„A politika színrevitele tiszta színház”

Kelemen Kristóf rendező, író és dramaturg előadásai számos nemzetközi fesztiválon szerepeltek, többek között Németországban, Svájcban, Romániában, Belgiumban és az Egyesült Államokban. Az elmúlt években rendezett a Radnótiban és az Örkényben, a Figyelem megzavarására alkalmas pedig már az ötödik munkája a Trafóban. Mivel a bemutató az április 6-ai Magyar Péter-tüntetés hétvégéjére esett, ezért a szokásosnál is jobban előtérbe került a politika performativitása. Az előadást nézve pedig olyan érzésem volt, mintha a két esemény egy színdarab két felvonása lenne, kis technikai szünettel.

444: Számodra mitől válik színházzá valami?

Kelemen Kristóf: Én elég tágan gondolkodom a színházról: bármely olyan helyzet, amikor emberek összegyűlnek egy térbe és néznek valamit, ami jelen időben keletkezik a szemük előtt, az nekem színház. A kérdés inkább az, hogy mitől lesz ez érdekes. És igen, bizonyos értelemben a tüntetést is színháznak tartom. Mert nemcsak arra érdemes figyelni, hogy valaki mit mond, hanem arra is, hogy milyen hangsúlyokkal, tekintettel, gesztikulációval teszi ezt. Ezek a részletek sokat elárulnak egy politikus személyiségéről, például arról, hogy mennyire mond igazat. A politika színrevitele tiszta színház, ez nem kérdés.

Az előadásunk műfaja dokumentumszínház: nem színészek, hanem civil szereplők mesélik el a saját történeteiket, különböző nézőpontokból beszélnek az online térről és a figyelmünk irányításáról: Seres Samu tiktoker, Benedek Kata, a Trash of Köztér nevű instablog megalkotója, Jeney Orsolya emberi jogi aktivista, illetve Német Szilvi médiakutató és a Lakmusz újságírója.

Abszolút klasszikus eszközökkel élünk, például valaki újrajátssza az életének egy fontos eseményét – de míg azt teljesen természetesnek vesszük, hogy Ibsen Nórája, pontosabban az őt megformáló színésznő, estéről estére „újrajátssza” a színpadon, ahogyan elhagyja a férjét, addig egy civil szereplőnél sokkal élesebben szembesülünk a színházon kívüli valósággal és azzal is, hogy színházban ülünk. Például, amikor Jeney Orsolya, az Amnesty International korábbi magyarországi igazgatója megidézi a saját történetét az előadásban: hogyan verte át a Black Cube nevű magánhírszerző cég egy kamu állásinterjúval, majd a kiragadott mondatait hogyan használták fel a kormány propagandájához. Egyszerre konfrontálódunk azzal, hogy konkrétan milyen aljas eszközökhöz nyúlnak a magyar politikában, és követjük végig, ahogy valaki a legszemélyesebb történetébe beavat minket ott és akkor.

Pont az ő története azáltal is hat, rám legalább is, hogy érzem rajta, majdnem elsírja magát. Ettől rögtön tétje lesz valahogy. Miközben nyilván már sokszor elmondta, csak a próbák alatt is...

Igen, de egy számára nagyon traumatikus élményről beszél, amit minden alkalommal kicsit újraél. Neki is meglepő volt, hogy mennyi minden tört fel benne a próbafolyamat alatt, főleg úgy, hogy azóta eltelt négy év, és már számos helyen beszélt erről. Viszont most először nem egy újságírónak vagy egy kamerába mondja el, hanem több mint száz ember előtt, a szemükbe nézve. Orsi azt mondta, most érzi igazán, hogy elégtételt vett. Szerintem ez összefüggésben van azzal is, hogy maga a történet egy megrendezett színjátékról szól, amelyben rajta kívül mindenki tudta, hogy „ez csak színház”, most pedig azzal, hogy egy színész partnerrel, Baki Dániellel reprodukálják mindezt, mintha visszavenné a kontrollt az események felett. Egyfajta önfelszabadítás.

Most még csak két előadás ment le, de mi lesz 2-3 hónap múlva, fenn lehet tartani ezt hosszabb távon is? Ez mindig nagy kérdés, amikor civilek vannak a színpadon.

Az előkészítés során olyan embereket kerestem, akik kapcsolódnak az online agitálás témájához, ezzel összefüggésben jó verbális képességekkel rendelkeznek, hihetetlen intellektusok, és szeretnek beszélni az őket érdeklő témákról mások előtt. A rutinná válást azzal próbáljuk elkerülni, hogy nem szó szerint kell rögzíteniük a szöveget: megvan a gondolatmenet, de a konkrét mondatok mindig aznap formálódnak.

Sokat gondolkodtam, hogy a szereplők közül kinek mi áll jól, kit mi érdekel a közös munkában, hogy minél jobban ki tudjanak bontakozni a színpadon. Azt akartam, hogy a különböző megszólalások személyesek és viccesek legyenek, és mindezt kiegészítettük Szende Natalie zenéivel és Páll Tamás videóival: Megafon-nyomozással, Brecht-avatárral, élő kamerázással és rengeteg erős képpel. Arra törekedtem, hogy audiovizuálisan sok inger érje a nézőket, hasonlóan a minket körülvevő virtuális terekhez.

Ez az előadás is egyfajta aktivizmus tulajdonképpen...

Mindig is társadalmi-politikai témákkal foglalkoztam, és az aktivista munka is régóta érdekel, fél évvel ezelőtt beléptem a Szikra Mozgalomba. Próbálok úgy gondolkodni a művészi alkotásról, hogy azon keresztül is szolgáljam a számomra fontos ügyeket, de mások az eszközei egy színházcsinálónak és egy aktivistának, ebben törekszem a tisztánlátásra. A színház médiumában minden költészetté válik, ami lehet felforgató, mozgósító vagy provokatív, de ritkán képes arra, hogy egy konkrét és belátható politikai követelést előremozdítson – ami egy aktivistának a célja. Annál a színház zavarosabb közeg. Abban viszont hiszek, hogy képes építeni a közös társadalmi fantáziánkat, amely segítheti a konkrét ügyeket is.

Az elmúlt években a saját előadásaid – tehát amikor nem dramaturgként vagy jelen – szinte mind ezt a „nem hagyományos”, részvételi színházat képviselik a közösségi színháztól a VR-installációig. A formai kísérletezés izgat elsősorban, vagy az eltérő hatás miatt próbálsz ki újabb és újabb formákat?

Különböző témákhoz mindig eltérő formák kezdenek kapcsolódni a fejemben, és ez organikusan alakul. Szenvedélyesen érdekel a színház, és pont ezért folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy mi értelme színházat csinálni. Tulajdonképpen minden útkeresésem hátterében ez áll: próbálom addig feszíteni a színház határait, amíg azt nem érzem, hogy az hatékonyan kapcsolódik a közös valóságunkhoz. És eközben olykor arra jutok, hogy nem egy fekete próbateremben akarom színészekkel együtt elképzelni, hogy hogyan érez egy újságíró vagy egy tiktoker, hanem inkább valós emberek által megtapasztalni, hogy ők hogyan viszik színre magukat.

Zseniálisan kezdődik a darab: gyülekezik a közönség, a székeken ott ülnek köztünk a szereplők is, és egy óriás kivetítőn olvasható egy csoportos chat. Viszonylag hamar rájöhet mindenki, hogy itt a szereplők aktuális idejű kommunikációját látjuk, részben az érkező nézőkről, ki kit ismer stb. Eszembe is jutott, hogy vajon majd a darab közben is kommentelik-e a telefonjukon egymásnak, ki mire gondol éppen.

Az érdekelt, hogy az online tér, ami kezdetben a tudás korlátlan hozzáférhetőségéről szólt, és arról, hogy mindenki hangot kap a demokratikus folyamatokban, hogyan hozott létre egy olyan szörnyet, amely nem összeköti, hanem egyre inkább elválasztja egymástól az embereket. Mindennek nagyon sok köze van a figyelmünk átalakulásához. A nagy platformok ma már mind azért küzdenek, hogy a figyelmünket birtokolják, ezért nekünk tetsző, szórakoztató vagy dühítő, azonnali érzelmeket kiváltó tartalmakat tesznek elénk. Az online sajtóban azok a sikeres cikkek, amikre sokan kattintanak, ezért ha ennek az interjúnak például azt a címet adnád, hogy „Botrány, vér és vetkőzés a Trafó színpadán”, biztosan többen elolvasnák. Így kialakul egy ördögi kör, ahol senkinek sem érdeke, hogy szembesítsenek minket a valóság komplex, zavaros, fájdalmas vagy feldolgozhatatlan oldalával. Például, az elmúlás gondolatával, vagy olyan marginalizált közegek problémáival, akik nem szolgálnak semmilyen kommerciális vagy politikai érdeket.

Sok szakmai fórumon, beszélgetésekben előkerül mostanában, hogy kiknek és miért készülnek az előadások. Ennél a darabnál is felmerülhet, hogy a trafós közönség számára ezek a történetek nem jelentenek újdonságot. A Trafóba viszont nem fognak bejönni azok, akiknek jó lenne látniuk mindezt.

Szerintem erre a művészeknek csak részben van ráhatásuk, ezt a témát nagyobb mértékben befolyásolják az intézményi döntések – mennyiért árulják a jegyeket, hol hirdetik az előadást. Én tudatosan arra törekedtem, hogy sokféle embert lássunk a színpadon. A művészettörténészek például ismerhetik a Trash of Köztér Instagram-blogot, de Seres Samu TikTok-oldalát már kevésbé – aki egyébként a monológjában tematizálja, hogy ő nem az értelmiségi közegnek készíti a videóit. Mindenki más irányba nyithat kapukat, ami bevonzhat új nézőket is a Trafóba.

Az aktivisták történeteit a 20. század első felében alkotó Bertolt Brecht-idézetek keretezik. Brecht volt meg először vagy a civilek?

Brecht volt a kiindulópont, egészen pontosan A rendszabály című műve. Ez a szöveg kommunista agitátorokról szól, akik kínai gyárakba beépülve terjesztik az eszmét.

Hol jött szembe veled ez a szöveg?

Nagy Brecht-rajongó vagyok, de a tandarabok műfajával Kricsfalusi Beatrix egyetemi kurzusán foglalkoztam először, A rendszabály is ezek közé tartozik. Egyre nagyobb hatással van rám Brechtnek az a gondolata, hogy a színház képes megmutatni, a valóság nem fix, hanem megváltoztatható. Ez a tudás egyébként valakiknek evidens – például azoknak, akik rendelkeznek kellő anyagi tőkével ahhoz, hogy a maguk igényei szerint alakítsák a valóságot. Brecht egyfajta felszabadító öntudatra akarja rávezetni a nézőket, és mozgósítani azokat, akik általában kimaradnak ebből a közös valóságformálásból. Egyfajta szellemi mozgósítás ez, amely abból indul ki, hogy ha a fejedben összeraksz dolgokat, akkor egy idő után az tetté válik. Mert nem bírod ki, hogy ne cselekedj.

Az előadásról kritikát is írtunk.