Petőfi pátosz nélkül

Petőfi Sándor A helység kalapácsa című eposzparódiájának zenés színpadi változatát idén januárban, Veszprémben mutatta be a Horváth Csaba vezette Forte Társulat. Május 14-én a veszprémi Hangvillában újra látható lesz az előadás, amelyhez a rendezővel csupán névrokonságban álló Horváth Balázs írt humorban és iróniában gazdag, ízig-vérig mai zenét. A zeneszerzővel beszélgettünk Petőfivel kapcsolatos averziókról, a színpadi zenével kapcsolatos kihívásokról, és a produkció létrejöttéről.

Eddig főként hangszeres darabokat írtál, vokális műveid szövegeit pedig jórészt 20. századi vagy kortárs költőktől vetted. Ehhez képest most egy Petőfi eposzparódiát zenésítettél meg egy színpadi produkció számára. Honnan jött az ötlet?

Magamtól biztosan nem nyúltam volna Petőfihez, az évfordulók nem vonzanak különösebben, a Petőfi-emlékévhez sem volt semmilyen viszonyom. Horváth Csaba keresett meg az ötlettel néhány éve, hogy régóta szeretné színpadra állítani A helység kalapácsát, és a Petőfi-év talán megteremti a lehetőséget, hogy az ötlet megvalósuljon, nem volna-e kedvem zenét írni hozzá. Ismertük egymást régebbről, tizenöt éve volt egy közös munkánk. Csaba rendkívül tájékozott a kortárs zenében, pontosan tudja, hogy kinek milyen irányú az érdeklődése, ha ő keres meg, annak súlya van. Mivel nekem nincs igazán színházi tapasztalatom, rögtön mondtam neki, hogy a színpadi kísérőzenéhez nem igazán érzem magam alkalmasnak, de jelezte, hogy nem kísérőzenére gondolt, hanem a teljes szöveg megzenésítésére, rendesen végigkomponált zenés színpadi műre. Ami bizonyos szempontból még sokkolóbb felvetés volt. Nem beszélve arról, hogy bennem mindenféle averzió élt azzal kapcsolatban, hogy Petőfi szövegéhez nyúljak, amit mindjárt mondtam is Csabának a telefonban.

Milyen averzióid voltak Petőfivel kapcsolatban?

A középiskolai élmények és az azoktól nem független közhelyek éltek a fejemben, és azt gondoltam, hogy az a fajta romantikus szövegkezelés és tematika, ami Petőfi költői világát jellemzi, számomra nem érdekes. Hozzá kell tennem, hogy a gimnázium óta elég kevés Petőfit olvastam, vagyis semmiféle valós alapja nem volt annak, amit képzeltem, és természetesen kiderült, hogy félreértésben vagyok Petőfit, különösen pedig A helység kalapácsát illetően. Természetesen igent mondtam a telefonban Csabának, de azért egy kis időt kértem, hogy elolvassam a szöveget, és azonnal kiderült számomra, hogy ez a szöveg mekkora lehetőség. Petőfi számomra olyasféle sokszínű zseni, mint amilyen Mozart volt: hihetetlenül sokféle hangja volt, biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, ugyanúgy mindent kipróbálna a slam poetrytől a rapen át a kortárs zenéig, ahogy a maga idején is kipróbált szinte minden irodalmi műfajt. Ami pedig konkrétan A helység kalapácsát illeti: a szöveg szemlélete, nyelvi és szituációs humora, dramaturgiája hihetetlenül modern. Akár ma is születhetett volna.

Engem is meglepett a szöveg, most, hogy a beszélgetésre készülve kézbe vettem. Az az emlékem, hogy valamikor olvastam…

Igen, A helység kalapácsa is azok közé a szövegek közé tartozik, amelyekről talán mindenki azt hiszi, hogy valamikor olvasta.

Lenyűgözött a modernsége: kicsit olyan érzésem volt, mintha egy archaizáló nyelvjátékot játszó Térey-eposzparódiát olvastam volna.

Egyetértek, szenzációs szöveg, semmi nincs benne abból a pátoszból, amelyek más Petőfi-szövegekben megvannak, de talán nem is mindig a szövegekben van benne a pátosz, hanem csak rájuk rakódott az idők folyamán. És amit nagyon fontosnak tartok: a szöveg humora. Csaba azt mondta, hogy azért is gondolt rám, mert úgy érzi, a zenei gondolkodásomban eleve benne van az a humor, ami ennek a szövegnek a megzenésítéséhez szükséges. Számomra valóban nagyon fontos a humor, nem hiszek abban, hogy az újzene csak szomorú lehet.

Epikus mércével mérve A helység kalapácsa nem túl hosszú, megzenésítendő szövegként azonban hatalmas. Hogyan fogtál hozzá?

Valóban sok szöveg, ha végig kell énekelni, és nem is volt evidens számomra kezdetben, hogy a végigkomponált zene és a szöveg viszonya pontosan milyen legyen. Megnéztem hamarjában videón a Forte Társulat néhány előadását, főleg azokat, ahol több zene van, és láttam, hogy hihetetlenül sokrétű előadóművészekre számíthatok, akik nemcsak a színészetben, a táncban, a mozgásban nagyon erősek, hanem énekelni is tudnak, mint kiderült, van a társulatban, aki magas szinten olvas kottát. Számomra persze új helyzet volt, hogy akármilyen jól énekelnek is, nem professzionális énekesek, és az a fajta kortárs zenei nyelv, amelyben én otthonosan mozgok, technikai nehézségeket okozhat nekik. Az is megoldandó kérdés volt, hogy miként tud a zene önállóan működni, nem pusztán a szöveg kíséreteként, mégis úgy, hogy a végeredmény ne opera legyen. És volt egy harmadik nehézség is, hogy eposzról beszélünk, vagyis a szöveg túlnyomó része narráció, maguk a szereplők csak ritkán szólalnak meg. Amikor Csabával elkezdtük komolyan végiggondolni az előadást, akkor körvonalazódott az a lehetőség, hogy nem egyetlen narrátort fogunk használni, hanem több szereplő meséli a történetet egyszerre, olykor énekelnek, olykor recitálnak, olykor ritmikusan beszélnek, de ők is szereplők, sokfélék és folyamatosan változik a karakterük. A bemutató után ki merem jelenteni, hogy színházi szempontból a döntésünk remekül működött, mert izgalmassá, színessé teszi az előadást, szemben azzal, ha egyetlen narrátor mondja végig a szövegnek nagyjából a hetven százalékát. Ez a megoldás ráadásul nagyon szépen passzol más Forte előadásokhoz is, hiszen a produkcióikban mindig magas hőfokon és tempóban, olykor párhuzamosan zajlanak az események, ami az én zenei nyelvemhez is tökéletesen illeszkedett, mivel a zeném is olyan, amilyen én vagyok: hadarós és gyors, asszociatív kapcsolatokból építkezik.

link Forrás

Hogyan működött a színészekkel közös munka zenei szempontból?

Csaba úgy döntött, hogy a társulat hat színészéhez hat színésznövendéket hív, mivel a darab jórészt egy kocsmában játszódik, szükség van kocsmai „tömegre”. Bár a narrátor szerepében mindenki felbukkan, a főszerepeket a társulat tagjai játsszák. Mielőtt elkezdtem volna a komponálást, sokat egyeztettünk Csabával, és meghallgattam a színészeket is, volt elképzelésem, hogy melyik figurát melyik színésznek kéne megformálni. Kiderült, hogy kinek mi a zenei erőssége, hol vannak azok a zenei határok, amelyeknek az átlépését vokális szempontból nem kell erőltetni. Később az én zenei, hangfaji prekoncepcióim szinte hibátlanul találkoztak Csaba karakterbeli elképzeléseivel a szerepek kiosztását illetően. A tizenkét színészhez hozzájön még a tizenkét fős, profi zenekar. A Mendelssohn Kamarazenekarnak ugyan nem az újzene a profilja, de nagyszerű, sokat játszó, rutinos zenészekből áll, akikkel szinte bármit meg lehet csinálni, és mindenre nyitottak. Így aztán a vokális szólamok bizonyos szempontból talán egyszerűbbek, mint a koncertzenémben, de a zenekari anyag ezt ellensúlyozza. A végeredmény olyan zene lett, amely megvalósítható, ha nem is könnyű. Mindenkinek folyamatosan nagyon kell figyelnie. De a koncentrált figyelem amúgy is alapbeállítása a Forte társulatnak.

Mennyire okozott nehézséget, hogy komponálás közben ennyire erősen kell alkalmazkodnod a körülményekhez? Miként arról egy korábbi interjúban beszéltél, a zeneakadémiai zeneszerzés-oktatás a te idődben nem a praktikum felől közelített az alkotófolyamathoz.

Ez igaz, és valóban szeretek az elképzeléseimnek szabad teret hagyni, ugyanakkor számomra nagyon fontos példát jelent Eötvös Péter is, aki hihetetlen érzékkel képes egyensúlyozni az elképzelések szabadsága és a gyakorlati megvalósítás kötöttségei közötti mezsgyén. Nyilván voltak nehézségek, ez szerintem mindig minden színpadi műfajban előfordul, amikor egy absztrakt zenei gondolat egyszer csak életre kel, és szembetalálkozik a színházi élet realitásával. Volt színész, aki nagyon küzdött a szólamával, de a premierre tökéletesen elsajátította, és volt olyan is, aki mindjárt a próbafolyamat kezdetén fantasztikusan megtanulta és mindvégig magabiztosan énekelte meglehetősen nehéz, kifejezetten gyors tempójú áriáját. Engem lenyűgözött, hogy mennyire adaptívak a Forte Társulat színészei, hogy miként képesek hihetetlen rövid idő alatt teljes mértékben a magukévá tenni zenei-előadói gesztusokat. Próbáltam viszonylag egyértelmű zenei eszközökkel élni. Harangláb, az intrikus nagy hangközöket ugrik, és nehezebben követhető, ám amikor meg akarja kenni a kántort, akkor kiszélesedik a szólama, és negédessé válik. A kovács, aki nem egy bonyolult szellem, viszont nagy szíve van, többnyire egyetlen hangon repetál, vagy kis hangközökben mozog, de mindig nagyon kifejező. A kántor, aki alapvetően egy beszari alak, felváltva énekel szűkebb és tágabb ambitusban, alkalmazkodik a többiekhez. De a karakterekhez tartozik az a döntés is, hogy szerelmetes Erzsók, az a figura, aki körül az egész történet forog, egy hangot sem énekel. Amikor azonban megszólal, annak különleges súlya van. A darabban egyébként nem kell végig a hagyományos módon énekelni, van, ahol csak a hangmagasságot adom meg, de a ritmus szabad, van, ahol csak a ritmus van megadva, és a hangmagasság nem számít. És mivel az eredetinek a műfaja eposzparódia, én is élek a paródia eszközével, sokféle stílus felbukkan egy-egy pillanatra: a Cherbourgi esernyők nyálas stílusa éppúgy, mint a rap, az operett világa vagy Puccini hangszerelési megoldásai. És persze az én zeneszerzői világom is benne van.

Eötvös Péter mondta az operakomponálásról, hogy a zeneszerző tulajdonképpen a szövegkönyv első rendezője, és ezért van kódolva az erős dramaturgiai érzékkel rendelkező zeneszerzők, illetve a rendezők konfliktusa. Nálatok nem volt feszültség abból, hogy egy-egy jelenetről mást gondoltál, mint Horváth Csaba?

Dehogynem. A premier napján egy ponton komoly üvöltözésben jött ki a főpróba feszültsége, de ez a folyamat szerves része: nem személyes kérdésekről szólt, hanem arról, hogy miként lehet még jobb a produkció, és hogy mennyire vagyunk képesek a rugalmasságra a másik elképzelései iránt. Csaba számára az volt a legfontosabb, hogy színpadi és zenei szempontból egyaránt működjön az egész, hogy egyetlen olyan pillanat se legyen, amelyben „meghal” az előadás. Bizonyos helyekhez zenei okokból ragaszkodtam, más helyeken, ha Csaba úgy gondolta, hogy a zene fárasztó, és lehetőség volt rá, kihúztam az adott részletet, de nem szabad elfelejteni, hogy itt nem egy hangfelvétel vagdosásáról volt szó, hanem élő zenei anyagról, amin ott helyben, a zenekarral egyeztetve kellett alakítani. Ha nem én vezénylem az első előadásokat, azt hiszem, elvérzünk, és ezzel nem a saját karmesteri képességeimről állítok bármit, csak arról, hogy én voltam az egyetlen, aki az adott szituációban megoldhatta a helyzetet. Számomra éppen ez jelentette a legtanulságosabb élményt az egészből, hogy kénytelen voltam sokkal komolyabb mértékben alkalmazkodni, mint bármelyik korábbi munkámban. Ha operát írtam volna, sokkal erősebben ragaszkodhattam volna a zenei koncepcióhoz, de ez egy konkrét társulatra írott, ízig-vérig színházi zene, amelyben a zene és a zeneszerző csak az egyik összetevőt szolgáltatja. És éppen ez benne a jó.

A Forte Társulat "Helység kalapácsa"-produkciója a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program támogatásával jött létre.