Miért törődik bele a Nyugat, ha az orosz diktátor mondvacsinált okokkal háborút indít Európában?

„Havonta körülbelül tízezer embernek sikerül Keletről idemenekülnie, és a jótékonyság forrásai lassan kiapadnak. Egyébként jó esetben tízből egynek sikerül ideérnie. A többieket elfogják vagy agyonlövik a határőrök, és így megússzák a kiábrándulást, ami itt várná őket.” (Arthur Koestler: A vágyakozás kora)

Mára talán megkophatott a hírneve, de Arthur Koestler a 20. század közepén a világ leghíresebb magyar írója volt. Zsidó családba született Budapesten, Kestler Henrik miskolci ügynök és a prágai Jeitles Adél fiaként. Kestler Artur még fagylaltozva láthatta az első magyar köztársaságot, majd 14 éves korában Bécsbe költöztek.

Egy kalandos és ellentmondásos élet

Az újságíró-író Koestler élete lenyűgözően kalandos volt. Cionistaként elment Izraelbe, aztán belépett a német kommunista pártba, majd tudósított a spanyol polgárháborúról – ahol nacionalisták elfogták és halálra ítélték, de egy nemzetközi kampány megmentette a haláltól –, harcolt a Francia Idegenlégióban, a szocializmusból kiábrándulva a totalitárius rendszerek ellen tüntetett (ami miatt sosem lettek jóban Jean-Paul Sartre-ral), kampányolt a nukleáris fegyverkezés és a halálbüntetés ellen is. 1956-ban magyar újságírókat mentett, és elkeseredésében vagy 30 téglát hajított be a londoni magyar követség ablakán.

Ahogy a brit író öregedett, sajnos egyre kellemetlenebb ügyei voltak: az 1976-os A tizenharmadik törzs című könyvével megpróbálta bebizonyítani azt a vitatott elméletet, hogy az askenázi zsidóság nem az ókori izraelitáktól, hanem a kaukázusi kazároktól származik, hogy az európai és a bibliai zsidóságot szétválasztva némileg enyhítse az európai antiszemitizmust.

Az ateista Koestler az élete vége felé a parapszichológiával foglalkozott, és Parkinson-kórban meg fehérvérűségben szenvedett. Amikor a betegsége már nagyon súlyos volt, a harmadik feleségével együtt lett öngyilkos 1983-ban, és bár az egyébként egészséges és nála jóval fiatalabb nő azt mondta, nem tud a férje nélkül élni, Koestlert sokan elítélték, hogy beleegyezett a nő döntésébe.

Koestler a végrendeletében kutatási célokra az Edinburgh-i Egyetemre hagyta vagyona jelentős részét, de miután 1998-ban megjelent róla David Cesarini életrajzi könyve, az író szobrát elvitték az egyetem területéről, ugyanis kiderült, hogy az 1950-es években Koestler több nőt is megerőszakolt.

Arthur Koestler tehát a közéletben tiszteletreméltó aktivista volt, a magánéletben egyre inkább zavaros, ellentmondásos ember, a diktatúrák krónikásaként viszont egyike a legnagyobbaknak.

A totalitarianizmus teológiája

Az 1940-es Sötétség délben a II. világháború után – Szolzsenyicin művei mellett – a sztálinizmus egyik legsúlyosabb vádirata volt: az eredetileg német kéziratból angolra fordítva megjelent regény főhőse, a szovjet rendszerből kiábrándult egykori forradalmár, Rubasov egy sztálini kirakatper vádlottja lesz. A könyv nem csak attól volt erős, hogy hatásosan írta meg a börtönök, kihallgatások és kivégzések rituáléját, hanem mert hosszú belső monológokon keresztül, jó stílusban mutatta be az államszocializmus logikáját és embertelenségét, miközben a kapitalizmus tarthatatlanságát is nyugtalanítóan következetesen fejtette ki.

A tíz évvel későbbi, 1950-es A vágyakozás korában hasonló témát választott, de ekkor már kevésbé hatásosan, viszont bonyolultabb, játékosabb, humorosabb formában próbálta megfesteni egy bonyolultabb, játékosabb, humorosabb, de még mindig eléggé megosztott és veszélyes világ korszellemét.

A könyv hátlapja szerint a sztori röviden: „Párizs, az 1950-es évek derekán – itt és ekkor játszódik Arthur Koestler regénye. A fény városára a totalitárius diktatúra fenyegető árnyéka borul. A veszély egyre közelibb, és minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy mi történik majd, ha végül bekövetkezik a katasztrófa. Csak maroknyian készek a küzdelemre; a többieket megbénítja a félelem, a beteges gyűlölet, a cinizmus, a reménytelenség vagy a jámbor és botor optimizmus.”

Az összefoglaló kicsit félreérthető, ez alapján az ember azt hihetné, hogy a regény izgalmas politikai thriller, tele akcióval. Ugyan van benne konspiráció, előkerül egy pisztoly, és egy bakui örmény család kalandos történetét is megismerhetjük, amiből megérthető, miért választhatja valaki a sírig Moszkvát a gyarmati elnyomókkal szemben, sőt a középpontban egy apácazárdából szabadult, elvált amerikai lány és egy diplomatának álcázott szovjet ügynök kapcsolata áll, a regény mégis jórészt teljesen eseménytelen.

A néhol tökéletesen realisztikus, máskor elnagyoltan szatirikus történet szereplői – akik között felismerhetők a francia értelmiség korabeli sztárjainak eltorzított alakjai – többnyire esti partikon italozva vagy éttermekben randizva beszélgetnek politikáról, vallásról és az élet egyéb nagy dolgairól.

Az örök világvége-fixáció

A regényben – ami magyarul csak 2018-ban jelent meg – Koestler mintha sok dolgot előrelátott volna (például, hogy a Népek Atyja hamarosan meg fog halni), de összességében szerencsére nem lett igaza, legalábbis egyelőre. A sztálinista rendszerek teljesen lejáratták magukat, és előbb gyorsan sokkal emberségesebbé váltak, végül pár évtized után majdnem mindegyik teljesen kimerült.

De a diktatúrák fenyegetése nem szűnt meg, és láthatóan a szabad országokban élők sem érzik magukat olyan jól, mint ahogy azt remélték. A regény arra keresi a választ, hogy miért nem. Annak ellenére, hogy az A vágyakozás kora több mint 70 éves és a klímaváltozást még épphogy csak pedzegeti, tapintható benne a mai időket idéző világvége-fixáció, és nem csak az atomháború fenyegetése miatt.

Körmendy Zsuzsanna a fülszövegben jól foglalta össze, hogy az A vágyakozás kora miért hatásos és okos mű: „Koestler bemutatja, miképpen mond csődöt a hagyományos nyugati kommunikáció a totalitárius propagandagépezettel szemben. Ha a Nyugat a puszta védekezésre szorítkozik a rágalmak ellen, amikor azok már beszivárogtak a köztudatba, és megtették hatásos munkájukat, akkor önmagát ítéli vesztésre; rosszabb esetben háborúk, enyhébb változatban választások dőlnek el azon, hogy milyen kommunikációs stratégiát tudnak előállítani a politikai versenytársak. A totalitárius rendszerek többé-kevésbé finomítva, tudatosan alkalmazzák a megtámadás, a védekezésre kényszerítés, a féligazságok terjesztésének és az azok igazságokként való megvillantásának módszereit. S ahol nincsen erős beágyazottságuk a polgári értékeknek, ott nagyobb esélye van a győzelemre annak, aki gátlástalan – ezen a téren a demokráciák mindig hátrányban lesznek a totalitárius rendszerekkel szemben.”

A hidegháborús paranoia elején írt, két részre osztott regény közepén lévő rövid közjáték – ami Koestler szerint „a még felnőttkorba sem jutott Ember bukásának mindeddig megíratlan történeteként is felfogható” – akár ma is megtörténhetne. Abban ugyanis az amerikai hírszerzés felfedezi, hogy a Szovjetunió mélyén egy katonai komplexumban bekövetkezett a történelem legnagyobb atomrobbanása, de a szovjetek azonnal azt kezdik el kommunikálni, hogy valaki megtámadta őket.

Ahogy pedig a Nyugat – ami el akarja kerülni a háborút – védekezésre kényszerül, a dezinformációs hadviselés felpörög, majd az egyre cinikusabb és tréfásabb kedvű, mindent megkérdőjelező és relativizáló, minden országba beépült orosz propaganda eléri, hogy az emberek beletörődjenek Moszkva birodalmi törekvéseibe.

A regény végefelé egy háborús hős rendőrfőnök hosszan fejtegeti, miért nem lehet tenni semmit a közelgő szovjet veszéllyel szemben: „az embereket megfosztották egyetlen kincsüktől, attól a bizonyosságtól vagy illúziótól, ahogy tetszik, hogy halhatatlan lelkük van. A hitük halott, a királyságuk halott, s nem maradt más nekik, mint a vágyakozás… (…) az ösztönök néma, formátlan vágyakozása, amely már forrását és célját is elveszítette.” (Aztán persze – mivel ez már a nagy szavak és illúziók utáni kor – róla is kiderül, hogy csak randira akarta hívni a nőt, akinek a hosszú filozófiai fejtegetést előadta.)

A könyv utolsó oldalán az egyik menekülő amerikai szereplő – aki már nem hisz sem Istenben, sem a liberális nyugati világban, de az agresszív szocialista rendszert is megveti – úgy fogalmaz:

„Mert Isten helye üresen maradt, és most huzat járja át a világot, mint lakatlan házat, mielőtt az új bérlő megérkezik.”

Arthur Koestler: A vágyakozás kora. Joshua Könyvek, 2018. 496 oldal, 4600 Ft. (Fordította: Makovecz Benjamin.)