Négy jó könyv a tengerről

Új sorozat indul a 444-en, felkért vendégeink fognak ezentúl egy-egy témáról négy olyan könyvet ajánlani, ami meghatározó, fontos olvasmányélmény volt számukra. Elsőként Tillmann József filozófus-esszéista, egyetemi tanár ajánl könyveket, méghozzá a tenger fogalma köré kapcsolódva. Jelenleg épp kiadásra vár Tengerek, egek című könyve a Typotex kiadónál, ebből részletet a blogján lehet fellelni, számos más írását és korábban megjelent könyveit pedig a honlapján.

Jules Michelet: A tenger

A tenger időtlen, ezért aztán mindig időszerű is. Hűvös távlata, végtelen síkja láttán a világ alapvető arányai, tárgyai, fizikai és metafizikai vetületei egyedülálló módon mutatkoznak meg. A tengerről szóló tömérdek könyv közül két 19. századi munka emelkedik ki: a Moby Dick, Melville klasszikus regénye, amit sajnos többnyire csak az „ifjúság számára” rövidített, azaz megcsonkított változatában olvastunk fiatalon, pedig az eredeti tartalmazza a bálnavadászként is tevékeny, világtengereken jártas szerző tárgyszerű és költői leírásait a tenger számlálhatatlan nézetéről, színéről és megannyi árnyalatáról.

Jules Michelet történész volt, nem író, de mesterként művelte az írást, ahogy az a francia kultúrában mindig megkívánt képesség volt. A korszak tudományfelfogása szerint a történelemnek a természettörténet is része, így érthető, miért is tanulmányozta historikus létére a tengert: ha „tudásvággyal vizsgálja az ember apálykor az egymásra rétegződött üledéket, az egymásra halmozott századok nyíltan nyújtják az idő könyvét”. Könyvében a partvidékek megfigyelése, földtani és hidrológiai leírások, a vizi élővilág bemutatása, a légkör, a fényviszonyok jellemzése mellett visszatérően felvillan a megfigyelőre gyakorolt átható, egzisztenciális hatása is: „Bárhol is pillantja meg az ember az óceánt, mindenütt nagy hatással van rá. Végtelensége nem látható, de mégis érezhető, hallható; végtelennek tűnik, és ettől a benyomás még erősebb...”

Könyvét németül olvastam, de nemrég derült ki számomra, hogy magyarul is hozzáférhető, Lövei Klára korabeli fordításában. Régies nyelvezete nem könnyíti meg olvasását, bár megvan a maga zamata, kívánatos lenne egy hívebb és korszerűbb magyarítása, a könyv amúgy is ritkaságszámba megy, szinte elérhetetlen.

(Emich Gusztáv, Pesten, 1868)

Sáska László: Életem Afrika

A magyar utazási irodalomnak ezt a kivételes darabját a véletlennek köszönhetem: szakirodalmat keresve A más-világi megfigyelések könyvemhez egy könyvtár kiselejtezett anyagában találtam rá. Sáska László Bécsben végezte orvosi tanulmányait, majd a 30-as évek elején kivándorolt Afrikába; orvosként dolgozott Szomáliában, Etiópiában, és haláláig Tanzániában élt. A magyar Afrika-utazók és -kutatók közül nemcsak azzal tűnik ki, hogy fél évszázadon át folytatott ott „terepmunkát”, hanem még inkább sokirányú érdeklődése, műveltsége és iráskészsége folytán.

Önéletrajzában, ami útinaplók és esszék füzére, egyszerre részletgazdag és teljes képet is ad Afrikáról. Könyvében a geológiai megfigyelések éppoly magától értetődők, mint a különböző törzsek életének „sűrű leírása”, vagy az egzotikus növény- és állatvilág jelenségeinek érzékletes bemutatása, a területek vízrajzának fölvázolása, vagy az utazásai kapcsán a közállapotokra tett észrevételek, szociografikus intarziák vagy alkonyi filozófiai reflexiók. Tevékeny életű kutató elme, akinek szabad szelleme nem szűkült szaktudományokba, így jutott egyaránt érvényes felismerésekre az etnográfiától a vulkanológián át az etológiáig terjedő területeken. Mindemellett élvezetes olvasmány is, amely a lineáris vagy felületi útirajzokhoz képest plasztikusan jeleníti meg Afrikát. Ezért is merült föl bennem olvasása közben többször Darwin könyve, az Egy természettudós utazása a Föld körül. Ahogy az a kérdés is, hogy miért nincs feldolgozva, kiadva, hozzáférhetővé téve ez a formátumos életmű?

(Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969, részletek elérhetőek belőle az interneten)

Peter Høeg: Smilla kisasszony hóra vágyik

Vannak jelentős, sok nyelven megjelent könyvek, amelyek itt észrevétlenül maradnak, mert jelentéktelen kiadókhoz kerülnek, rosszul terjesztik, vagy csak csúnya a borítóval látják el. Ez szakkönyveknek sem tesz jót – pl. a Folyam című filozófiai sorozatot a Palatinus Kiadónak sikerült a 60-as évek szakszervezeti nyomtatványaihoz hasonló kivitelben megjelentetnie –, szépirodalmi kiadványnál teljes kudarcra vezethet. Így történt ez Peter Høeg nagyregénye esetében is: ha egy barátom lelkes ajánlása közepette nem adja kezembe, eszembe nem jut levenni a polcról, oly csúnya és jellegtelen kötéssel látta el kiadója. Pedig a dán író a kortárs közegben az egyik legkiválóbb, számomra az első három egyike. A gleccserkutató Smilla kisasszony története egy olyan bűntény körül kibontakozó fordulatos elbeszélés, amelynek eredete Grönland dán gyarmatosításáig vezet, miközben a szerző szikár mondatain keresztül a mai realitás megannyi rétegébe, szintúgy a szereplők létszemléletének mélységeibe is belátás nyílik.

A skandináv regények iránti érdeklődés közepette vélhetően a kiadás kudarca miatt nem jelent meg azóta sem magyarul Høeg fő műve, A csendes lány sem, amelyben az előző könyv jellemzőihez még egy további dimenzió, a zene világa járul. Főhőse egy különleges hallású zenebohóc, aki képességeit a történetben egy elrabolt lány keresésére használja. Ez alkalmat ad a szerző számára, hogy általa a zenéről is szóljon; a mélységeiről, mozgalmasságáról, a benne megnyíló mindenségről. És persze az ember lehetőségéről. Mint egy interjúban el is mondja: „mindnyájan teljes emberek szeretnénk lenni, és számomra ez azt jelenti, hogy megvan bennem a kapcsolat a másik nemmel, szintúgy, mint ahogy felnőttként a magunkban rejlő gyermekkel is kapcsolatot kell keresni. Erre teszek kísérletet a könyveimben. Fiatalon nehéz a világ teljes komplexitásának teret engedni. És ha nagy kérdésekkel foglalkozunk, mint amilyen a nemek kapcsolata, Isten, a transzcendencia lehetősége, felnőtt és gyermeki lét, akkor ezekből nagy energia árad, és a világ ekkor túlontúl könnyen jóra és rosszra esik szét. Ebben egyensúlyt találni, kibírni a polarizáltságot – ez legalábbis számomra sokáig tartott.”

(Peter Høeg: Smilla kisasszony hóra vágyik, Magyar Könyvklub, Bp., 1997. A szerzőtől online egy novella olvasható magyar nyelven, egy másik regénye, a Megmenthetők? pedig tavaly jelent meg a Typotexnél.

William B. Irvine: Útmutató a jó élethez. A sztoikus öröm ókori művészete

Irvine könyve sem került volna elém, ha Nemes László nem választja a Filozófiai Kávéház témájává. Pedig a filozófiai életművészetről a második magyarul megjelent könyv Pierre Hadot alapműve, A lélek iskolája után. Az ezredfordulón ui. az antik filozófia Hadot úttörő munkássága nyomán más megvilágításba került: a modern elbeszélésekhez képest „a bölcsesség a görög hagyományban kevésbé pusztán teoretikus bölcsesség, mint inkább technikai tudás, vagy annak tudása, hogyan éljünk”. A jó élet és az öröm persze korántsem egyértelmű fogalmak, mai és korabeli jelentésük eléggé eltérő. A 18. századig a legfőbb lelki érték az öröm volt; a bölcs ember, a társadalmi elit képzett embere a tökéletesség elérésére törekedett. Manapság a jó élet és boldogság közkeletű értelmezése ettől meglehetősen eltérő. Ami korántsem jelenti azt, hogy a kortársaink körében elterjedt képzetek válóra válván jó és boldog állapotra vezetnek.

Az életművészet képes szabaddá tenni a vágyak kiélésének, az evolúció programozás követésének kényszerével szemben. A survival of the fittest az élővilág emberré válás előtti fejlődéstörténetére vonatkozik. A fitnesz korszakának embere esetében a természetes kiválasztódás törvénye korántsem maradéktalanul érvényes. A struggle for life korántsem kulturális, még kevésbé genetikusan kódolt kényszer, melynek tehetetlenségi nyomatékával, ön- és környezetpusztitó hatásával szemben vannak más lehetőségek. A sztoikusok „arra jöttek rá, hogy az akaraterő az izomerőhöz hasonló: minél többet edzik az izmaikat, annál erősebbek lesznek, és minél többet edzik az akaratukat, az is annál erősebb lesz. Igaz, hogy a kormányunk és a társadalmunk jelentős mértékben meghatározza a külső körülményeinket, a sztoikusok azonban rájöttek, hogy akkor tesszük jól, ha egyáltalán nem kapcsoljuk össze a külső körülményeinket azzal, hogy mennyire vagyunk boldogok.” Irvine ezt saját példájával támasztja alá: „Amióta sztoikus lettem, drasztikusan átalakultak a vágyaim: ma már sok olyan dolog nem érdekel, amelyeket azelőtt lényegesnek tartottam... Nem működöm többé fogyasztóként. Azoknak a dolgoknak a megszerzése, amelyekre az én társadalmi köreimben jellemzően vágynak, és keményen dolgoznak, egyáltalán nem járulnak hozzá ahhoz, hogy jól éljem az életemet.”

(William B. Irvine: Útmutató a jó élethez. A sztoikus öröm ókori művészete, Moti Books, Bp., 2020, a kötet első 25 oldala elérhető az interneten.)