Antropológus a gengben

Könyvajánló sorozatunkban vendégeink egy-egy témában ajánlanak négy olyan könyvet, ami meghatározó olvasmányélményt jelentett számukra. Ezúttal Fiáth Titanilla válogatott, aki 2017-ig dolgozott börtönpszichológusként, legutóbb 2022-ben volt büntetés-végrehajtási intézményben, akkor Kolumbiában dolgoztak ki börtönprogramokat a Fundación Acción Interna nevű alapítvánnyal. Jelenleg az ELTE TÁTK-on tanít szociálpszichológiát és kulturális antropológiát, illetve időnként készít közös számokat a the PinUps nevű csajzenekarral.

És akkor át is adjuk a szót:

A true crime dokumentumsorozatok, illetve az „alvilágot” ábrázolni próbáló riportkönyvek népszerűsége ellenére valójában keveset tudunk arról, hogy maguk a bűnelkövetők hogyan látják, értelmezik a saját világukat. „Ha kimegyünk a bűnelkövetés terepeire – írja Hagedorn –, akkor nemcsak a bíróságtól szabadulunk meg, hanem a valóság hivatalos definícióitól is. A terepen a bűnt a saját belső szimbolizmusa, logikája által érhetjük meg, nem pusztán a büntető igazságszolgáltatás realitásaként.” A sokszor évekig részt vevő megfigyelőként dolgozó antropológusok közül is csak kevesen vállalkoznak arra, hogy bűnelkövető közösségeket vizsgáljanak. Az említett csoportok tagjainak bizalmatlansága, a fizikai veszély, az illegalitás kockázata, az érzelmi túlterhelődés, a traumatizáció lehetősége vagy az etikai dilemmák ellenére is akadnak azonban terepkutatók, akik hozzájárultak ahhoz, hogy árnyaltabban – nem kizárólag a bűnügyi statisztikák mentén – gondolkozzunk a bűncselekmények elkövetőinek világáról. Az alábbiakban négy kiváló monográfiát mutatok be, amelyek megírását megelőzően az antropológusok esetenként évekig éltek a gengek, galerik tagjainak közelében.

• Thomas Ward: Gangsters Without Borders: An Ethnography of a Salvadoran Street Gang (New York; Oxford: Oxford University Press, 2013.)

A negyvenezer férőhelyes El Salvador-i „szuperbörtönben” egymáshoz bilincselt, tetovált fogvatartottak sokkoló képei kapcsán valószínűleg Magyarországon is ismertté vált a Mara Salvatrucha csoport (MS-13) és a hozzájuk köthető bűncselekmények (kínzások, civilekkel teli buszok felgyújtása és így tovább). Ward csaknem 9 évig tartó Los Angeles-i terepmunkája az utcai gengek világa és annak erősen torzított médiareprezentációja közötti szakadékot igyekszik áthidalni. A polgárháború elől menekülő salvadoriak az „ígéret földjén” találkoztak először a rasszizmussal, maszkulinitásuk megkérdőjelezésével, illetve a kaliforniai gengek erőszakos világával (la vida loca). Noha az önvédelem, a túlélés és az értelmes identitás konstrukciója érdekében hozták létre a maguk „bandáit” (ezek leghíresebbike az MS–13), Ward tapasztalatai szerint a geng esetenként diszfunkcionálisabb lehet, mint az a család vagy közösség, amelyek elől a fiatalok védelmet kerestek (bár a kiábrándultságról csak négyszemközt számoltak be a „kiöregedő” gengtagok).

Az antropológus legizgalmasabb megállapításai az MS-13 szervezeti felépítéséhez köthetők. Egyfelől közel sem igaz, hogy a gyakran bénítóan üres, unalmas gengélethez kapcsolódó erőszakos cselekményekben valamennyi tag azonos mértékben venne részt (a „wannabe” és a periférikus tagok a bűnelkövetésben nem aktívak, illetve a kisebb, ad hoc tolvajlásokon kívül komolyabb akciókban nem vesznek részt; a hardcore gengszterek, akik életüket teljes egészében a Marának szentelték, a kisebbséget képviselik). A szervezeti felépítésre Ward szerint a „kollektív anarchia” és a „diffúz vezetés” jellemző (azaz a több kézben összpontosuló hatalom, így a vezérek „lefejezése” esetén nehezebb szétverni a genget). Az MS lényegében lazább klikkek hálózata, ahol esetenként egyeseknek a többieknél nagyobb szava lehet (la primera palabra), viszont direkt utasítást ők sem adhatnak senkinek (az a másik méltóságának, szabadságának megkérdőjelezésével volna egyenértékű: a tagoknak önként „kell jelentkezniük” a feladatok végrehajtására).

A legkiválóbb etnográfiákhoz hasonlóan Ward is beszámol a csoportszokásokról (például a kollektív veréssel együtt járó beavatási rítusokról), csoporttabukról, illetve arról, hogy milyen körülmények között kik szeghetik meg a saját szabályokat (meglepően sokan randevúznak például ellenséges bandák tagjaival, ahogy az árulás sem ritka, annak ellenére, hogy az erőszakos halált kockáztatja a „vamzer”). A női tagok ellentmondásos lehetőségeinek, életcsapdáinak elemzése szintén a könyv egyik erőssége: noha a maszkulin jellegű agresszió a tisztelet kivívásának eszköze, az erőszakos akciókban részt vevő „homegirl” a nőiességét és a szexuális vonzerejét áldozza fel a gengtagság érdekében (a férfi tagoknak a szubmisszív, nem agresszív lányok tetszettek, jellemzően ilyen típusú nőkkel köteleződtek el a későbbiekben).

A téma iránt érdeklődőknek ajánlom továbbá Martinez – Wardénál rövidebb terjedelmű, azonban jóval erőszakosabb eseményekről számot adó – monográfiáját, amely az MS-13 genggel El Salvadorban töltött egyévnyi részt vevő megfigyelést foglalja össze (Martínez d´Aubuisson, J. J.: A Year Inside MS-13: See, Hear, and Shut Up. OR Books, 2019.)

• Sudhir Venkatesh: Gang Leader for a Day (Harlow, England: Penguin Books, 2009.)

A zöldfülű egyetemi hallgató, Venkatesh egy kérdőíves feladatot magára vállalva, színes, batikolt ruhákban jelent meg a chicagói, jellemzően afrikai-amerikaiak által lakott Robert Taylor Housing Project egyik toronyházában. Szerencséjére az ott gyülekező Black Kings (BK: fantázianév) geng vezére, JT korábban egy évet lehúzott már egy főiskolán, így világosan látja, hogy Sudhirt nem a „mexikóiak” küldték kémkedni. A kérdőívet ugyan villámgyorsan nevetségessé teszi, ám az alábbi – a terepmunka módszertana szempontjából programadó – mondattal utasítja elfogadásra a többi bandatagot: „All right, the brother wants to hang out. Let him hang out.” Venkatesh ettől kezdve több évig „lóg” a környéken, mi több, egy napra a BK vezetésébe is belekóstolhat.

Az alapvetően crackfőzéssel, behajtással, zsarolással, prostitúcióval foglalkozó geng a Mara Salvatruchánál jóval szervezettebb (mint a chicagói bandák általában: hadnagyok, kapitányok, vezetők foglalják el a hierarchia kínálta pozíciókat). Bár a toronyházak mindegyikének megvan a maga informális szervezete (a BK több házat is felügyel), a terepmunka során kiderül, hogy a gengélet egyúttal afféle „community thing” is. Noha előfordulnak lövöldözésig fajuló konfliktusok, a „civil” lakóközösség (melynek tagjai így vagy úgy maguk is részesei az illegális üzleteknek) a hiányzó állami szolgáltatásokat pótolva igyekszik működni („a geng és a ház lényegében ugyanaz, mindenki benne van” – mondják). Míg az amerikai börtönprogramok során gyakorta azzal érvelnek a terapeuták, hogy a „bűnözőket” a „tisztességes hozzátartozók világától” átjárhatatlan szakadék választja el, addig Venkatesh munkája remek példákat kínál arra, hogy a túlélésért küzdve mennyire nem egyértelműek a bűnelkövetést a törvénytisztelettől elválasztó határok. A lakóközösség például egy olyan kislányt nevel és rejteget a gyámhatóság elől, akinek börtönbe kerültek a szülei. A város, az állam által soha fel nem újított lakások között barterhálózatot működtetnek: egyes lakásokban főzni lehet, máshol a zuhanyzó használható, így oda fürdeni járnak a többiek. A közös alapból támogatják az egyedül maradt anyákat, és az illegális házfoglalók is könnyebben egyezkednek JT-vel, mint a chicagói hatóságokkal.

Noha Venkatesh több alkalommal is tanúja erőszaknak, és számos erkölcsi dilemmával szembesül (vagyis nem romantizálja a gengéletet), kiváló összefoglalást nyújt az „outlaw” kapitalizmus működéséről egy olyan terepen, ahol az állami felelősségvállalás nyomokban sem érhető már tetten. A Robert Taylort időközben lebontották, a monográfia záró fejezeteiből kiderül, hogy a lakók nemhogy nem nyertek a kiköltöztetéssel, de a saját, alapvetően szolidáris, összetartó hálózatukat is elveszítették: a kötet a „stay-together gang”, azaz az egymást segítő családok felbomlásával ér véget. (Quo vadis, Hős utca?)

A „civil emberek” mindennapi életének és a bűnözői csoportok működésének kényszerű összefonódására további kiváló példákat találhatunk egy Mexikóban kutató antropológus monográfiájában: Muehlmann, S.: When I Wear My Alligator Boots. Narco-Culture in the U.S.–Mexico Borderlands. Berkeley, California: University of California Press, 2014.

• Philippe Bourgois: In Search of Respect. Selling Crack in El Barrio (New York: Cambridge University Press, 2003.)

Venkateshhez hasonlóan a New Yorkban élő Puerto Ricó-i crackdealerek között többéves terepmunkát végző Bourgois is erős hangsúlyt fektet a gazdasági antropológiai megfontolásokra. Az utcai drogárusok, akikkel sikerült szoros kapcsolatot kiépítenie – és akikre az anyagi javakat fetisizáló amerikaiakhoz hasonlóan a túlköltekezés és a presztízsfogyasztás a jellemző – lényegében alig keresnek többet, mint a gyorséttermi alkalmazottak. Még azokról a figurákról is, akik a drogbizniszben képesek sikeressé válni, kiderül, hogy mennyire korlátozott kulturális tőkével rendelkeznek (amikor egy ügyesebb dealer, Ray megpróbál legális üzleteket indítani, már az adminisztratív ügyintézésnél kudarcot vall). Így miközben az utcai szubkultúra az autonómia és a személyes méltóság alternatív terepeit, valamint a rasszista támadásokkal és a gazdasági peremhelyzettel való szembeszegülés lehetőségét kínálja a környéken élőknek, lényegében tovább erősíti a kitörés lehetetlenségét is.

Az egyik dealer, Primo például egy alkalommal megpróbálkozik egy adminisztratív kisegítő munkával Manhattanben, ahol Rayhez hasonlóan elbukik. Az irodai kultúra normáinak való engedelmeskedés éles ellentétben áll az utcai kultúra tiszteletről és méltóságról alkotott definíciójával – különösen férfiak esetén, akiket arra szocializáltak, hogy ne fogadják el a nyilvános alárendelődést. Primo a fénymásoló mögött állva képtelen kulturális autonómiájának nyilvános fenntartására (miközben az utca kultúrája épp a büszkeség újraértelmezését teszi lehetővé, akár az önromboláson keresztül is). Az erőszakos magatartás hasonló csapdákat rejt. Primo szerint „nem engedheted meg, hogy baszakodjanak veled, mert köcsögnek néznek. Ha azt hiszik, cool vagy, nem fognak piszkálni. Nem feltétlenül akarsz tehát másokat csesztető, erőszakos ember lenni, de ha nem vagy az, megszerzed a »puhány« hírnevet” – ami, tegyük hozzá, épp a street culture anyagi bázisát biztosító, az erőszak szisztematikus használatát igénylő drogüzletet áshatja alá. A monográfia további megdöbbentő megállapítása, hogy a dealerek az amerikai többséghez hasonlóan erősen hittek az egyéni felelősségvállalásban. Marginális helyzetüket a saját pszichológiai vagy morális kudarcuknak tartották. Nagyon ritkán hibáztatták a társadalmat – „az egyén mindig felelős”.

Az amerikai szegénynegyedek, gettók mindennapi életét, kultúráját hasonlóan magas színvonalon feldolgozó munka a szociológus végzettségű Anderson könyve: Anderson, E.: Code of the Street: Decency, Violence, and the Moral Life of the Inner City (New York, NY: W.W. Norton & Company, Inc., 1999.)

Philippe Bourgois a Rajk Szakkollégium meghívására Budapestre látogat, előadásának időpontja egyeztetés alatt, legyetek résen!

• Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei (Budapest: Libri Kiadó, 2014.)

A Moszkva téri hajléktalan fiatalok „galerije” rosszul illeszkedik a bűnelkövető gengeket bemutató antropológiai terepkutatások sorába (akkor is igaz ez, ha kábítószert fogyasztani és fedél nélkül élni immár törvénysértés hazánkban). Mentségemre szóljon, hogy nem ismerek hasonló színvonalú, Magyarországon írott monográfiát a témában. Gazdagabb támogatásokkal büszkélkedő amerikai kollégáihoz képest Pőcze Flóra rövidebb időt, néhány hónapot töltött csupán a közösséggel, akkor azonban maga is az utcán élt velük. A tanulmány zseniálisan mutatja be a Moszkva tér semmilyen térképen fel nem tüntetett, láthatatlan és szimbolikus határait: merre találhatók a vörösborosok, hol fogyasztanak inkább fehérbort, és melyek a tilalmas zónák, ahol egy tébécéfertőzés is összeszedhető.

A moszkvások alapvetően kéregetésből éltek, de az antropológus egyéb bűncselekményekről is beszámol: a lopást például általában nem tartják bűnnek, mivel jó esetben senkinek sem okoz testi sértést, és úgy képzelik, a megkárosítottak – pl. a bolt tulajdonosai – vannak olyan gazdagok, hogy ne okozzon gondot nekik pár darab csoki. A pitiáner „kastálásnál” jóval inkább megvetik a „púlozást”, amikor valaki a közösség tudta nélkül, titokban tesz félre magának, vagy fogyaszt olyan dolgokat, amiket másokkal is megoszthatna. A púlozás elsősorban a szerhasználattal összefüggésben elfogadott: míg a drogokat mindenki magának intézi, addig a „szeszlóvé” közös. A borok árát együtt dobják össze, vagyis az alkoholon osztozkodnak. Gyakran nehezen jön össze a „beöntésre való”, mégis, amikor egy rendőrautó hátsó ülésén landol egy galeritag, pillanatokon belül összetarhálják a fogda elviselését megkönnyítő dohánycsomagot.

A piáláson kívül a közösségi élet kovásza természetesen a sztorizás. Napokkal később már közösen lehet röhögni az emberszarba esett részeg barátnőn, a fejbe vert BKV-jegyáruson, az illegális temetésen töltögetett hamvakon. Számos nagyszabású történetet ismertem fel a korábbi, börtönpszichológusként töltött éveim gyűjtéséből. Természetesen mások voltak a szereplők, mások nyertek, mások jártak pórul, de ahogy Pőcze Flóra megfogalmazta: „nem az a lényeg, hogy pontosan mi történt, hanem az, ami a történetek mögött van. A nagy tanulságok, a ti tanításaitok, a végső következtetések, a saját értékítéletetek, azok a jellemvonások, amelyeket erénynek tekintettetek, és azok, amelyeket súlyos hátránynak.” A monográfia elsősorban személyes életutak, erős karakterek bemutatása köré szerveződik. Megismerjük például Beát, aki véres fejjel is képes meglátni a poént azokban a sztorikban is, ahol ő húzza a rövidebbet; Kerát, aki elköveti az „ősbűnt”, és utána eltűnik a galeri szeme elől, vagy a még utcai standardok szerint is hardcore Davát, akit csoda, hogy egyáltalán túlélnek a társai.

A chicagói Robert Taylorhoz hasonlóan mára eltűnt a Moszkva tér is, azonban aki szívesen olvasna még az alapvetően amorálisnak tartott, hajléktalan, szerfüggő emberek belső szabályairól, erkölcseiről, annak az alábbi könyvet ajánlom: Bourgois, P, Schonberg, J.: Righteous Dopefiend. (Berkeley, CA: University of California Press, 2009.)