Zavartalanul megy tovább

Ma már a kiscsoportos óvodások szüleit arra oktatják, hogyan neveljék gyermekeiket felelős internethasználatra, mi sem lehetne hát aktuálisabb Kelemen Kristóf legújabb dokumentumszínházi rendezésének tárgyánál. A Figyelem megzavarására alkalmas tulajdonképpen pontosan azt igyekszik elérni általában a felnőtteknél, amit az óvodai prospektus a kisgyereket nevelő szülőknél: legyenek tisztában a virtuális világ jelentette veszélyekkel. Onnan indulva, hogy a figyelmünk fizetési eszköz, és semmi sincs ingyen, egészen a nagypolitika internetes maffiamódszereiig.

Bennem azonban több esztétikai kérdést vet fel a bemutató, mint társadalmit, még ha végül össze is ér e kettő, ahogy az a színházban lenni szokott.

Hiába vezeti be és zárja az előadást a virtuális avatarként megidézett Brecht, ez a hivatkozás sem hozza közelebb a tandrámai didakszist, ami kész tanulságot kínál a nézőnek. Az ilyen típusú, agitatív játéknak két célját tudom elképzelni ebben a végletesen megosztott országban: ha közönségében egyetértésre lel, akkor a szellemi-lelki közösségiség ritka, bár éppen a közösségi média buborékjaiban bőven megélhető örömét kínálja; ha pedig ellenérzést kelt, akkor provokál. Sem egyik, sem másik esetben nem tartom valószínűnek, hogy komoly változást érne el, holott az edukatív hangvételből kiindulva ez jelentené a valódi sikert.

Nem állítom, hogy a Trafó közönsége nem tanulhat abból, ahogyan Seres Samu influenszer bemutatja, milyen módszerrel dolgozik a figyelemipar kiélezett versenyében; Német Szilvi oknyomozó újságíró feltárja, hogyan ellenőrzi a médiatartalmak mögött rejlő tényeket; vagy éppen Benedek Kata pörgeti kivetítőn köztéri szobrainkat, amelyek sokszor önmagukért beszélnek, de a blazírt kommentekkel kísérve különösen röhejesek. De legyünk őszinték: nehéz elképzelni, hogy az itt ülőknek az olyan dolgokról mint álhírgyártás, fekete kampány, internetes titkosszolgálati módszerek, társadalomromboló kapitalista érdekek, populizmus és propaganda, lényegileg eltérő véleménye volna. Ez viszont nemcsak azért problémás, mert kérdések, elbizonytalanítás vagy érzékenyítés helyett csupán megerősít már létező meggyőződéseket.

Az igazi gond az, hogy mindezt a kritikus gondolkodás mellett agitálva teszi.

Méghozzá a dokumentumszínház műfajában, amely – pontosan úgy, ahogy maga az internet is – valóságfragmentumokból épül fel, mégis konstruált, így se nem ártatlan, se nem tényszerű, és kritika nélkül nem tekinthető valóságnak vagy igaznak. Igazságtartalmát ráadásul nem is a tények adják – szemben például a hírekkel –, hanem a mű belső törvényei. Kelemen Kristóf rendezései éppen ebben erősek hagyományosan: bár valós és aktuális társadalmi kérdéseket dolgoznak fel, nem tárgyalást folytatnak színházi keretek között, hanem az érzelmekre és hiedelmekre alapozva saját lelki és szellemi állapotunkkal szembesítenek, persze kikerülhetetlenül társadalmi beágyazottságunk viszonylatában. A játék azonban ott kezdődik, ahol a referenciapontok önkényessége és alkotói elrendezése okán valójában csak abba tudunk kapaszkodni, amit odavetnek nekünk. Pont mint egy krimi esetében, ahol aligha rakhatjuk össze a bűnügyet a fiktív nyomozót megelőzve, de mindvégig el kell hinnünk, hogy ez lehetséges, különben elveszítjük az érdeklődésünket.

Ezúttal azonban olyan referenciapontokat kapunk, mint a 444, a Lakmusz, a Partizán. Megkockáztatom, hogy aki ma Magyarországon beül a Trafóba Kelemen Kristóf kortárs dokumentumszínházi előadására, az ezekből az információkból megnyugtatóan le tudja horgonyozni az elhangzó mondatokat, történeteket a valóságban, és igazságtartalmukat is azonnal megítéli. Ez rendben is van, de akkor hol itt a kritikai gondolkodás szerepe? Nem pontosan ugyanígy működünk, amikor linkeket nyitunk meg vagy keresési találatok közül válogatunk? Vajon nem találná ugyanezeket a referenciákat egy kormánypárti néző éppen az ellenkezőre bizonyítéknak: hogy mindez csak összeesküvés, dezinformáció és baloldali propaganda? És nem pont itt kezdődne az előadás igazi tétje, hogy márkanév jellegű referenciapontok nélkül vajon meg tudjuk-e ítélni bármilyen tartalom igazságértékét mi, akik magunkat nyilván mindannyian kritikus gondolkodónak tartjuk?

Az előadás egyik jelenetében Baki Dániel (a szereplői gárda egyetlen színésze) olyan jól hozza a civil zavart, hogy azonnal türelmetlenné és feszültté tesz, ahogy hosszadalmasan és nyilván játszott ügyetlenséggel beszél színházi figyelmünk értékéről és saját zavaráról, izgalmáról. A dolog iróniája működik, hiszen az online térben már régen elkattintottam volna („a továbbgörgetéstől való félelem”, fogalmaz később az ezzel kapcsolatos szorongásról Seres Samu), itt viszont nem tehetem. De ennek humorával együtt is végigfut az agyamon, hogy

bár a színházban ma már különlegesnek számító fókuszált figyelemmel ajándékozzuk meg az alkotókat, annál nagyobb az elvárás, hogy ezt valami „mélyebb”, „igazibb”, „gazdagabb” szinten (is) visszaigazolva lássuk.

Felelős és jól működő megoldás, hogy a rendező profi előadót helyez ebbe az álimprovizatív, álcivil helyzetbe – annál meglepőbb, hogy később aztán mégis megjelenik a spontánnak beállított, előre megírt beszélgetés dokumentumszínházban vissza-visszatérő sémája. A színházi és a civil hitelesség ugyanazért nem áll egymással párhuzamban, amiért a dokumentumszínházat sem tényszerűsége határozza meg: a művészet a hatással operál, a mű igazsága belső törvényszerűség is, máskülönben nem juthat érvényre. Amikor civilek azt játsszák, hogy spontán módon beszélnek előre megírt mondatokkal, hiába születtek azok valóban saját improvizációkból, hamisan szólnak.

A jelenlétnek ezzel együtt is van ereje, ahogyan a civilek valós érzelmeinek is: izgalmuk, gyakorlatlanságuk történeteik tükrében erős szimpátiát kelt, együttérzésre hangolja a nézőt. (Bár utóbbiak közvetítésére a mozgókép is kiváló eszköz, Jeney Orsolya története például filmen is rendkívül hatásosan nyomasztó.) Ennek azonban inkább egy országot bejáró tantermi előadásban lehetne jelentősége, drámapedagógiai felkészítő és feldolgozó foglalkozással kiegészítve. Ebbe a kontextusba azonban a felsorolt referenciapontokkal aligha kerülhet a Figyelem megzavarására alkalmas ma Magyarországon.

Kelemen Kristóffal interjút is készítettünk.