Zenei tökéletesség a vasárnap reggeli ébredéshez

Lassabb hétvégékre kitalált sorozatunkban most fél évezredet nyúlunk vissza az időben. Fazekas Gergely zenetörténész válogatott egyórányi zenét a reneszánsz egyik legnagyobb alakjától, Josquin des Prez-től, és kimerítő kommentárokat is kaptunk az egyes tételekhez.

„Próbáltam úgy válogatni, hogy ne maradjon ki fontos műfaj, a válogatásban tehát szerepel latin nyelvű misetétel és motetta, illetve többszólamú francia chanson. A felvételek kivétel nélkül az új évezredben, vagyis 2000 után születtek, egyik szebb, mint a másik. Vannak köztük magyar előadók is, a remek Voces Aequales énekegyüttes, illetve Győri István lantművész, aki egy 16. századi lantátirattal került be a válogatásba, ráadásul az átirat készítője is magyar – pontosabban erdélyi szász –, Bakfark Bálint (igaz, senki nem nevezte így akkoriban: Valentin Bakfark néven volt ismert). Ha valaki tovább böngészne Josquin világában, amelyre az egyik 16. század elméletíró az ars perfecta (tökéletes művészet) kifejezést használta, az itt találja a válogatás Spotify-listáját, itt meg egy bővebb cikket. Érdemes, Josquin zenéje nemcsak a vasárnap reggelekre kínál gyógyírt.

• 00:00–02:51: Missa Hercules Dux Ferrarie (NJE 11.1) – Kyrie

Odhecaton, The Gesualdo Six (2021)
Vezényel: Paolo da Col
Josquin egyik legismertebb és legeredetibb műve. Ercole d’Este, Ferrara hercege nemcsak a címben szerepel, hanem magába a műbe is bele van rejtve. Josquin dallammá kódolta át munkaadója nevét. A latin szolmizációs szótagok (ut–re–mi–fa…) magánhangzóit megfeleltette a „Hercules Dux Ferrarie” kifejezés magánhangzóinak, és ebből jött létre a „re–ut–re–ut–re–fa–mi–re” dallam (D–C–D–C–D–F–E–D), amelyre aztán a mise tételeit építette. A Kyrie tételben ez a dallam hallható mindjárt az elején a felső szólamban. Vagyis Josquin ugyanazt tette, amit azok a reneszánsz festők, akik patrónusukat belefestették egy-egy festmény valamelyik mellékszereplőjébe. Elrejtette, s ezzel örökkévalóvá tette a herceget.

• 02:52–06:11: Nymphes des bois (NJE 29.18)

Capella Amsterdam (2018)
Vezényel: Daniel Reuss
Josquin egyik legcsodálatosabb darabja: ötszólamú dal, amelyet Johannes Ockeghem halálára komponált. Ockeghem a megelőző zeneszerzőgeneráció tagja volt, talán Josquin mestere. A tétel elején a felső szólam idéz egy Ockeghem-műből, nagyjából a darab kétharmadánál pedig négy fiatalabb zeneszerzőt is megemlít Jean Molinet verse: Josquint, Pierre de la Rue-t (aki Pierchon néven is ismert volt), Antoine Brumelt és Loyset Compère-t. Vagyis Josquin a saját nevét is megzenésítette ebben a darabban, nem is akárhogy.

• 06:12–11:20: Alma redemptoris Mater (NJE 23.2)

De Labirintho (2005)
Vezényel: Walter Testolin
Egészen különleges ennek a gyönyörű, Szűz Máriát dicsőítő himnusznak a megzenésítése. Josquin ebben is idéz egy Ockeghem-műből, és hihetetlen egységet formál itt is érzelem és értelem: a szólamok gyönyörű dallamosságát hallgatva fel sem merül az emberben, hogy szigorú szerkezetet követ a mű. A két középső szólam végig kánonban mozog (az alsó szólam ugyanazt énekli, mint a felső, csak időben kissé eltolva), de persze ezt gyakorlatilag lehetetlen követni, mivel a két szélső szólam jótékonyan eltakarja a lényeget.

• 11:23–16:04: De profundis (NJE 15.13)

Weser-Renaissance (2012)
Vezényel: Manfred Cordes
Bár Josquin műveinek datálása különösen nehéz feladat, abban valamennyi kutató egyet ért, hogy a 129. zsoltárnak ez a feldolgozása kései mű: öt korabeli forrásban maradt fenn, és a legkorábbi ezek közül Josquin halálának évében, 1521-ben keletkezett. Az öt szólamból három kánonban mozog, talán azért, mert a művet egy magasrangú francia arisztokrata gyászszertartására írta Josquin, és a három kánonszólam a három rendet (a nemességet, a papságot, és a közrendűeket) szimbolizálja. Ez nem utólagos okoskodás. A Sixtus-kápolnában őrzött kéziraton ez a szöveg szerepel a kánonszólam fölött: „A három rend összegyűlt, hogy megsirassa az eltávozottat.” Varázslatos atmoszférájú gyászzene.

• 16:07–33:25: Miserere mei, Deus (NJE 18.3)

Magnificat (2016)
Vezényel: Philip Cave
Josquin talán legmegrázóbb műve, és a leghosszabb egybefüggő tétele, ezen a gyönyörű felvételen több, mint tizenhét percnyi csodálatos zenei elmélkedés a bűnbánatról. Kivételesen ismerjük a darab keletkezésének körülményeit is, ami legalább olyan izgalmas, mint a tétel felépítése (és a kettő összefügg). A mű 1503 körül született, az ekkor már hetven fölött járó ferrarai herceg, Ercole d’Este rendelte Josquintől. A mélyen vallásos Ercole az 1490-es években levelezésben állt a ferrarai származású domonkos szerzetessel, Girolamo Savonarolával, aki három évre puritán diktatúrát vezetett be Firenzében, majd 1498-ban máglyahalálra ítélte VI. Sándor pápa, és kivégezték. Savonarola a kivégzése előtt a bűnbánatról szóló 50. zsoltár fölött elmélkedett a börtönben, és elmélkedései már halála évében megjelentek nyomtatásban, mégpedig Ferrarában (a szöveg magyarul is olvasható). Savonarola szövege egyenként kommentálja a zsoltár 19 versét, és egyértelmű, hogy Josquint ez ihlette a mű komponálásakor. Az egyes zsoltárversek négyszólamú felrakásban hangzanak el, de minden vers végén egy ötödik szólam is belép, amely egyetlen, nagyon egyszerű – mindössze két hangmagasságot használó – dallamon recitálja a „Könyörülj rajtam, Isten” szavakat (ezt a szólamot talán maga a herceg énekelte). Két olyan vers van, amikor Josquin kétszer is behozza az ötödik szólam refrénjét, vagyis a könyörgés összesen huszonegyszer szólal meg. Nem véletlenül. A 21-es szám ugyanis Ercole herceg számára különösen fontos volt: a számábécé szerint a teljes nevéből képzett számok összege 210.

• 33:27–37:16: Faulte d’argent (NJE 29.7)

Voces Aequales (2014)
Ebben a francia nyelvű többszólamú dalban Josquin egy korabeli népszerű dalból indul ki, a szöveg pedig egy örökérvényű témát dolgoz fel: a pénztelenséget. A szöveg szerint pénz nélkül a nőknél sincs esélye az embernek. Bár a korszak műfaji hierarchiájában a chansont alacsonyabbra helyezték, mint a misét és a motettát, az avatatlan fül (például az enyém) nem igazán érzi a stílusbeli különbséget, legalábbis ennek a dalnak az esetében. Ugyanolyan magasrendűen konstruált, csodálatos zene, mint bármely motetta.

• 37:19–41:17: Faulte d’argent (Bakfark Bálint átirata)

Győri István (lant) (2014)
A kalandos életű erdélyi lantművész, Valentin Bakfark több lantátiratot készített Josquin műveiből. Ezek a lantátiratok hasonló funkciót töltöttek be, mint a 19. században Liszt Ferenc operaátiratai: olyan helyekre is eljuttathatták a többszólamú vokális zenéket, ahol nem állt rendelkezésre kórus, s közben persze a hangszerjátékosnak is remek játszanivalót kínáltak. Josquin zenéje lanton legalább olyan jól szól, mint énekesek előadásában.

• 41:18–43:43: Mille regretz (NJE 28.25)

Romain Bockler (bariton); Bor Zuljan (lant) (2019)
Többszólamú dalokat nemcsak eredeti formájukban adtak elő a 16. században. Olykor csak az egyik szólamot énekelte egyetlen énekes, a többi szólamot pedig lanton szólaltatták meg (ha az énekes elég ügyes volt, akár ő maga). Ilyen előadásban, miként ezen a felvételen is, a többszólamúság varázsa persze elvész, helyette viszont nyerünk valami mást. Josquin kortársa, Baldassare Catiglione írja nagy hatású, Az udvari ember (Il Cortigiano) című, 1528-ban megjelent művében, hogy a többszólamú éneklésnél sokkal szebb, ha valaki lantkíséretre énekel, „mert a valódi finomság abban rejlik, amikor az ember egyetlen dallamban beszél, mert a hallgató sokkal figyelmesebben képes befogadni és hallgatni a dallamot és az énekművészetet, amikor a fület nem foglalja le az, hogy több mint egy szólamot kell követnie”. A szerelmesek elválásáról szóló Mille regretz Josquin legnépszerűbb chansonja volt, tizennégy különböző feldolgozását ismerjük a 16. századból. Egyes kutatók vitatják, hogy eredetileg is Josquin műve lett volna (a legkorábbi fennmaradt forrás is Josquin halála után készült), de ez teljesen mindegy: ha nem Josquin írta, hát nem Josquin írta, akkor is csodálatos zene marad.

• 43:44–46:50: Douleur me bat (NJE 29.4)

Ensemble Clément Janequin (2021)
Művészeti vezető: Dominique Visse
Ez biztosan eredeti Josquin-mű. Megrázóan szép dal a szerelmi bánatról, tele fájdalmas disszonanciával. Josquin persze itt is a mesterek mestere: az öt szólamból kettő kánonban mozog.

• 46:52–54:22: O Virgo virginum (NJE 24.10)

Orlando Consort (2000)
A rövid szöveg, amelyben Jeruzsálem lányainak kérdésére Mária válaszol az isteni misztériumról, Josquinnél hatszólamú megzenésítést kap. A szöveghez tartozó eredeti gregorián dallam kezdetben a felső szólamban hallható, aztán más szólamokba is átkerül. A mai szekuláris hallgató számára azonban a lényeg az a csodálatosan sűrű, hatszólamú hömpölygés, amely az emberben Josquin zenéjére is vonatkozóan is felveti a szövegben szereplő kérdést: hogyan lehetséges ez?

• 54:23–1:00:32: Missa Fortuna desperata (NJE 8.2) – Agnus Dei

Biscantor ! et Métamorphoses (2018)
Művészeti vezető: Juliette de Massy
A válogatást az egyik Josquin-mise nyitótételével kezdtük, úgyhogy egy másik mise utolsó tételével zárjuk. Ebben a misében az ember sorsát meghatározó „rettenetes szerencséről” szóló, Fortuna desperata című népszerű korabeli dallamot használja Josquin. A megelőző generáció zeneszerzői kezdték el azt a gyakorlatot, hogy immár nemcsak gregorián dallamokra építettek fel miséket, hanem populáris világi dalokra is. A misék utolsó tétele, az Agnus Dei volt többnyire az a rész, ahol a zeneszerző valami különleges mesterségbeli fogást mutatott be. Ebben a tételben Josquin az eredeti dallamot tükörfordításban (vagyis fejjel lefelé) hozza a basszusban, négyszeresre nyújtva (vagyis négyszeres lassításban). Ezt természetesen nem hallani, azt viszont igen, hogy végeláthatatlanul hosszú hangok szólnak az alsó szólamban, amitől egészen káprázatos, időtlen minőségre tesz szert ez a zene. Nehéz vasárnap reggelekre tökéletes.”