Az a kis stikli, ami sok fiatalnak megadta a szabadságot

Utálom az ellenőröket, nem az embereket, hanem a találkozást velük, annak ellenére, hogy mindig van jegyem. Már-már betegesen újra és újra ellenőrzöm, hogy megvan-e, nem tűnt-e el a telefonomról, utazás előtt legalább háromszor, az utazás alatt is tízpercenként. És még így is megemelkedik a pulzusom, amikor meghallom a vonaton, hogy „kezeletlen menetjegyeket kérem ellenőrzésre!”, vagy a 2-es villamoson, hogy „jegyeket, bérleteket!”

link Forrás

A rendszerváltás után én biztosan nem tudtam volna eladni a Párizsba tartó vonaton a mufurc francia kalauznak, hogy a jegyem igenis valódi. Nem úgy, mint a Kék Pelikan című új magyar film karakterei. Igaz, ha aközött kell választani, hogy – a lebukás veszélyével, de – mehetek külföldre világot látni, vagy maradok otthon, talán bevállaltam volna a kockázatot mégis.A magyar animációs film rég nem látott korszakában van, gondoljunk csak Buda Flóra Anna Oscar-shortlistes, Arany Pálma- és sok más díjas szuper rövidfilmjére, a 27-re – ami végre a magyar mozikban is látható a Hogyan szexeljünk kísérőfilmjeként –, de jó egész estés filmek is voltak-vannak, például a Ruben Brandt, a gyűjtő, a Műanyag égbolt vagy az Oscar-nevezett Kojot négy lelke. Ebbe a sorba csatlakozik Csáki László Kék Pelikanja, ami animációs dokumentumfilmként üde műfajszínfolt a mostani műsorban.

Szabadság, ami van, de mégsincs

Két évvel az első szabad választások előtt, 1988-ban már kezdtek nyílni a nyugati határok, bárki igényelhetett világútlevelet, lehetett utazni. Igaz, a lehetőség csak elméleti szinten volt meg. A busz- és vonatjegyek szinte megfizethetetlenek voltak, a repülőről nem is beszélve, fapados járatok még nem léteztek. Az emberek nem tudtak menni, pedig a vágy megvolt, hiszen mindenhol jobb, mint otthon. „Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele?” – látható a Kék Pelikan plakátjain.

A sztori szerint Ákos, Petya és Laci, az Európába vágyó három barát rájön, hogyan lehet a MÁV rendszerét meghekkelve nemzetközi vonatjegyeket hamisítani. Az egész azzal kezdődik, hogy kapnak egy rosszul hamisított jegyet, amin a „Hinfahrt” – visszaút – szóból hiányzik az n betű, felhúzzák magukat, és úgy döntenek, inkább megoldják maguk. Kifigyelik, hogy a jegyeket a pénztárakban kézzel írva, kék Pelikan indigót használva töltik ki. Annyit vesznek, amennyi a pénzükből kijön, aztán otthon elkezdenek kísérletezni Domestosszal és egyéb vegyszerekkel, mígnem megtalálják az arányt, ami kilúgozza a feliratot a papírról.

Ilyen a jó történelmi film

Az azóta kisemmizett Inkubátor Program segítségével készült filmhez Csáki éveken át készített interjúkat a három főszereplővel és további érintettekkel, akik kijutottak külföldre a hamisított jegyekkel, sőt MÁV-alkalmazottakkal és az üggyel foglalkozó nyomozóval is. Vannak karakterek, akiknek színészek adták a hangjukat, de több szereplő a saját hangján szólal meg, ami a dokufilmes aspektust erősíti. „Ez tulajdonképpen egy oral history egy fontos történésről, olyan emberek szájából, akik megélték” – mondta a rendező a Telexnek novemberben, a film világpremierje után. „Történelmi filmeket nem abból érdemes csinálni, amit történészek leírnak, még ha kutatás szempontjából ezek fontos információk is. Az akkori átlagemberek mikrotörténetein keresztül lehet ezt összerakni. Ennek a három embernek a sztorijából pontosan le lehet mérni, mi történt, hogyan hatott rájuk, és hogyan próbáltak meg működni az adott korszakban.” Talán valóban ez lehetne a történelmi filmeknél a követendő példa, nem a hatmilliárdos gigaprodukciók.

A film látványvilága izgalmas, és nem is kizárólag animáció, Csákiék rengeteg Super 8-as filmre rögzített rövid, közeli felvételt használnak, ami kiragad az egyébként gyönyörű animáció játékosságából, és inkább a dokumentumfilm-hatást erősíti. Műfajilag elég eklektikus a Kék Pelikan, a francia (bohóc)kalauz megjelenését például a horrorra, a nyomozás bizonyos részeit a heistfilmekre utaló elemekkel meséli el, de még a western vizuális sajátosságai is megjelenik a MÁV-pénztáros és Ákos közötti párbajban jegyvásárlásnál.

A tárgyi környezet zsúfoltságával a film igazi nosztalgiabombának hat, a korszak jellemző eszközei, például a légyfogó, a Pesti Est magazin, a csöpögő papírdobozos tej, a VHS és a kazettás magnó mind megmelengethetik azok szívét, akik éltek akkor. De nemcsak a kép, Tövisházi Ambrus zenéje kiegészülve a klasszikus slágerekkel – Kispál és a Borz, Hiperkarma, Ámokfutók – is hozza az Induljon a banzáj hangulatot.

A Kék Pelikan a hamisítás folyamata mellett a szabadságvágyról, a magyar furfangosságról és a kiskapuk kihasználásáról szól, amihez tökéletesen asszisztált a rendszerváltás utáni környezet.

• „A Kék Pelikannak köszönhették az emberek a szabadságukat.”
  
• „Meg nekünk!”
  

– mondják a főszereplők. A film mer állást foglalni a fiatalok mellett, mondván, voltak ennél nagyobb bűncselekmények is abban az időszakban, ráadásul nem is igazán ártottak senkinek. Ugyan meglegyinti őket a kapzsiság, kérdésessé válik, hogy ki tudnak-e szállni a bizniszből, de kitartanak a missziójuk mellett, azok a vonatok így is, úgy is elindultak volna, ha rajtuk van az a néhány fiatal, ha nincs. A MÁV pedig magára vethet, ha változtatnak az indigó színén, és ha hamarabb gépesítik a jegykiadást, megállítható lett volna a hamisítás. De ahogy a film utolsó mondata hangzik: „A MÁV-hoz türelem kell.”