Egy fiatal szenegáli író mutatta meg Franciaországban, hogy mi az igazi tétje az irodalomnak

2021-ben a díj közel százéves története során először egy szubszaharai afrikai író nyerte el a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat. Mohamed Mbougar Sarr 1990-ben született Szenegálban, ott is nőtt fel, csak irodalmi tanulmányai idején költözött Franciaországban. Díjazott regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete idén nyáron magyarul is megjelent, Bognár Róbert fordításában, és tényleg minden méltatást megérdemel.

Sarr regényének főhőse egy fiatal szenegáli író, Diégane Latyr Faye, aki a 2010-es évek végi párizsi irodalmi életben igyekszik boldogulni. Próbálkozik az írással, összejár vitatkozni fiatal afrikai irodalmár barátaival, persze halálosan szerelmes, és a szerelemnél csak egyetlen dolgot vesz komolyabban: hogy az irodalomnál semmi nem fontosabb az életben.

Ezt a meggyőződését tovább fokozza, amikor megismeri egy egykor legendás, mára azonban elfeledett és elsőre beszerezhetetlennek tűnő könyv történetét: 1938-ban jelent meg Párizsban a francia sajtóban csak „néger Rimbaud” néven emlegetett szenegáli író, T.C. Elimane regénye, Az embertelenség labirintusa, ami először jelentős kritikai visszhangot váltott ki, majd miután plágiumvádak merültek fel a szerzővel szemben, komoly botrány kerekedett az ügyből, a regény legtöbb példányát bezúzták, Elimane pedig eltűnt a nyilvánosság elől.

Elimane alakja ugyan fiktív, de Sarr interjúiból tudni, hogy valós történet inspirálta: a Maliból származó Yambo Ouologuem 1968-ban kapta meg a rangos irodalmi kitüntetést, a Renaudot-díjat, de nem sokkal később plágiummal vádolták meg, és végül hátrahagyta Franciaországot és a francia irodalmi életet.

Faye Elimane és Az embertelenség labirintusa utáni nyomozása adja Sarr regényének gerincét, ami elég hamar egy földrészeken és korszakokon átívelő, elképesztő energiájú történetté növi ki magát, két világháborúval, sok nyomozással, némi mágiával és az irodalom iránti szüntelen rajongással. A regényben a rengeteg francia irodalmi hatás mellett afrikai és latin-amerikai szerzők is fontossá válnak: a kötetet indító idézet Roberto Bolaño Vad nyomozókjából van, később pedig Borges alakja is hangsúlyos szerepet kap, és mindkét író művei érezhetően formálták Sarr irodalomképét.

Sarr regényének nagyszerűsége abban rejlik, hogy szerzője rátalált arra a ritka egyensúlyi állapotra, melyből egyszerre tud pergő, sokszor szórakoztató, végig izgalmas és megindító történetet írni, közben pedig bármiféle szájbarágás nélkül foglalkozhat az őt érdeklő társadalmi-politikai kérdésekkel is. Az emberek legtitkosabb emlékezete elsősorban egy nagyon jó regény, és csak emellett/ezzel együtt mesél sokat a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak rendkívül komplex viszonyáról, a száműzetés kérdéséről, a francia nyelv szerepéről az egykori francia gyarmatokról származó afrikai írók esetében vagy a francia irodalmi elit zártságáról és alig burkolt rasszizmusáról.

Sarr Párizs közelében él, a tanulmányai után teljesen az írásnak szentelte az életét, és negyedik regényével sikerült berobbannia a francia irodalmi életbe, amit amúgy könyvében elég egyértelműen ostoroz és gúnyol is. A New York Times idén nyáron hosszabb interjút készített vele, és arra kérdésre, hogy mit szólt ahhoz, amikor épp az általa kritizált irodalmi elit tüntette ki a legjelentősebb díjjal, Sarr maga is azt mondta, hogy még nem teljesen tudja, hogyan kezelje ezt a dolgot: „Ez azt jelenti, hogy jobb a humorérzékük vagy az önismeretük, mint gondoltam? Vagy így akarnak elhallgattatni? Vagy támogatnának a díjjal? Valójában azt remélem, hogy azért kaptam, mert mindenekelőtt ez egy jó könyv.”

Ennél pedig nincs fontosabb Sarr és a regénye világában. Interjúiban és könyvében is gyakran visszatérő téma, hogy milyen gyakran a szerzőre kezdünk el odafigyelni a mű helyett, főleg ha az a szerző másmilyen, „kívülről jön”, nem illik az írókról alkotott képünkbe. Ha viszont a szerzőt toljuk előtérbe a művel szemben, könnyen szem elől téveszthetjük az irodalom valódi tétjét. Vagy ahogy jóval egyértelműbben megfogalmazza a regényben szereplő egyik fiatal afrikai írónő, már az első lapokon:

„Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat, mondta, s az igazi olvasók folytonos harcban állnak; ha nem törsz győzelemre az arénában, vagy buzkashiviadorként, lóháton nyargalászva, meg se próbálod elragadni a farkastetemet az ellenfelektől, akkor elmehetsz a picsába, abban a langyos húgyban fogsz felfordulni, amiről azt képzeled, hogy prémiumsör, és nem vagy olvasó, és még kevésbé vagy író.”

Sarr az irodalomnak ahhoz a Franciaországban komoly tradíciókkal bíró felfogásához tér vissza, hogy benne minden élet és halál kérdése: egy regény nem arra van, hogy elüssük az időt, hogy kikapcsolódjunk, hogy elterelje a figyelmünket a hétköznapokról. Az irodalom dolga, hogy gyökeresen felforgassa és megváltoztassa az életünket, és a regény elolvasása után többé már semmi ne mehessen úgy tovább, mint addig. Hatalmas feladat, amit persze az írók döntő többsége aztán nem tud elérni. De itt nem a sikerről van igazából szó, hanem arról, hogy a regényírásba csak ezt a célt szem előtt tartva szabad belekezdeni. Erről a beteljesíthetetlen, de megkerülhetetlen tétről is szól Az emberek legtitkosabb emlékezete.