A propaganda kudarca

„A halak korszaka volt már ez, a hidegvérű őslényeké emberek helyett.” Így jellemezte Ödön von Horváth utolsó két regénye, az Istentelen ifjúság és a Korunk gyermekei keletkezését, amelyekből a Radnóti Színház csinált színpadi adaptációt Nagy Péter István rendezésében.

Ödön von Horváth horvát származású dráma- és prózaíró, 1908 környékén rövid ideig élt Budapesten, majd Németországba költözött, szövegeit is német nyelven írta.„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek. A rettenetest meg kell mutatni” – mondta egyszer.

Műveiben (kis)polgári karaktereken keresztül mutatja be a két háború közötti széteső társadalmat, annak elveszettségét és tragédiáját: a fasizmus terjedését, az ideológia teljes értelmetlenségét és embertelenségét. Állítólag a náci propagandafőnök, Joseph Göbbels figyelmét sem kerülte el a munkássága, amikor azt mondta: ha győznek, fejek gurulnak majd, és közöttük lesz Ödön von Horváthé is.

Szövegeire nem a lineáris történetvezetés jellemző, inkább széttördelt, epizódszerű jelenetek vannak, de a bécsi népszínházi hagyományokra építve sokszor használt zenés betéteket, népdalokat is. Az Istentelen ifjúság című kisregényében a náci Németországban élő tanár az elbeszélő, aki egy diákcsoportot visz katonai kiképzésre egy kisváros melletti erdőbe, a táborozás viszont tragédiával ér véget, holtan találnak egy fiút.

A Hárs Anna, Sándor Júlia és Nagy Péter István által jegyzett szöveg összekapcsolja az Istentelen ifjúságot a Korunk gyermekeivel, az adaptáció az előbbire épül, de utóbbi fontos motívumai – a kihűlés, a kihűlő világ – is megjelennek benne.

Uniformizálás

„Azt mégsem lenne szabad írnod, hogy a négereket nem kell számításba venni, mármint, hogy meg tudnak-e majd élni, vagy sem. Utóvégre a négerek is emberek” – mondja N. nevű (Nagy Márk) diákja dolgozatára a Tanár (Porogi Ádám). Ez az első konfliktus, amit felvállal a rendszer ideológiájával szemben. Bajba is sodorja, majdnem kirúgják. Gondolatait többször halljuk, ott többször is kifejezi ellenérzéseit, ám nyíltan nem vállal fel többet. Porogi meggyőző a Tanár szerepében, aki állandóan vívódik jó szándéka – hogy értelmes generáció legyen a következő –, és a rendszer által rápakolt elvárások között; de sokszor gyáva, és ebbe beletörik.

Schneider Zoltán hol iskolaigazgatóként, hol a Julius Caesar nevű tanárként, hol bíróként, hol kiképzőtisztként bukkan fel, utóbbi szerep groteszk komikuma nagyon illik hozzá. T. diák szerepében Major Erik virtuóz, tekintete, hanglejtése igen rémisztő. Karaktere az előadás előrehaladtával válik egyre fontosabbá, magánya és szeretethiánya eleinte abban jelenik meg, hogy a háttérben meghúzódik és szinte alig szólal meg, míg a darab csúcspontján, a prostituálttal közös szexjelenetben a pszichopatikus jellemvonásai is előjönnek.

A további körülbelül 15 szerepet 4 színész játssza, a többsíkúság megvalósításához pedig - az Extázishoz és a dzsannihoz hasonlóan - itt is használnak kivetítőket, hol jól, hol kevésbé jól. Egy, kettő, vagy akár három képernyő jön le az elég részletgazdag díszlet (tervező: Kálmán Eszter) tetejéről, amire néha ott élőben, a színpadon rögzített jeleneteket vetítenek. Ez a megoldás elterjedt a kortárs magyar színházban, az Istentelen ifjúság esetében plusz réteget ad, hogy előre felvett videók is mennek ezeken, amit ott élőben szinkronizálnak a színészek. A képernyők mellé fontos jelenetekben lejönnek fóliafüggönyök, az arra vetített képek az atmoszférikus zenével és esővel kiegészülve már-már noirba hajló, nyomasztó hangulatot teremtenek.

Ahogy a fentiekből kiderül, a diákok neve csak egy kezdőbetű, egyenruhájuk és ugyanolyan szőke hajuk mutatja, hogy a rádión és tévén keresztül sugárzott propaganda látszólag elérte hatását, egy cél lebeg mindenki szeme előtt: az erőszak, a személyiség kiölése, az ellenség elpusztítása. Különös bája van annak, hogy a rádiós hangfelvételeken Kőszegi Ákos, a kormányzati reklámok hangja szajkózza többek között azt, hogy a különleges katonai hadművelet folytatódik. Ráadásul ez nem az egyetlen, ami miatt azt érezzük, hogy a történet nem a náci Németországban zajlik, hanem nagyon is napjainkban: az igazgató könyveket fóliáz be, míg az előadás végén, a kivetítőn játszott felvételen egy friss, honvédelmi minisztérium által készített toborzóplakát is megjelenik.

Kérdés, hogy ezek az aktualizálások mennyire veszik el a történet egyetemességét. A lelketlenség az Istentelen ifjúságban ugyanis nem a propagandának, hanem a szeretet hiányának köszönhető, az uniformizálás pedig kudarcot vall, a szerelem, a tudásvágy és az élni akarás a fiataloknál minden központi irányelv ellenére utat tör magának.