tett szert, ahhoz több tényező is hozzájárult. Először is a zenéje, amelynél tényleg nehéz elképzelni szebbet. Másodszor, a halálát követően körülötte kialakuló kultusz. Harmadszor, a kettő összekapcsolódása, vagyis hogy zenéjére – amelyet még mai füllel is könnyű a tökéletesség hangzó megtestesüléseként hallgatni – a 16. század folyamán viszonyítási pontként, „klasszikus” mintaként kezdtek tekinteni. Ebben fontos szerepet játszott egy svájci zeneelmélet-író, Heinrich Glarean, aki 1547-es, Dodecachordon című, széles körben idézett könyvében a zenei tökéletesség példájaként, az ars perfecta (tökéletes művészet) megteremtőjeként beszélt Josquinről. Anélkül, hogy Josquin érdemeit elvitatnánk (persze ha akarnánk, se tudnánk, és miért is akarnánk), érdemes hozzátenni, hogy Josquin idősebb és fiatalabb (valamint vele egyidős) kortársai közül a legismertebbek nem írtak rosszabb zenét, mint ő. Johannes Ockeghem, Antoine Busnoys, Alexander Agricola, Pierre de la Rue, Antoine Brumel vagy az emlegetett Heinrich Isaac és Adrian Willaert ugyancsak tökéletesnek hangzó zenéket komponáltak. Ilyen volt akkoriban a zenei stílus és az említett nevek természetesen csak a csúcsok csúcsait jelentik. Nyilván akkoriban is voltak zeneileg tehetségtelen(ebb) aktív muzsikusok, csak az emlékezetüket, illetve a műveiket nem őrizte meg az utókor. Miért tette volna? Akiknek pedig megőrizte, azok megdöbbentő szellemi magaslatokban jártak.

Hogy éppen Josquin emelkedett ki az 1500 körüli évtizedekben aktív zeneszerzők közül, hogy a 16. században éppen őt nevezték a „zene hercegének” (princeps musicorumnak), nem pedig mást, ahhoz közvetve egy negyedik tényező is hozzájárult: a kottanyomtatás feltalálása. A nyugati művészi zene történetének egyik legjelentősebb fejleményről van szó, amely kihatott a zene komponálására, fogyasztására, befogadására, általában a zenéről való gondolkodásra. Olyasféle paradigmaváltást hozott magával, mint bő félévezreddel korábban a kottaírás feltalálása, vagy fél évezreddel később (tehát most) a digitális forradalom. Egy velencei nyomdász, Ottaviano Petrucci volt a zenetörténet Gutenbergje, vagyis ebben az esetben is arról van szó, hogy nem Petrucci találta fel a kottanyomtatást (ahogy Gutenberg sem a könyvnyomtatást), hanem ő volt az, aki a megelőző évtizedekben részben mások által kikísérletezett technológiai újításokat olyan szintre tökéletesítette, amellyel magas minőségben, nagyobb példányszámban, viszonylag gyorsan lehetett kottákat létrehozni. A feladat nem volt egyszerű, hiszen egy picit félrecsúszott betű egy szövegben legfeljebb esztétikai zavart okozhat az olvasóban, ha azonban egy hangjegy csúszik odébb az előzetesen a papírra nyomott kottavonalakhoz képest néhány millimétert, az a zene értelmét is megváltoztatja (pontosabban: megfosztja értelmétől a zenét).

Petrucci 1501-ben publikálta, első gyűjteményét, a nyugati zenetörténet első olyan nyomtatott kötetét, amely többszólamú zenéket tartalmazott (gregorián dallamok már az 1470-es években megjelentek nyomtatásban). A kötetben különböző zeneszerzők egyházi és világi művei kaptak helyet, első helyen pedig Josquin állt csodálatos Ave Maria feldolgozásával. E tekintetben a kiadvány összeállítása a korábbi kéziratos kódexek hagyományát követte, hiszen ezek is szinte kivétel nélkül sokszerzős gyűjtemények voltak. A következő évben aztán Petrucci kilépett ebből a hagyományból, egyetlen szerző miséit adta közre az újabb kötetében, s vajon ki volt ez a zeneszerző? Na ki? Igen, Josquin. A Misse Josquin című kötet végképp Josquint tette a korszak legjelentősebb muzsikusává, és amikor néhány évtizeddel később német területeken is elindult a kottanyomtatás, Josquin kitüntetett szerepet játszott ezekben a kiadványokban, talán nem függetlenül a reformációtól, és a Luther hatására is egyre vonzóbbá váló Josquin-brand kialakulásától is.

link Forrás

Anakronisztikusnak tűnik talán Josquin-brandről beszélni, de tényleg erről van szó. Se szeri, se száma a Josquin halála után keletkezett, 16. századi Josquin-műveknek. Josquin neve annyira jól csengett, hogy népszerűbbé vált egy kiadvány, ha Josquin-darab is szerepelt benne, egy-egy „új” Josquin-műnek pedig nyilván nagyobb volt a varázsa, mint ha korábban már publikált darabokat nyomtattak újra. Azt meg senki sem tudta ellenőrizni, hogy egy Josquin neve alatt megjelent mű valóban hiteles-e. 1540-ben egy protestáns orvos, Georg Forster írta le, hogy „egy híres ember szerint Josquin több művet írt halála után, mint az élete során”.

E tekintetben az 1960–70-es években valóságos forradalom zajlott le a Josquin-kutatásban, elsősorban amerikai és holland zenetörténészeknek köszönhetően. Valóságos hajtóvadászat indult a nem-hiteles Josquin-művek után, amelynek eredményeként a korábban hivatalosnak tartott Josquin életmű rendesen megritkult. A komoly forráskutatási és stíluselemzői munka eredményeként a 32 Josquin-miséből 14 maradt a hivatalos műjegyzékben, a 176 motettából mindössze 59 élte túl a szigorú válogatást. A hajtóvadászat máig nem állt le, s komoly viták zajlanak arról, hogy hol lesz mindennek a vége: vajon maradnak-e egyáltalán zeneművek a Josquin-brand mögött (mondjuk tartalom nélküli brandek ma is léteznek, de Josquin esetében szerencsére nem ez a helyzet).

Ötven évvel ezelőtt, 1971-ben nagyszabású Josquin-fesztivált és konferenciát tartottak New Yorkban, amely teljesen újjáalakította a Josquin-képet. A Columbia Egyetem ifjú titánja, az akkor még felső éves diák Richard Taruskin (napjaink talán legnagyobb hatású zenetörténésze) írt beszámolót a konferenciáról az egyik zenei szaklapba, és a következőképpen fogalmazott: „Felvillanyozó volt látni, ahogy a Josquin életéről és művéről szóló tudás a szeműnk láttára alakult át.” Szinte semmi nem maradt érintetlen: Josquin vélt születési dátuma évtizedekkel korábbra került, életútjának különböző állomásai más sorrendbe rendeződtek, hiteles műveinek listája jelentős változáson ment át. Ha pusztán csak konferenciát rendeztek volna, aligha üti át a szélesebb közönség ingerküszöbét, hogy a zenetudományi szakma újragondolta mindazt, amit egy reneszánsz zeneszerzővel kapcsolatban tudhatunk. A konferenciához kapcsolódó fesztivál négy teltházas koncerttel az Alice Tully Hallban, amelyekről a New York Times is részletesen beszámolt, továbbá az amerikai Josquin-kutatás doyenjének, Edward Lowinskynek az írásai, amelyek Josquint állították be a nyugati zenetörténet első zsenijének, továbbá a tény, hogy Amerika működött ekkoriban (és bizonyos értelemben azóta is) a nemzetközi klasszikus zenei élet és zenetudomány motorjaként, mindez hozzájárult ahhoz, hogy mára Josquin hasonló hősévé vált az európai kultúrtörténetnek, mint Beethoven. Nem véletlenül említem Beethovent. 1970-ben ugyanis Beethoven születésének 200. évfordulóját ünnepelték hasonló hévvel, mint ahogy egy évvel később Josquin halálának 450. évfordulóját. Beethoven egyértelműen zseni volt a szó modern-romantikus értelmében, vagyis minimális beethovenesítő beavatkozással Josquinből is hasonló zsenit lehetett faragni. A „zseni” persze éppoly anakronisztikus fogalom a 16. század kontextusában, mint a „sztár” vagy a „brand”, de ha ez kellett ahhoz, hogy Josquin újra meghatározó szerepet játsszon a zenéről való gondolkodásban, hát üsse kő. Merjünk anakronisztikusak lenni!

A reneszánsz zene talán soha nem lesz a fősodor része, pedig mindenkinek jót tenne, ha több Josquint hallgatna. Érdemes kipróbálni, itt van ez a nehéz vasárnap reggelekre összeállított válogatás, és akit érdekel, hogy mi minden történik ezekben a zenékben, olvassa el a listához írott kommentárokat is. De nem hinném, hogy Josquin zenéjének szüksége volna bármiféle okoskodásra. Elég, ha nyitott füllel hallgatjuk. Ötszáz év múlva újra találkozunk!