Négy jó könyv a szabad, kreatív zenéről

Könyvajánló sorozatunkban felkért vendégeink egy-egy témában ajánlanak négy olyan könyvet, ami meghatározó, fontos olvasmányélmény volt a számukra. Ezúttal Bali János zeneszerző, előadóművész, egyetemi oktató válogatott, aki a hazai újzenei színtér olyan eseményeihez és projektjeihez köthető, mint az Átlátszó Hang fesztivál, a több mint 10 éves múltra visszatekintő JAZZAJ sorozat vagy a baranyai Ellenden létrehozott hanginstallációs helyszín, a Hangfarm. Ajánlott könyvei mind a zene újavantgard szabad, kreatív/outsider világáról szólnak, innentől pedig ővé a szó:

Aki boldog és elégedett azzal, ahogyan a zeneipar gyarmatosítja a fejét, az ne is olvasson tovább. Ez a négy könyv ugyanis a szabad füleknek szól: azoknak, akik számára talányos, izgató kérdés, hogy mi is a zene, és ezért nem érik be kevesebbel, mint a hangok és a hallás egész világával. Akiknek a jelenlét fontosabb, mint a csillogóra polírozott felület. Meghallani az árnyalatokat a másik hangjában és értve szólni őhozzá – szexi. Hangot kiadni és más létezők által létrehozott hangokat valóban megérteni – gyönyör és felelősség.

Írhatnám azt is, hogy ez a négy könyv meghívás a hangok „fine dining”-világába, sőt, bevállalósabbaknak „a fül DIY konyhaművészetének kellős közepébe” – de sokkal többről van itt szó: ezek a könyvek jóval tovább vezetnek, messze túl az egy estés gasztro-élvezeteken, a megismerésbe és a dialógusba. Nem lehet úgy látni, hogy ne látsszunk. Nem lehet úgy hallani, hogy ne hallatsszunk.

Edwin Prévost: Nincsen ártatlan hang

Eddie Prévost jazzmuzsikusként indult, ám majdnem hatvan éve, a hatvanas évek közepén két másik jazzessel megalapították az AMM-et, a csak kötetlen, spontán improvizációt játszó együttest. Budapesten is felléptek nemrég. Ácsorogtunk a Trafó előterében, sörrel a kezünkben beszélgetve, várva a koncert kezdetét. A terem ajtaja a jókora obligát késéssel feltárult: s odabent a sötét félhomályban három öregember üldögélt távol egymástól – már játszottak. Ki tudja, mióta. Kevés hangot, halk hangokat szólaltattak meg – és nem is maguk a lazán összefüggő hangok voltak a legérdekesebbek, hanem az, ahogyan ők hallgatták a hangokat, egymásét és a sajátjaikat. Belépve mindenki azonnal elcsendesedett: fénylett az alig hallható hangok autoritása. Azaz nem is: az idős zenészek frissen hallgató figyelmének autoritása. Ismeretlen szentélybe kerültünk. Pár éve volt már ez a koncert, de az emléke valahogy nem kopik.

Ezzel el is magyaráztam a könyv címének egyetlen érthetetlen szavát. A többi már magáért beszél: „nincsen ártatlan hang” – „az öninvenció gyakorlata” – „metazenei narratívák”. És valóban ezekről szól a könyv.

(Edwin Prévost: Nincsen ártatlan hang. Az AMM és az öninvenció gyakorlata. Metazenei narratívák. Esszék - ford. Szekeres Andrea; Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005)

Michael Nyman: Experimentális zene. Cage és utókora

Az elsősorban filmzeneszerzőként népszerű Nyman is ismerős a budapesti közönségnek: érzelmes-barokkos repetitív minimált játszó együttesével többször is fellépett itt a közelmúltban. Ám ezt a könyvet az ötven évvel ezelőtti Nyman írta, zenetudós, még komponistai karrierjének elindulása előtt. Az angol nyelvű eredeti 1974-ben, New Yorkban jelent meg. John Cage (1912–1992) radikálisan újította meg műveivel a nyugati zenét, sőt, nem csak a zenét: az új-avantgárd képzőművészetre, költészetre, performanszra, táncra is alapvető hatása volt. Nyman könyve ennek a kibontakozásnak máig a legjobb, legértőbb leírása.

És nem csupán történeti kézikönyv: sok benne szereplő darab előadható, kipróbálható a könyv leírásai és partitúra-facsimiléi alapján. Az interneten rengeteg felvétel található Cage, Feldman, Brown, Wolff műveiből, a fluxus és a minimal art világából: a könyv ezek között is segít eligazodni. Válogatott bibliográfiája is nagyon hasznos. De ami a legvonzóbb benne, hogy minden világosságával együtt egy végtelenül gazdag televény, sok belső hivatkozással: évekig lehet olvasni, kalandozni benne, és az ember mindig talál valami újat.

(Michael Nyman: Experimentális zene. Cage és utókora - ford. Pintér Tibor; Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005)

Sáry László: Kreatív zenei gyakorlatok

„Váratlan kultúraként” jellemzi Tábor Ádám a magyar újavantgárdot (hopp, egy ötödik könyv, rejtve – keresse csak meg önállóan a nyájas), és valóban váratlan és meglepő, hogy 1970 körül hány szálon érkezett meg az új, kisérleti-közösségi művészet Magyarországra. Az Új zenei stúdió révén a magyar kortárs zene végre igazán kortársa lett az amerikai és európai progresszív zeneművészetnek. A ma már nyolcvan feletti Sáry az ÚZS egyik alapító tagja volt. Kedves személyisége révén zeneszerzői és pedagógiai tevékenysége lenyűgözően olvad össze. Kreatív zenei gyakorlatai pszichiátriai klinikákon és felsőfokú színészképzésben, valamint színészekkel végzett rendszeres színpadi munka során formálódtak ki. S a végeredmény nem csupán nemzetközileg is korszerű és vonzóan színes – de valahogy nagyon természet- és emberközeli, sőt, a legjobb értelemben, szerethetően hazai.

Az előszóban ezt írja: „E gyakorlatok az új zenei gondolkodásmód néhány alapvető kérdésével foglalkoznak. […] segítséget nyújtanak a memória és a rögtönzési készség fejlesztéséhez, a figyelem összpontosításához, valamint a társas zenélés gyakorlásához.” Kedvcsinálónak álljon itt az első három gyakorlat lényege, alap-utasítása a Sáry által hozzáfűzött kommentárok nélkül idézve – a könyvben mindegyikük egy-egy teljes oldalpáron, csend-térrel körülvéve áll:

„1. Hallgasd!”

„2. Figyeld nyugodt lélegzésed ritmusát, és keress egy hangot hozzá! Kilégzéskor szólaltasd meg! Ezt ismételd sokszor, legalább 1–2 perc időtartamig! Légy csendes!”

„3. Hallgasd szívdobogásod ritmusát! Keress egy hangot hozzá! Ismételgesd ezt a hangot 1–2 perc időtartamon át! Légy csendes!”

(Sáry László: Kreatív zenei gyakorlatok (Jelenkor, Pécs, 1999))

Nicolas Collins: Handmade electronic music: the art of hardware hacking

Persze, vigyázni kell, hogy ne nyúljunk bele a kettőharmincba – de ezen túl is, a mai technika-imádó világban a készülékek belseje ugyanúgy misztikus tabu, mint az emberi test belseje volt az anatómia újkori ébredése előtt. Pedig... Lev Szergejevics úgy találta fel 1920 körül az első elektronikus hangszert, a róla elnevezett Tyeremint, hogy észrevette, hogy kezével az épp fejlesztése alatt álló rádióba belenyúlva mindeféle fura fütyülések keletkeztek. A „rendestől” eltérő használat!

Collins könyve abba ad bevezetést, hogy hogyan alakítsunk szintetizátorrá zsebrádiót, kvarcórát, keverőpultot, elektronikus játékot; hogyan fordítsuk meg a hangszóró és mikrofon viszonyát. Azután, hogy hogyan keltsünk sosem hallott, eredeti zaj-zenét pár elektronikai alkatrésszel, ahonnan már csak egy lépés kis hangkeltő áramköröket összeforrasztani (warning: a lejtőn nincs megállás – végül a hang iránti olthatatlan szenvedély fog majd el pár tranzisztor puszta látványától is).

Az animista természeti népek számára megütni egy fadarabot vagy követ = megszólítani azt a kő vagy fa számára érthető módon; a benne lakó lélek azonnal válaszol is a kiadott hang révén. Mi itt, a „modern” világban általában már nem elmélkedünk a turmixgép lelkéről, de hát vegyük észre, hogy teljesen új viszonyba kerülhetünk tárgyainkkal a hangjaik révén: egészen más érzés egy olyan konyhába lépni, ahol már zenéltünk a lábasokkal és poharakkal. E varázslatos változás lényeges része, hogy megtörjük az étkészlet polgári szentségét – de nem kell-e még inkább folyton újra megtörni az egyre fenyegetőbben összezáró technika mitikussá épülő uralmát? A gépek szokatlan hangok kiadására való rábírása is egy fontos lépés ebben. A használati utasítástól eltérni (sőt...) apró vidámság – de annál nagyobb a szabadság-értéke. Az ősi indiai szent könyv, az Upanisadok szerint a tér a hallásból születik. Márpedig a tágas szellemi tér megteremtése ma fontosabb, mint valaha: úgy tűnik, elég nagy a tét.

(Nicolas Collins: Handmade electronic music: the art of hardware hacking, Routledge, 2006)