Kis híján epilepsziás rohamot kaptunk az idei Klipszemlén

• Hogyan kezelik a mentális terhet a magyar popsztárok?
• Kik adják a legmenőbb pacsikat az Akva teraszán?
• Mit értenek a kritikusok a trash és a dili címszavak alatt?
• Kik csinálták a legjobb klipet, kinek volt a legnagyobb sztilója, hány díjat zsebelt be a sikert sikerre halmozó Azahriah?

Valamikor délután érkeztünk meg a hetedik magyar Klipszemlére, aminek agyreszelős himnuszát Hundred Sins írta, fő design eleme egy pixeles narancssárga macska volt lila alapon, a résztvevő pop-, rap- és rocksztárok, producerek pedig pontosan ilyen eklektikus cuccokba tolták a pacsikat, a megmenéseket, keresték a nagybetűs Lehetőségeket, miközben a Kevésbé Beavatottak tökösen megszemlélték a maratoni klipvetítést, az ilyenekre fogékonyak pedig meghallgatták, ahogy a szakmaiak szakmáról szakmálnak.

Lábfétis-videók és önsorsrontás

Az este legjobban várt kerekasztal beszélgetése az „útmutató a nagyon menőkkel” volt, ahol a „nagyon menők” egy órán keresztül a sikerről szakmáztak, azon belül pedig arról, hogy végül hogyan lehet azt ép ésszel túlélni. A „nagyon menőket” Lábas Vikit, T. Dannyt, Manuelt, Dzsúdlót és Fluor „gecigránát” Tomit Sajó Dávid kérdezte.

Elsőnek a randizás nehézségeiről beszéltek a felfokozott médiafigyelem közepette. Több előadónak ment rá a kapcsolata a rajongói levelekre és a bulvárra. Ennek a kezelésére különböző módszerek vannak, Fluor például arról beszélt, hogy ő sokáig azzal próbált védekezni a túlzó médiajelenlét ellen, hogy nem reagált a róla megjelenő különböző hírekre.

„Akkor viszont elszabadul rólad egy olyan kép a médiában, amihez közöd sincsen, és semmire nem reagáltál. Magyarán az van, amit ők akarnak, és viszik tovább.”

T. Danny az online reakciókról azt mondta, hogy ő igyekszik „mindent nézni, és hogyha valami olyan dolog jön velem szembe, ami nekem nem kedvező, vagy éppen eléggé negatív behatása van rám, én akkor is megnézem, akkor is magamba szívom, és megnézem, hogy mi az, ami nekem abból hasznos.” Lábas Viki pedig arról beszélt, hogy hogyan lehet kezelni, amikor a dickpickek mellett már lábfétises videókat is elkezdtek küldeni neki a saját lábáról.

„Szociálisan kicsit elkezdesz szorongani, elkezdesz pszichológushoz járni, elfogyasztasz pár pszichológust, és akkor utána mentálisan próbálod ezt így a helyén kezelni, hogy ne az legyen, hogyha bemész egy plázába, akkor attól félsz, hogyha bemész a próbafülkébe, hogy alád fotóznak.” Mint kiderült, ezek is velejárói a zenész létnek, ilyenkor fejben egyből ott kell lenni és kitöröltetni a képet, mielőtt még felkerül a netre. Ezen a ponton pedig felmerült a kérdés, hogy „akkor előadóként most már megkerülhetetlen-e a pszichológushoz járás”, amire egyöntetű reakció volt, hogy szerintük ez nem előadófüggő és mindenkinek, aki megengedheti magának, fontos lenne terápiára járnia.

A szenvedő művész szerepről is beszéltek, miszerint mélyebb és őszintébb dalokat tudnak írni, ha nagy fájdalom éri őket. Ennek kapcsán Manuel azt mondta, rá jellemző, hogy néha kicsit önsorsrontó, legalábbis örül, amikor végre rossz dolgok történnek vele. Van, hogy meg sem akarja oldani ezeket a problémát.

„Igazából nem akarom azt, hogy jó legyen, hanem azt akarom, hogy ameddig csak szarul tudok lenni, addig legyek szarul, és addig meg tök termékeny leszek, meg tökre olyan dolgokat fogok írni, amik kijönnek belőlem, és ezeket én nagyon szeretem.”

Tik-Tök fontos!

Emellett a pályakezdő rapper Szlimmy a pályakezdők előtt álló kihívásokról kérdezett menedzsereket és közösségi média szakértőket, akik megállapították, hogy fontos a közösségi médiában való jelenlét, a folyamatos tartalomgyártás - ehhez mellékesen ajánljuk Walter Benjamin szövegét: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. Ennél talán érdekesebb volt, hogy elmondták, ahhoz, hogy egy előadó felkerülhessen a fontosabb Spotify playlistekre, személyesen vagy menedzserén keresztül kell megkeresnie a Spotify képviselőit, akik - mivel kicsi a magyar piac -, nem nagyon beszélnek magyarul. Ezért a zenészek és menedzsereik gyakran angolul magyarázzák el, hogy az előadó miért illene az adott listára és miért fontos az alkotása.

Következőnek néhány „középhaladó” zenész beszélgetett, többek között a polgári állás és a karrier viszonyáról. A kommentekről is szó esett, a hírnevet rossznak és gonosznak tartó, maszkos Hundred Sinst - a vele készült interjúnk itt olvasható - például a pozitív kommentek sem érdeklik különösebben, „köszi, hogy leírtad, nem tudok vele mit kezdeni, nem érdekel”. Glsch a számára kritikánk alá érkezett kommenteknél ijesztőnek találta, hogy mintha mindenkinek kötelezően rosszindulatúnak kéne lennie, mikor valaki sikert ér. A beszélgetők közül nem mindenki tud annyit keresni a zenélésből, hogy abból teljesen eltartsák magukat, de mint kiderült, nem is mindenki vágyik erre.

A legjobbak

A beszélgetések után kint már egészen megtelt az Akvárium terasza. Hol a raszta Ekhoeba, hol egy orrát dörzsölő roadmanbe, hol pedig Slow Village valamelyik tagjába ütközött az ember, miközben az üvöltő zenén, és a háborgó szótengeren keresztül próbálta kifinomult, releváns és megalapozott véleményét a másik hallójáratába erőszakolni.

De mindez semmi volt ahhoz képest, mikor elindult a díjátadó, és megszólalt a Hundred Sins által komponált reszelős, nyeszetelős, erős láncfűrész behatásokkal dolgozó Magyar Klipszemle Himnusza, amiből később a bejátszások között részleteket is bevágtak. Ezt hallgatni testileg és lelkileg is megerőltető feladatnak bizonyult: egy ponton az epilepsziás roham kerülgetett, máskor közel kerültünk a mellettünk elsétálók leheadbangeléséhez, megint máskor agresszív taposásra ingerelt, két sör után pedig már a kellemes dülöngélés, majd az általános iskolai évzárók végéről ismert izzasztó érzés lett rajtunk úrrá.

Az idei Klipszemlén végül 22 kategóriában összesen 49 nyertest hirdettek, mégpedig úgy, hogy a különdíjak mellett az olyan kategóriákban, mint például a legjobb sztiló vagy a legjobb koncepció, még három alkategóriát is bevezettek, amin belül osztott győzteseket is hirdettek. Így történt az is, hogy a rendezvény végén, amikor mindenkit felhívtak a színpadra, a nézőtér közel fele kiürült, miután Miller Dávid műsorvezető arról beszélt, hogy srácok „ez sajnos ilyen, valakinek nyernie kell”.

A legjobb klip díját végül megosztva a Carson Coma és Lee y nyerték. A többi kategóriában díjat nyert többek között a legjobb koncepcióért a Slow Village, a legjobb látványért Sisi, a legjobb ötletért a Kispál és a Borz, de közönségdíjas lett Dzsúdló és Pápai Joci KKevinnel is. A legjobb mood videót a Bush fesztiválon is már fellépő cancel. videóklipje vitte el, a legjobb sztiló díjat pedig Pogány Induló kapta. A trash helyett most már dili néven futó kategóriában pedig a HOCUSPONY nyert, bár itt különösen erős volt a mezőny a BeBe négy számos EP-je és az egész Szemle egyik legviccesebb momentje, a Miō Kudne - Gyűlölöm, hogy imádlak című száma mellett.

A díjátadó végén a tömeg kiözönlött a nagy hallból, elárasztva a mosdókat, a pultokat és a dohányzóasztalokat - a díjnyertes előadók körül a hetedik kerületi népsűrűséghez képest is sűrűvé vált a tér. Aki nem kapott eleget Hundred Sinsből, az a KisHallban baszathatta a DJ-szettjére. Itt táncolt egy buborékfújós lány is, a DJ pult felé lebegő egyik buborék volt az utolsó emlék az estéből, mielőtt végzetesen kipukkant volna.