A mandolin Jimi Hendrixe démonokkal társalog és Bartókot játszik
2012-ben megkapta a köztudatban csak „zseniösztöndíjként” élő MacArthur Fellowshipet, 2018–2019-ben pedig a Carnegie Hall rezidens zeneszerzőjévé választották, vagyis egy olyan klubnak lett tagja, amelyben addig főként klasszikus zeneszerzők kaptak helyet, mégpedig nem is akárkik: Pierre Boulez, Thomas Adés, Louis Andriessen, Steve Reich, Jörg Widmann és még jó néhányan.
Chris Thile esetében mindezt az teszi némiképp valószerűtlenné, hogy nem klasszikus zenészként, hanem countryzenei hagyományban szocializálódott mandolinjátékosként kapta meg a két rangos elismerést. Thile persze nem pusztán countryzenész: nincs olyan műfaj és stílus, amelyben ne mozogna otthonosan, és amelyben ne merítené meg aprócska hangszerét, újabb és újabb bizonyítékát nyújtva annak, hogy minden esetleges sztereotípiával szemben a mandolin elképesztően sokszínű és sokra hivatott hangszer.
A New York Times kritikusa által az „apró hangok istenének” nevezett Thile két zenekarban játszik (és énekel) állandó tagként: a gyerekkori barátaival nyolcéves (!) korában alapított, Nickel Creek nevű country-trióban, amellyel huszonkét évesen nyerte első Grammy-díját, valamint a 2006-ban alapított Punch Brothersben, amely idén januárban jött ki a nyolcadik albumával, és szinte valamennyi lemezével a slágerlista élén landolt. Mármint a „bluegrass”-slágerlista élén. Aki esetleg nem tudná, a bluegrass a country egyik alműfaja, erőteljesebb benne a skót és ír dalok, illetve a blues és a jazz hatása, a hangszerapparátust pedig szigorúan meghatározzák a konvenciók: hegedű, mandolin, bendzsó, gitár, nagybőgő.
Aki azt hiszi, miként én korábban, hogy nem szereti a countryzenét és különböző alműfajait, az mindenképpen hallgasson Punch Brotherst. Hihetetlen, hogy milyen szélesre feszítik a műfaj kereteit, elmennek olykor egészen a jazz és a kortárs zene határáig, vagy akár azon túl is. Thile nemcsak a saját zenekaraival aktív: készített közös albumot a világsztár csellista Yo-Yo Mával és a világsztár jazz-zongorista Brad Mehldauval, és lemezre vette Johann Sebastian Bach szóló hegedűszonátáit is. Mielőtt megismertem, nem gondoltam volna, de a dupla lemez a Bach-hegedűszonáták felfoghatatlanul gazdag fogadtatástörténetének egyik leglenyűgözőbb darabja, részben az előadás kifinomult zenei minőségének és Jimi Hendrix-i intenzitásának, részben a mandolin bensőséges hangjának köszönhetően.
„Laysongs” című legújabb lemezét a covididőszak alatt rögzítette, és pályafutása során először teljesen egyedül adja elő a dalait, vagyis pusztán a mandolinját és az énekhangját használja. A visszafogott apparátushoz hatalmas témát választott: a bigott vallásos nevelésben részesült Thile Istenhez és saját démonaihoz fűződő viszonyát járja körül a dalokban. A lemezbemutató európai turné részeként október 21-én, pénteken a Zene Házában fog fellépni, ennek kapcsán beszélgettünk a zenei stílusok kavalkádjáról, Istenről és démonokról, Bachról és Bartókról, a szólójáték kötöttségeiről és szabadságáról.
A countryzene, illetve a bluegrass hagyományából érkezel. Miért fontos számodra ez a zenei világ?
Azt hiszem, valójában nem fontos. Egyszerűen csak megtörtént velem. Ahol felnőttem, ott a countryzenével való találkozás egészen különösnek számít. A country vagy a bluegrass kapcsán elsősorban olyasféle helyekre gondol az ember, mint Kentucky vagy Tenessee, én azonban Dél-Kaliforniában találkoztam ezzel a kultúrával. Kétéves koromtól fogva heti rendszerességgel hallgattam country- és bluegrass-előadókat a „That Pizza Place” nevű vendéglőben, ahová a szüleimmel jártunk, és nemcsak a műfajjal való megismerkedésem kapcsolódik ide, hanem itt hallottam és láttam először mandolint is. Egy hihetetlenül erős kisugárzású, káprázatos mandolinos vezette a jam sessiont, úgy hívták, hogy John Moore. Azt éreztem, hogy én is azt akarom csinálni, amit ő. Ha a kazoo lett volna a hangszere, most én is kazoo-játékos lennék. Az ő személyisége, az ő hangszerhez, illetve közönséghez fűződő viszonya határozta meg a pályámat. Ettől kezdve, vagyis egészen kis koromtól világos volt számomra, hogy mit kell csinálnom: mandolinon kell játszanom, és ugyanolyan kapcsolatba kell kerülnöm a közönséggel, mint neki. Ami a műfajt illeti, a country és a bluegrass pusztán az akcentus, amellyel beszélek, de valójában nincs köze igazán ahhoz, amit mondok.
A mainstream popzenével is van kapcsolatod, ez a műfaj mit jelent számodra?
A popzenét számomra egyszerűen az definiálja, hogy populáris. Vagyis rendkívül sikeres abban, hogy kapcsolatot létesítsen a hallgatóságával, az azonban önmagában nem jelent értéket, hogy valaki képes emberek sokaságát megszólítani. Sőt veszélyes, ha ez az egyetlen célja a zenének. Úgy gondolom, valójában csak két zenei műfaj létezik. Az, amelynek elsődleges célja a pénzkereset, és az, amelynek elsődleges célja maga a zene, a zenélés. Az én műfajom az utóbbi. Minden, amit ráaggatnak, country, bluegrass, pop, blues, klasszikus és többi, csak címke.
Néha értékes zenék is szert tehetnek komoly népszerűségre.
Ez igaz, de az összefüggés nem lényegi és nem ok-okozati. Könnyű kitapintani, hogy egy zene vajon kifejezetten pénzkereseti céllal jött-e létre, és ha így van, akkor el is veszett számomra. Ha meghallom egy zenében, hogy az valójában valakinek a személyes érdekeiről szól, ott számomra véget ér a dolog.
Erősen kötődsz a klasszikus repertoárhoz is: Bach szólóhegedűre írott partitáit és szonátáit rendszeresen játszod és lemezre is vetted, új albumodon pedig Bartók szóló hegedűszontájának zárótétele is szerepel. El fogod játszani a budapesti koncerten?
Feltétlenül, alig várom, és rettenetesen izgulok, hogy Bartókot fogok játszani Budapesten. Számomra egyébként semmi rejtélyes nincs abban, hogy Bartók miként lett az, aki. Egyértelmű, hogy a hihetetlenül gazdag magyar és kelet-európai népzene tette ennyire jelentős szerzővé, hiszen így volt képes kilépni a klasszikus hagyomány formai, harmóniai és dallami kliséiből.
Amikor először hallgattam az új albumodat, nem figyeltem a tracklistát, csak hallgattam egyik számot a másik után, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Bartók szólószonátát játszod. Valahogy nagyon természetesen simul bele a koncepcióba.
Bartók a legnagyobb hőseim egyike. Az elsők közé tartozott, aki érvényesen volt képes kulturálisan rendkívül eltérő forrásokból meríteni. Erről beszéltünk az imént. Manapság mindenkit ezernyi hatás ér folyamatosan, és próbálunk valamiféle egységet teremteni ebben a kavalkádban. Bartók már száz évvel ezelőtt megoldást kínált erre a problémára. Konzervatív zeneszerzői képzésben részesült, aztán egyszer csak felfedezte, hogy ott van körülötte ez a hihetetlenül izgalmas kultúra, a népzene, és úgy döntött, hogy használni fogja. Lenyűgöz, hogy képes volt elengedni azt a zenei világot, amelyben szocializálódott, és valami teljesen új irányban elindulni. Ami a szóló hegedűszonátát illeti, a darabot Yehudi Menhuhinnak írta, a modellje Bach g-moll szóló hegedűszonátája volt, amit rengeteget játszottam, lemezre is vettem. Csodálatos, hogy Bartók a hegedűszonátájában miként képes összhangba hozni a bachi hagyományt, a 20. századi zenei stílust és az ősi népzenét. Az új lemezem központi témája a vallásos hevület. Nem vallásos, pláne nem egyházi zenéről van szó, de központi témája a vallásos hit, és úgy érzem, hogy bár áttételesen, de Bachon keresztül Bartók is kapcsolódik hozzá.
Leveleiből, megnyilatkozásaiból úgy tudjuk, hogy Bartók ateista volt.
Én úgy gondolom, hogy az ateizmust is egyfajta vallásos hevület fűti. Kell hozzá némi fanatizmus. De Bartók szólószonátájának negyedik tétele valójában a démoni karaktere miatt kapott helyet a lemezen: van benne valami egészen ördögi erő, miközben a középrész tele van szépséggel. Ez tökéletesen kapcsolódott a lemez megelőző számához, amely arról szól, hogy miként küzdünk meg a saját démonjainkkal. De számomra Bach, a mélyen vallásos Bach g-moll szólószonátájában is ott vannak a démonok a zárótétel száguldásában. Biztos vagyok benne, hogy Bach az ördögöt is tökéletesen ismerte. Azt hiszem, nem is érthetjük Istent, ha nem vagyunk képesek megérteni az ördögöt.
Számos interjúban elmesélted már, hogy miként váltál le a családi vonalon öröklött dogmatikus vallásosságról. Az emberek jó része egész életében azon dolgozik, hogy megtalálja Istent, te mintha épp fordítva, azon dolgoznál, miként tudsz eltávolodni tőle.
A vallásos hevület végső soron valami olyasmi, amelyben potenciálisan nagyon komoly pozitív erők is rejlenek. A nagy kérdés az, hogy mire használjuk. Ha tetszik, a vallás nem más, mint a legjelentősebb kérdésekre adott válaszok gyűjteménye, és ezek a válaszok bizonyos személyes nézeteinkkel szerves összhangban állnak, másokkal látványosan összeütköznek. A válaszok közül, amelyeket gyerekkoromban kaptam, egyesek kifejezetten pozitív hatással voltak rám, másokat viszont rendkívül negatívnak éreztem. És bizonyos vallások legördögibb vonása, hogy rendkívül szigorú elvárásokat támasztanak az emberrel szemben, azt akarják, hogy az összes válaszukat elfogadjuk, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e nekünk, vagy sem. Vagyis folyamatosan rajtad van nyomás, hogy minden részletben egyet kell értened a vallásod tanításaival. Gyerekként úgy éreztem, hogy a vallás által nyújtott megoldások egy része megfelel számomra, a többiről meg azt gondoltam, hogy semmi baj, egy nap majd megértem, miért kell így és így cselekednem. A felnőtté válás során azonban azzal kellett szembesülnöm, hogy egyre kevesebb választ vagyok képes elfogadni azok közül, amelyeket a vallásom felkínált, végül ezek kerültek többségbe. Az első reakcióm természetesen a teljes elutasítás volt. Egy ponton már nemcsak azt éreztem, hogy egyre kevesebb ponton tudok kapcsolódni, hanem azt, hogy az egésztől meg kell szabadulnom. A korral ez persze szelídült, most már látom, hogy mi fontos abból, amit a vallás kínál, mi kevésbé, mi egyáltalán nem. Kicsit hasonló ez ahhoz, ahogy a zenéhez közelítek. Egy-egy zenei stílus vagy műfaj egy-egy elemét szeretem, másokat nem, és azzal, ami számomra fontos, kapcsolatba lépek, elindítok egy dialógust, a többivel meg nem törődöm. A vallásban, filozófiában, zenében is próbálok túllépni a fekete-fehér dichotómián, próbálom megérteni a szürke sokszínűségét. Azt szeretném látni, hogy mi, emberek miként vagyunk sokfélék, de nemcsak a közösségek, társadalmak szintjén, hanem önmagunkban is. Bennem is ott van a jó és a rossz. Bizonyos kérdésekre jó válaszokat adok, másokra rosszat. Előfordulhat, hogy valaki mond valamit, amit én rendkívül rossznak gondolok, és mégis, fontos, hogy tiszteletben tartsam, hogy ezt egy másik ember mondja. Lehet, hogy amit mond, csak éppen ebben a pillanatban tűnik rossznak számomra, de ez meg is változhat.
A Zene Házában egymagad lépsz fel, pedig híresen közösségi zenész vagy. Mennyire engedheted el magad, ha egyedül állsz a színpadon?
A koncert gerincét az új album, a Laysong fogja adni, de biztosan lesznek benne spontán pillanatok, vagyis a részletesen kidolgozott zenék között nyilván lesznek improvizatívabb dolgok. Ahogy említetted, a másokkal való együttműködés valóban nagyon fontos számomra. De amikor szólóban lépek fel, ez valójában nem változik, csak ebben az esetben a közönséggel működöm együtt. Ott állok a színpadon, kinézek jobbra, nincs mellettem senki, kinézek balra, nincs mellettem senki, ezért ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül, előre kell néznem, a közönségre, vagyis a hallgatóim lesznek a partnereim. És olykor rendkívül felszabadító, hogy akikkel ebben az esetben együtt zenélek, nem adnak ki hangot, vagyis azt csinálok, amit akarok. De az inspiráció, az érzés, a rezgés a közönségtől érkezik. Vagyis, amikor összeállítom egy szólóest műsorát, figyelek rá, hogy elég tér maradjon ennek a lehetőségnek a kiaknázására. Ugyanakkor a struktúra is fontos, mert akkor szárnyalunk a legszabadabban, ha szilárd talapzatról tudunk elrugaszkodni.