„Ha nincs mögötted egy fasza koncertélmény, akkor mész a süllyesztőbe”
Három szőrös férfi áll a színpadon, gitároznak, egy negyedik hátul püföli a dobokat. Jelinek kollégával baloldalt állunk, ahol Cina Niccoló énekel, tartja egyben a káoszt, közben lekerül az ing. Középen Mutter Ferenc, bennfenteskedőknek „Fecó” köntösben, gitárja a fegyvere, percenként sortüzet szór a közönségre. Jobboldalt Börönte Tamás, aki mindkettőnk szerint Horváth Bence kollégánk rocker alteregója. Mögöttük Nyőgér „Nyőgi” Ádám dobon és vokálon.
Ők a Hocuspony, új albumuk az Abrakadara. Első hallgatásra nem fogtak meg annyira, a szövegek kifejezetten laposnak hatottak. A negyedik körre már ráállt a fülem, de hogy mi van az első és az utolsó két szám között, nem biztos, hogy meg tudnám mondani. Aztán jött az albumbemutató az Akvárium Klubban – mennyivel jobb lett volna egy puszta közepén –, és megértettem, hogy az ember idegein három gitárral csak élőben lehet úgy játszani, ahogy azt a Hocuspony szeretné.
Erről Nyőgi is azt mondta a Recordernek adott interjúban, hogy „nézhetsz ki jól online, de ha nincs mögötted egy fasza koncertélmény, akkor mész a süllyesztőbe.” Szerinte „az első 4 év tökéletes volt arra, hogy színpadi rutint szerezzünk, és kigyúrjuk ezt a formációt olyanra, amilyenre szeretnénk”. Merthogy a zenekarnak ez az első nagylemeze, annak ellenére, hogy évek óta koncerteznek.
A törzsközönség a bemutatón is összeszokottan tombol és kántál már az előzenekar Gilisztára is, de a Hocuspony alatt látszik, hogy az újonnan érkezők még tanulják ezt a széttorzított nyelvet. Nyelvi szempontból tehát passzol a vizuál, a blokkonként szétcsúsztatott, hullámzó Hocuspony felirat a háttérben.
A koncert felépítése annyiban hasonlít az albuméra, hogy egy-két pontot leszámítva fogalmam sincs, épp hol tartunk, de ez most nem zavar. A fellépés feléig a banda hosszabb, okosan váltakozó tempójú számokkal rángatja a közönséget, majd egy ponton felgyorsulnak az események, és beindul az első pogó, Jelinek kolléga egyből terepgyakorlatot is tart.
Az új albumról a Farkas érezhetően az egyik legalkalmasabb erre (ez az egyik legerősebb szám az újak közül), amire a koncert vége felé több lelkes jelentkező is előre szalad. Mindezt azután, hogy nem sokkal korábban valaki a színpadra dobott egy csomag sajtos párizsit, a hangszórókból pedig dörömböl, hogy nem félünk a farkastól, nem bánt az csak megkóstol.
A pszichedelikus, garázsrockzenét játszó banda hangzására és megjelenésére egyébként is jellemző káosz akkor csúcsosodik ki igazán, amikor az egymásnak ugráló emberek háta mögött megjelenik egy rózsaszín gombszemű muppetnek öltözött figura, és egy székkel a nyakában táncolni kezd az Itt van ő, aki a széllel szemben pisál-ra. A muppetlények hivatalosan is a zenekar univerzumának a részei, a szörnyecskék a Klipszemle-nyertes HÁRMASKA című videójukban is láthatóak voltak már korábban.
–––––––
Bódog kollégával ellentétben én nem éreztem első hallgatásra se laposnak az új album dalszövegeit, bár szerintem egy zïppel vagy Efkilenccel szemben, ahol a műfajból fakadóan a szövegen sokkal nagyobb hangsúly van, egy garázsrockzenekarnál talán nem is ez a lényeg, hanem a hangulat, amit át tudnak adni. Nálam eleinte pont ezek az eltorzított gitárhangok és a velük járó hangulat nem jött át otthon, a szar kőkorszaki fülesemen, de a koncerten élőben minden összeáll, és végigtombolom, hogy csípi a szemem a hagyma, kiszellőztetetek a faszba, meg az esetenként akár hét és fél perces számokat.
Utóbbi passzol is a banda mentalitásához, mutatja, hogy nem az eladhatóság és a Spotify-hallgatottság lebeg a szemük előtt, amikor összeraknak egy új számot. A Farkas hossza egyedül a staff egyik tagjának nem tetszik, aki idegesen mutogatja a csapatnak, hogy lassan le kéne zárni az őrületet. Niccolóékat azonban ez láthatóan nem zavarja, a tombolásba belefeledkezve játszanak, miközben a színpad fekete pólós őre már fel-alá mászkál idegességében, és képzeletbeli órájára mutogat.
Közben Bódog kolléga láthatóan épp azon gondolkozik, hogy melyik fülére nem hall: véget ért az utolsó szám, az utolsó akkord ott rezeg a levegőben. Kisétálok a teremből, és rájövök, hogy közel fél órája egyikre sem hallok, és igazából a sörösdoboz rezgése, meg a körülöttem álló emberek hullámzása árulkodott a tempóról, amit a lábamnak követnie illett volna.