„Megcsináltam a képet, és továbbmentem”

Hogyan lehet egy évtizedeken át padláson porosodó, ismeretlen életművet utólag beemelni a hazai fotóművészeti kánonba? És egyáltalán, mit tud kezdeni ez a kánon a hetvenes évek Budapestjének hangulatát megörökítő, autodidakta fiatal fotóival? Olyan kérdések ezek, amik alighanem fel fognak merülni a Capa Központban december 6-án nyíló, Kereki Sándor – A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével című kiállítás nyomán.

2021 februárjában az ország számos újságához hasonlóan mi is beszámoltunk róla, hogy rendkívüli gyűjteménnyel gazdagodott a Fortepan: közel 1800 fotót tettek közzé, melyeket Kereki Sándor készített a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, miközben tinédzserként és fiatal egyetemistaként a budapesti utcákat járta. Fotóin elsősorban embereket, hétköznapi pillanatokat örökített meg, és a képeket látva rögtön látszott, hogy itt nem pusztán egy újabb hobbifotós alkotásairól van szó. Az előkerült rengeteg fotót azonnal kiemelt figyelemmel kezelte a Fortepan egyik alapítója, Tamási Miklós is, és komolyabban elkezdett Kereki fotóival foglalkozni az ekkoriban a Fortepan Masters című könyvön dolgozó Barakonyi Szabolcs és Szilágyi Róza Tekla is.

Így aztán adta magát, hogy az azóta a Simó György által alapított, mindennapi fotográfiával foglalkozó központ, az Eidolon munkatársaiként az első nagyobb dobásuk éppen Kereki életművének bemutatása legyen. A kiállítási anyaghoz készült egy videóinterjú is a nyugdíjas Kerekivel, ennek forgatására kísértül el az Eidolon tagjait, és az ott elhangzottakra támaszkodik ez a cikk is.

Az, hogy a most kiállított képek és a Fortepanon látható 1800 fénykép láthatóak, azt a koronavírusnak köszönhetjük: a lezárások idején látott neki Kereki Sándor a feleségével rendet rakni a padlásukon, és ekkor került elő sok fénykép és számos negatív. Mint Kereki meséli, elsőnek úgy volt vele, hogy ezek a képek úgyse kellenek már senkinek, maximum pár darabot majd a gyerekeinek ad, de aztán pont akkoriban hallott egy rádióriportot a Fortepanról, ahol kifejezetten a hasonló gyűjteményeket várták, és gondolta, beküldi ő is a képeit.

Ehhez képest borzasztóan meglepődött, amikor a fortepanosok azt mondták neki, hogy ez egy nagyon jó anyag. És mint hozzáteszi, persze, nagyon örült az elismerésnek, de azon azért ledöbbent, amikor az oldalra közel 1800 kép került ki, köztük olyanok is, amiket ő nem is tart jó fotónak. A padlástakarítás során amúgy Kereki annyira nem gondolt arra, hogy ezek a képek másnak is érdekesek lehetnek, hogy a csíkmásolatokat ki is dobta, így utólag nem lehetett pontosan rekonstruálni, melyik képek készültek nagyjából ugyanabban az időben.

Kereki Sándor Pestlőrincen született, az általános iskola alsó éveiben költöztek be a Kodály körönd mellé, a Szinyei Merse utcába, de a környék akkor még nagyon másmilyen volt. Mint meséli, az utcájukban egyetlen autó parkolt esténként, az emberek sokkal több időt töltöttek az utcákon, a gyerekek pedig kinn játszottak, és csak akkor álltak félre, ha jött a 33-as busz.

„Manapság a képeim nagy részét már nem lehetne megcsinálni, mert nem látnánk az embereket a parkoló autóktól” – mondja erről. Középiskolásként, a családjától kapott Zorkij 10-es fényképezőgéppel kezdett el fotózni, majd onnan váltott egy évvel később a félautomata Zenit B-re. A hatvanas évek végén a Magyarországon elérhető fényképezőgépek technikai képességei miatt muszáj volt kitanulnia a fényképezés minden lépését, a fényméréstől az exponáláson át az előhívásig. Mint mesélte, napjai általában úgy néztek ki, hogy iskola után járta a belvárost, este pedig, a vacsora után a családjuk otthonának öt négyzetméteres konyháját sötétítette be, és látott neki előhívni a képeket. Kereki tudja, hogy ez az otthoni laborálás manapság már misztikus dolognak hangzik. de a fekete-fehér képek esetében valójában egyáltalán nem bonyolult a folyamat, csak pár vegyszer és egy sötét szoba kell hozzá.

Kereki éveken át járta a környéken, elsősorban a hetedik és nyolcadik kerület utcáit, és fotózott mindent, ami érdekelte. Voltak sikerei is, fotóit ugyanis küldözgette különféle pályázatokra, és volt pár kiállítása, valamint fényképe volt a Horgász és a Pajtás magazinon címlapja is egyszer-egyszer.

A fotózásnak akkor lett vége, amikor családja és munkahelye lett, ráadásul építkezésbe is belefogtak. Eleinte még ebben az időszakban is eljárt néha délutánonként fényképezni, de ez már nem volt ugyanaz: „Nem tudtam úgy menni az utcán, hogy ne az járjon a fejemben, hogy ha hazamegyek, mit kell még megcsinálni.”

És mint meséli, ő csak úgy tudott fotózni, ha teljesen beleveszett a feladatba, nem járt máshol az esze. Még a fiatalabb évei során is előfordult, hogy néha órákig járta a környéket, de végül egyetlen képet se csinált. És most, a régi negatívokat átnézve tűnt fel neki, hogy időnként néha egymástól pár kockányira jöttek egymás után az „egészen jól sikerült” képek. Kereki ezt a horgászathoz hasonlítja: vannak napok, amikor minden összejön, máskor viszont se hal, se fotó nem sül ki az egésznapos próbálkozásból.

„Az én képeim között nincs összefüggés, ezek pillanatok. Nincs se előtte, se utána, megcsináltam a képet és továbbmentem” – mondja Kereki. Emiatt is, pár ritka kivételtől eltekintve, soha nem tudott meg semmit a fotói alanyairól. És mint meséli, Budapest akkor még sokkal nyitottabb város volt: nem zárták a kapukat, simán be lehetett menni bárhova fotózni. Persze voltak olyan témák és helyek, amiket nem lehetett megörökíteni, például a gyárakat vagy a katonai létesítményeket, de ezeket mindig egyértelmű táblák jelezték.

Kereki szinte minden fényképén szerepelnek emberek. Képeit ma a streetfotó műfajába sorolnánk, de akkor még nem létezett ez a kategória. A fotók több mint kilencven százalékánál nem is ismerte a a lefotózott személyeket, és a legtöbb esetben nem is beszélt velük előzetesen. Nem azért, mert tartott a visszautasítástól, mert mint meséli, az akkor még sokkal kevésbé volt jellemző, hanem mert onnantól, hogy elárulja, hogy fotózni akar, az illető kivédhetetlenül elkezd „viselkedni”, az pedig már másfajta képet eredményez. Nem rosszabbat, csak már más műfaj, mondja erről.

Az soha nem merült fel számára, hogy a fotózásból éljen meg. Még a középiskola alatt készített pár képet megbízásra az egyik ifjúsági magazinnak, az olvasói leveleket kellett illusztrálnia életképekkel, de mint meséli, lefagyott attól, amikor a szerkesztő azzal jött, hogy mit szeretne látni a képeken, és arra jutott, hogy ezt nem tudná napi szinten csinálni. Ugyanezért van az is, hogy szinte soha nem dolgozott modellekkel: pár alkalommal fordult csak elő, hogy megpróbálta megmondani a fotókon szereplő személyeknek, hogyan-hova kéne álljanak, de egyáltalán nem működött a dolog.

Kereki a kezdetektől nagyon élesen megkülönböztette egymástól a fotózást és a fényképezést. Felosztása szerint a fényképész az, aki üzletszerűen, megrendelésre is fotóz, üzletet nyit a Körúton, ahol aztán mosolygós gyerekportrékat is készít. Ez az, amiből meg lehetett élni akkoriban, de ez nem érdekelte. A fotózásban viszont nem látott karrierlehetőséget, így váltott át a filmezésre, és huszonegypár évesen, a BME-s kitérő és a katonaság után a köztévénél kötött ki. A Filmgyárba bekerülni akkoriban nagyon nehéz volt, de a tévé sokkal több műsort gyártott, és mindig szükségük volt operatőrökre. Az MTV-ben aztán az évek során egyre feljebb jutott, 1989-ben került a Híradóhoz, és végül onnan ment nyugdíjba 2011-ben, egy létszámleépítést követően.

A Fortepanon megjelent képekkel kapcsolatban elmondta, hogy eleinte egy dolog még kicsit zavarta: amikor az ember fotóz, csinál rengeteg képet, és aztán kiválogatja, ami tetszik neki. De azzal, hogy a negatívokat is elvitte a Fortepannak, elvesztette ezt a kontrollt, azokat a képeket is megmutatta, amiket amúgy nem tartott jó műveknek. „Ez életveszélyes” – mondja erről, de persze aztán túltette magát azon, hogy az oldalra ki is kerültek olyan fotót, amiket ő nem tart jónak.

A 2021 februári cikkek óta pedig azzal a jelenséggel kellett megbarátkoznia, hogy a fotói saját életre kelhetnek. Van például egy fotója, amin egy anyuka sétál a két gyerekével, különböző netes csoportokban mégis azért kezdett el terjedni, mert a háttérben felbukkan egy busz, és az emberek rácsodálkoznak, hogy akkoriban még ott járt az a járat.

Persze a reakciók többsége abszolút pozitív volt, és mint mesélte, rettentően meglepődött ezen a visszhangon. A mai napig előfordul, hogy az archívumot kezelő felesége szól, hogy ismét felbukkant valahol egy fotója, múltkor pedig egy könyvben akadt rá egy képére, aminek felhasználásáról addig nem is tudott, mert a Fortepanról emelték át.

„Ezek jó dolgok, ennél többet ezekkel a képekkel nem érhettem el. Én azért fényképeztem, hogy mások is lássák ezeket a dolgokat.” – mondja erről.

A kiállítás anyagának összeállítását időnként intenzív szakmai párbeszéd kísérte: Kereki és a kurátor Barakonyi Szabolcs együtt nézték át a képeket, és mint Barakonyi mesélte, Kereki korabeli előhívott képein időnként visszaköszönt a korszak közízlésbeli nyomása (például abba, hogy mit vágott le a képeiről), miközben a negatívokat átfésülve baromi jó, de soha elő nem hívott fotók is előkerültek. Így a kiállítás képeinek kiválogatási folyamata arról is szólt, hogy az elmúlt 50 év fotóművészeti tudása felől nézték újra a régi képeket.

Barakonyiék amúgy kifejezetten hangsúlyozták, hogy nem szerencsés Kerekit amatőr fotósnak nevezni: hihetetlen érzéke volt a fényképezéshez, amihez idővel társult szakmai tudás is, csak ezt teljesen autodidakta módon sajátította el. A művészeti közeg viszont már akkor is meglehetősen zárt volt, hasonlóan a mai helyzethez, már akkor is rendkívül nehéz volt bekerülni, ha valaki nem a megfelelő intézményeket, iskolákat elvégezve érkezett. Kereki akkoriban nem is nagyon próbálkozott, a megélhetést választotta helyette. Most viszont az Eidolon stábjának épp az a célja, hogy utólag „hackeljék be” Kereki életművét a kánonba, ennek a kísérletnek az első állomása ez a kiállítás és az album megjelentetése.