„Aki felrúgja a szabályokat, az hozza majd a törvényeket”
Bemutató volt múlt hétvégén az Örkény Színházban. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése Gáspár Ildikó adaptációjában és rendezésében egy aktivista performanszba oltott költői látomás arról, ami körülvesz bennünket. Gáspár dramaturgként és rendezőként is nyert rangos díjakat, oktatóként hívták Helsinkibe, Stockholmba és Vilniusba is, 2020-ig az SZFE-n is tanított.
444: Az előadás végén bennem mindössze egy kérdés maradt: az erőszakon kívül milyen más eszközeink maradtak egy jobb világ létrehozására?
Gáspár Ildikó: Ez a legfontosabb kérdés, igen, hogy csak erőszakkal lehet-e változást elérni, vagy van más út is. Én azért elsősorban a szolidaritásban, a konstruktív, építő erők összefogásában, a szeretetben és a hasonló „elavult” fogalmak erejében hiszek.
444: Raszkolnyikov, Dosztojevszkij főhőse is megpróbál békés úton segíteni az elesetteknek, megakadályozni a gonoszságot, de kudarcot vall, és arra jut, hogy nem maradt más lehetőség, mint az uzsorás öregasszony megölése.
GI: Valóban be kell látnia, hogy nem tud segíteni. Az a gondolat ver gyökeret benne, hogy csak azok tudják megváltoztatni a világot, akik „nem közönségesek”, és akik erőszakkal átlépnek az előttük lévő akadályokon. Ez a „nekem mindent szabad” hitvallása.
444: És nincs igaza? Nekem úgy tűnik, a mai magyarországi történések is ezt támasztják alá. Az előadásban elhangzó mondatról – „Aki felrúgja a szabályokat, az hozza majd a törvényeket” – szerintem sok néző azt fogja gondolni, hogy te tetted hozzá, pedig ez is Dosztojevszkij.
GI: Számomra akkor is az a kérdés, hogyan tudhat az ember úgy élni, hogy pozitív, előre mozdító hatással legyen legalább a saját mikrokörnyezetére. Szerintem erre fut ki a regény is: Raszkolnyikov belátja, az ember csak „közönséges” lehet, a kiválasztottság-tudat eltorzítja a valóságot, ugyanakkor egynek lenni a sok közül nem feltétlenül jelent tehetetlenséget. Ez persze utópiaként hangzik, tudom. Leginkább azt a közönyt akartam megmutatni, ami a hétköznapokat átjárja, azt, hogy milyen kiszolgáltatottak és magukra hagyottak sokan, és hogyan tompul el bennünk az együttérzés, a tenni és változtatni akarás, napról-napra.
444: Innen nézve is elképzelhető egy olyan értelmezés, hogy amit látunk, az egy ártatlan ember és a közönyös, bűnös világ egymásnak feszülése.
GI: Ártatlan a figura egyik része, és nem ártatlan a másik. Kettéhasad a személyisége, létrehoz egy erőszaktevő ént. Raszkolnyikov egy gyilkos, de – a regénybeli vizsgálóbíró szavait használva – „nem reménytelenül szar ember”, képes érezni és meglátni maga körül a társadalmi igazságtalanságokat.
444: Egészen megdöbbentő, mennyire üt ez a szöveg ma is. Szinte 100 százalékban Dosztojevszkij mondatait halljuk, csak lefordítottad mai nyelvre.
GI: És kihagytam azokat a szavakat, amelyek a 19. századi Oroszországhoz kötik a történetet, tehát nincs neve a folyónak, a fővárosnak, megváltoztattam a pénzösszegeket, hogy értelmezhetőek legyenek a mai magyar valóságból nézve. Ez nagyon fontos apróság szerintem, amitől konkréttá válik a történet, kézzelfoghatóvá, hogy ki milyen nyugdíjból él, vagy mennyi pénzt kell adósságként törlesztenie, és mit jelent egy milliós nagyságrendű összeghez jutni annak, akinek semmije sincs.
444: Mi érdekelt a Bűn és bűnhődésben?
GI: Hét éve foglalkoztat a megrendezése. Nagyon megérint Dosztojevszkij világa, van benne valami mély, sötét és mocskos, közben meg éteri és transzcendens is, szóval emberi. Szeretem, hogy politikailag is elkötelezett, foglalkozik a társadalom állapotával. Úgy éreztem, az a kulcsa az egésznek, hogy minél jobban megmutassam a közeget, azokat az epizódokat, amelyek a döntés felé lökik Raszkolnyikovot. Azt például, amikor meg akar menteni egy részeg kislányt, de látva a környezet közömbösségét, feladja, tudatosan a közöny mellett dönt, mert már nem tud hinni abban, hogy ez megváltozhat.
444: Megmutatni, hogy a kiszolgáltatottság milyen bugyraiba lát bele?
GI: Pontosan. Amikor Katyerina Ivanovna kislánya megöleli, az egy fordulópont, megérzi egy másik ember szeretetét. Csak akkor már késő, mert már megtörtént a gyilkosság. Munka közben volt, hogy eszembe jutott a Taxisofőr, amelyben Robert de Niro hasonló indíttatásból cselekszik, a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni düh vezérli. Ugyanez az indulat teszi ambivalenssé Raszkolnyikov megítélését, hiszen abban, hogy dühíti a tehetetlenség a kiszolgáltatottak sorsával szemben, teljesen igaza van.
Nagyon szeretem azt a jelenetet, ami a gyilkosság előtti utolsó délutánját mutatja: sétál a városban, és az ablakon keresztül beles a villalakók életébe. Mi ezt úgy csináltuk meg, hogy a főhőst játszó Polgár Csaba kinéz a nézőtérre, a szöveg szerint nézi a szépen felöltözött anyukákat. Igen, erről van szó, ahogy elegánsan beülünk a színházba, és közben teljesen elfelejtjük, hogy miben élnek emberek. De persze én se csinálok mást, csak remélem, hogy elérek valamit azzal, hogy előadásokat hozok létre.
444: Amiket majd ezek a szépen felöltözött anyukák és apukák megnéznek…
GI: Igen, de hátha elindul bennük valami mindannak hatására, amit láttak. Az egész álomjelenet a lóverésről azt mutatja meg, milyen, amikor az empátia „szembetalálkozik” az elviselhetetlen erőszakkal. Akárhányszor újraolvastam ezt a részt a regényben, mindig bőgtem rajta. Hátha ezek a felkavaró pillanatok kiváltanak valamit.
444: De itt akkor megint visszatérünk oda, hogy hova lehet becsatornázni ezt az agressziót és tehetetlen dühöt…
GI: Erre lehet válasz a női kar a darabban, egy politikai aktivista csoport, akik színes maszkokat viselnek, mint a Pussy Riot Oroszországban. Ők se léptek fel erőszakosan, azt mondták, hogy csak ki kell menni az utcára. Mondjuk börtönbe is csukták őket. És Navalnij se az erőszak útját választotta, mert nem hitt benne. Megölték. Én is szeretném hinni, hogy a higgadt elszántság és persze a szellem ereje hosszú távon fegyverként tud működni az erőszakkal szemben.
444: Az Örkény Színháznak, amelynek rendezője és művészeti tanácsadója vagy, 2025 márciusától új igazgatója lesz, Gáspár Máté. A pályázatában is közreműködtél művészeti tanácsadóként. A mai Magyarországon az övé egy kifejezetten forradalmi terv, egy budapesti kőszínház működtetése egy-egy társadalmi probléma köré szerveződő, tematikus évadokkal.
GI: Még a pályázatírás időszakában kiderült, hogy nagyon hasonló reformokban gondolkodunk Mátéval. Nem lenne fair, ha én beszélnék a koncepciójáról, de a pályázata elolvasható az Örkény Színház honlapján. A számomra legfontosabb elem, hogy a lehető legtágabban értelmezzük azt, mi számít színháznak és minek adhat helyet a színház épülete. Ezen a területen egyébként itthon is sok minden változott az elmúlt időszakban. Emlékszem, hogy 20 évvel ezelőtt egy videóinstallációra kapásból azt mondták, hogy az nem színház. Én ezt már akkor sem értettem, mert nekem az volt. Ahogy a Rimini Protokoll egyszemélyes sétálószínháza is, a Call Cutta, amiről akkor írtam is a Színház folyóiratban. Nekem reveláció volt, de sokak szerint az sem volt színház.
444: Az Örkény új korszakával kapcsolatban az is kérdés, mennyire fogsz egyáltalán részt venni benne, merthogy tavaly augusztusban kiköltöztél Berlinbe.
GI: Másfél évvel ezelőtt kezdtünk erről komolyan gondolkodni a most 16 éves lányommal, és elsősorban miatta született meg a döntés. Az előző tanévben több időt töltött demonstrációkon, mint az iskolában, lefújták könnygázzal, és eljutott a csalódottságig, a kiábrándultságig, hogy ennek az egésznek van-e egyáltalán értelme. Ő maga mondta, hogy menjünk el innen. Én is úgy éreztem, hogy ki kell szabadítanom ebből. Persze ez a menni-maradni dilemma néhány éve már benne volt a levegőben amúgy is, de én mindig halogattam. Szerettem az otthonomat, nehéz volt elhagyni. Egyelőre úgy tűnik, jó döntés volt: a lányom jól érzi magát, nekem meg már van jövő évadra két németországi munkám. Könnyebben megy minden úgy, hogy Berlinben vagyok, van német adószámom stb.
444: Az elmúlt években inkább Svédországban és Lettországban dolgoztál a nagy nyári Luther-projektet leszámítva, és évadonként többnyire egy darabot csináltál az Örkényben. A magyarországi rendezés Berlinből ingázva is meg tud maradni?
GI: Abban maradtunk Mátéval, úgy találjuk ki az én feladatomat, hogy meg tudjam oldani, amit igazán nagyvonalú gesztusnak gondolok a részéről. Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy menni fog.
444: De még így is a költözés mellett döntöttél…
GI: Igen. Néha nem lehet megúszni bizonyos döntéseket. Tudom, csúnyán hangzik, de én abból élek, amit külföldön keresek. És szerencsém is van, mert Kölnben és Nürnbergben, ahol dolgozni fogok, nagyon jó feltételekkel hívtak: közösen választottunk anyagot, nincs rám kényszerítve semmi. Jó érzés, hogy azért hívtak, mert engem akarnak, és megbecsülik a munkámat. De persze ugyanez megvan az Örkényben is. Szerintem Máté arra is számít, hogy az Örkénybe be tudom csatornázni ezt a szellemiséget, hogy az ember különböző helyeken dolgozik, ahol találkozik új dolgokkal, erről eszébe jut valami, amit inspirációként visz magával.
444: Egy európai polgár, akinek – nagy szavakat használva – az egész kontinens az otthona?
GI: Azért ez kicsit nagyképűen hangzik. Jó lenne európai polgárnak lenni – de ahhoz tényleg tudni kell, hogy mit jelent európainak lenni. A németek számára az én magyar vagy kelet-európai látásmódom, tapasztalatom a hozzáadott érték, ami más horizontot hoz be, mint az övék. És ők ezt a horizonttágítást tudatosan keresik – például külföldi rendezők meghívásával. Nürnbergben egy erősen szélsőjobboldali témával fogok foglalkozni, egy ottani írónőnek a 70-es években megjelent regényével a német gyárosokról, akik kiirthatatlanul mélyen nácik maradtak a háború után is. Az igazgató el is mondta, azért akarta, hogy én csináljam, hogy rakódjon hozzá az értelmezéshez az, amit én magyarként, egy eltérő történelmi múltú országból érkezve hozzá tudok tenni. Nyugat-Európában, én úgy látom, a kulturális intézményekben kétségbeesetten próbálnak reflektálni a megerősödő szélsőjobbra, a leegyszerűsítő nacionalista nézőpontot visszaterelni a sokféleséget értéknek látó szemlélethez. Nagyon megtisztelve érzem magam, hogy egy ilyen fontos feladatot rám bíznak.
Mostanában, hogy több egészen más kultúrájú országban dolgoztam, azt is látom, hogy az erőszak világa alapjaiban különbözik az egyes kultúrákban. Az orosz verzióból kaptam egy kis ízelítőt Rigában, ami nagyon közel van Oroszországhoz, és a történelmük is részben közös. Ezzel a fajta nyers brutalitással nem találkoztam korábban, és nagyon idegen volt, abszurd és alapvetően nevetségesnek tűnt, miközben azt is láttam, hogy ez az erőszak nem viccel, ha kell, agyontapos. Magyarországon egy sokkal manipulatívabb és sunyibb erőszak működik. Az oroszországi erőszak teljesen más világ, de ezt most láttuk Navalnij halála kapcsán is, meg ahogy kidobják az embereket az ablakon. Ha a magyar viszonyokat hasonlítjuk a német helyzethez, ugyanígy jelentős különbségeket találunk. A német erőszak pragmatikus, erejét nem a nyers erő, hanem a szisztematikus elidegenítés adja. Mindenhol más gyökerei és eszközei vannak az erőszaknak. Hiszek abban, hogyha ezeket jobban megértjük és megtanuljuk felismerni, kezelni, talán eljutunk egyszer oda, hogy megállíthatjuk.