Hogyan lehet leírni úgy a világot, hogy ne az ember legyen a kitüntetett cselekvője

Lehet-e banálisabb eszközt elképzelni, mint egy hidraulikus ajtóbehúzó? Tele vannak vele az épületeink, lépten-nyomon beléjük botlunk, de legtöbbször észre se vesszük, hogy ott vannak, jelenlétük maximum csak akkor tűnik fel, ha valamiért épp nem működnek.

Pedig ebben az egyetlen tárgyban rengeteg minden sűrűsödik össze: emberek alkották meg, emberi cselekvőt (egy portást) helyettesít, és emberek számára tesz lehetővé vagy akadályoz meg cselekvéseket, hiszen egy kisgyerek vagy egy idős ember nem feltétlen tudja kinyitni az ilyen ajtóbehúzóval felszerelt ajtót.

A minket körülvevő világ tele van hasonló eszközökkel: használati tárgyak, melyek bizonyos cselekvésekre sarkallnak minket, viselkedésünket szabályzó eszközök, melyek működését észre se vesszük, annyira beépültek a mindennapjainkba. Ám a világ megismerésének egy fontos aspektusáról maradunk le, ha nem vesszük figyelembe ezeket a nem emberi cselekvőket. Ez az egyik visszatérő állítás Bruno Latour írásainak.

A 74 éves Latourt szokás Franciaország leghíresebb és leginkább félreértett filozófusának is nevezni, az elmúlt évtizedek nyugati gondolkodásának egyik messze legnagyobb hatású szerzője. 2013-ban elnyerte a bölcsésztudomány Nobeljének nevezett Holberg-díjat, végeláthatatlan mennyiségben hivatkozzák és gondolják tovább munkáit, és gyakran visszatérő vélemény, hogy (a magyar fordításban még mindig nem létező) Donna Haraway mellett ő a másik gondolkodó, aki eszközt tudott adni a kezünkbe, hogy leírjuk az antropocén világot. Miközben még az sem teljesen világos, hogy mi az a tudományterület, melyet képvisel: szokás filozófus mellett szociológusnak, tudománytörténésznek és antropológusnak is nevezni.

Jelentőségéhez képest eddig szinte semmit nem lehetett tőle olvasni magyarul: egyik legismertebb könyve, a Sohasem voltunk modernek fordítása ugyan 1999-ben megjelent, de ez mára gyakorlatilag beszerezhetetlen, nagy ritkán bukkan fel egy-egy példány valamelyik online antikváriumban több tízezer forintos árakon. Idén ősszel viszont végre megváltozott a helyzet: a Kijárat Kiadó Hibrid gondolkodás címmel adta ki Latour tizenkét fontosabb szövegét, Keresztes Balázs és Kun János Róbert fordításában.

A Hibrid gondolkodás válogatása Latour több évtizedes gondolkodói pályáját követi végig, a kezdeti, a tudomány működését boncolgató írásaitól egészen az újabb, ökológiai kérdéseket érintő tanulmányokig. És a szövegek alapvetően a francia tudományfilozófia hagyományaihoz kapcsolódnak, de Latour nagyon jó szerző, sztorizgatva, sok példát beemelve ír, ezért a tanulmányok többsége tényleg könnyedén befogadható, nem szükséges jól ismerni hozzá ezt a hagyományt.

A nem emberi cselekvők fontossága

Latour ma már tényleg elismert és körülrajongott gondolkodó, de nem volt ez mindig így: a hetvenes-nyolcvanas években született írásait sokan még provokációnak, az „objektív tudományok” elleni támadásnak értékelték. Korai hírnevét és hírhedtségét egy terepmunkának köszönheti: 1975-től két évet töltött el a San Diego-i Salk Intézet biológiai laboratóriumában, ahol résztvevő megfigyelőként a laborban dolgozó kutatókat kezdte el megfigyelni.

Annál, hogy milyen eredmények születnek a kísérletekből, sokkal jobban izgatta az a kérdés, hogy hogyan zajlanak ezek a kísérletek: úgy figyelte meg a természettudósokat, mint ahogy egy antropológus teszi egy egzotikus, távoli törzs esetében. Ekkoriban ismerkedett össze a brit szociológussal, Steve Woolgarral, aki fantáziát látott Latour megközelítésében, és közös munkájukból született meg az 1979-es Laboratory Life című kötet, egy egészen újszerű, akkor nagyon radikálisnak ható tudományfelfogással. Latourék nem a tudományos igazság letéteményeseiként tevékenykedő, hiperracionális és tévedhetetlen alakokként látták a laboratórium munkatársait, hanem egymással is vetélkedő, saját meggyőződéseik által hajtott szereplőknek, akik gyakorlatilag előállítják a tudományos tényeket.

Latourt innentől kezdve foglalkoztatja a kérdés, hogy hogyan konstruálódik a tudományos ismeret, és a most megjelent kötetben több írás is e téma körül kering. Hatalmas jelentőséget tulajdonít a vizualizáció, a diagramok szerepének, részletesen ír arról, hogy a laborban zajló munka során hogy lesz mondjuk egy állaton elvégzett kísérletből papír (angolban ez egyrészt mint maga a fizikai tárgy, másrészt mint tanulmány), hogy ezek az egymásra halmozott, mozgósítható és sokszorosítható adatok hogyan tűnnek fel aztán „tudományos igazságként” és hogyan válhatnak az uralkodás eszközévé. Már egy 1986-ban megjelent, a kötetben is szereplő írásában arról ír, hogy „akinek a szeme uralja azokat a feljegyzéseket, melyeken keresztül kapcsolatok létesíthetőek mások millióival, elmondható, hogy uralkodik”, pedig hol voltunk még ekkor a big data körül felmerülő kérdésektől.

Latour ebben az időszakban sok kritikát kapott azért, hogy aláássa a tudományok hitelességét, munkája arra jó, hogy kételkedést szítson a tudósok munkájával szemben. Rendszeresen a posztmodern szerzők közé sorolták, akikkel szemben felrótták, hogy csak a relativisták táborát erősítik. Latour pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy mi sem áll tőle távolabb: szerinte attól, hogy megmutatják a tudomány konstruáltságának működését, éppen a hitelességét erősítik.

Korai írásainak másik fontos vívmánya a nem emberi cselekvők szerepének felismerése volt: már a laborban készült tanulmányoktól kezdve foglalkoztatja Latourt, hogy mit tesznek hozzá életünkhöz, világhoz fűződő viszonyainkhoz a minket körülvevő tárgyak. Mint egy helyen fogalmaz, lehetetlen a társas viszonyainkat a nem emberi cselekvők nélkül vizsgálni, sosem fogjuk tudni elég jól leírni a minket körülvevő világot, ha nem tekintjük saját jogukon cselekvő ágenseknek az olyan létezőket, mint egy atomerőmű, egy baktérium, egy gyógyszer vagy egy ajtóbehúzó.

„A bizarr gondolat, miszerint a társadalom felépíthető kizárólag emberi viszonyokból, tükörképe annak a nem kevésbé bizarr gondolatnak, hogy a technikák felépíthetőek kizárólag nem emberi cselekvők viszonyaiból” – írja egy másik szövegben, és ez a felismerés, hogy nincs értelme objektív és szubjektív, természeti és társadalmi alapon felosztani a világot, meghatározó marad az egész életművében.

Latour gondolkodásában így a kettős felosztások helyett a hálózatoknak, az egymásba éréseknek, összemosásoknak lesz jelentős szerepe. Hogyan lehetne például megírni az erjesztőanyagok, a nukleáris láncreakció vagy az erdő-szavanna határ történetét egy természet-társadalom felosztás alapján, kérdezi az egyik magyarul is megjelent szövegben, és persze válaszol is rá: nyilván sehogy. Sokat idézett példája Louis Pasteur, aki „felfedezte” a tejsavas erjedés mikrobáit, de Latour szerint sokkal pontosabb és használhatóbb magyarázatot kapunk, ha ebben a történetben a a Pasteur által használt táptalajra, az erjedésre, a laboratóriumára vagy a kutatását felkaroló francia akadémiára (és így tovább) is külön cselekvőként tekintünk.

Épp ezért kezd el lapos ontológiáról, illetve a tárgyak demokráciájáról beszélni: gondolkodásában egy szinten foglal helyet minden emberi és nem emberi cselekvő, nincs egy olyan kitüntetett emberi nézőpont, ahonnan pontosabban vagy jobban leírható lenne a világ. Minden és mindenki, ami és aki cselekszik, hatást vált ki, befolyásol másokat, ez a többek között Latour által is kidolgozott cselekvő-hálózat elmélet egyik alaptétele, ami a kezdeti megütközések után mára széles körben alkalmazott tudományos módszertanná vált.

Latour gondolkodásából az évtizedek során gyakorlatilag organikusan nőtt ki egy újfajta természetfelfogás is, melyben minden élőlény saját jogán egyenjogú létező, saját ágenciával bír. És ahogy az ökológiai válság egyre inkább a mindennapjaink és a gondolkodásunk része lett, úgy találták rá egyre többen Latour megközelítésére, ami az antorpocén korszak egyik felkapott filozófiai irányzata lett.

A most magyarul is megjelent szövegek egyik legnagyobb erénye, hogy nem új igazságokat vagy a világról szóló új tényeket akarnak nekünk elmondani, hanem egy újfajta szemléletre tanítanak: arról, hogy azok a tényállítások, melyeket a tudomány biztosít számunkra, sosem a tapasztalatunk teljességéről adnak számot, szükségszerűen szűkítenek és rangsorolnak a különböző cselekvők között. Latour a tényállásokkal szemben vezeti be a tényleges gondok fogalmát, és az egyik szövegben felteszi azt a kérdést, ami egész gondolkodásának hajtóerejét is összefoglalja:

„Képesek vagyunk-e kigondolni egy másfajta leíró eszközt, amely ezúttal a tényleges gondokkal foglalkozik, amelynek jelentősége többé nem a leleplezésben, hanem – ahogy Donna Haraway mondaná –a megóvásban és a törődésben rejlik?”