„Egyre vékonyabbá vált az a kötelék, ami eddig itt tartott”

• Egyre kevésbé kielégítő az a pálya, amin itthon játszani lehet - mondja Boross Martin rendező, akinek munkáit több mint 13 ország 40 városában láthatta eddig a közönség.
• Nyersanyag című filmjét viszont vidéken turnéztatja, olyan helyeken is, mint a történet helyszíne, ahol többféle kiszolgáltatottságban élnek emberek.
• Társulatával közösségi helyet nyitottak a VIII. kerületben, amely azokat is várja, akik a környék problémáival - lakhatási válság, roma esélyegyenlőség, dzsentrifikáció - foglalkoznak.
• Több előadásában foglalkozott az oktatással, mert hát mégis csak az minden kérdésnek az alfája és omegája.
• Ősztől a magyar rögvalóságtól meglehetősen távol, New Yorkban ül vissza maga is az iskolapadba.

444: Nemrég jelentettétek be, hogy a 2024/25-ös évadban Borsos Luca és Göndör László veszik át a STEREO AKT művészeti vezetését. Az elmúlt években is sokat dolgoztál külföldön, de mindeközben tavaly a nyolcadik kerületben létrehoztátok a STEREO Művházat, és megpályáztad a Trafó vezetését is, tehát eddig mintha „két vasat tartottál volna a tűzben”. Ezzel eldőlt a menni-maradni dilemma?

Boross Martin: Az sosem dől el véglegesen, amíg mobilis az ember – lélekben, fizikailag és a lehetőségek szintjén. Budapest hosszabb távú elhagyása borzasztóan nehéz döntés, amivel az elmúlt bő egy évben szinte minden egyes nap foglalkoztam: felelősséggel tartozom a nézőink, a kollégáim, illetve az itthoni ügyek iránt. De közben hazugság lenne nem bevallani, hogy egyre vékonyabbá vált az a kötelék, ami eddig itt tartott, és egyre kevésbé kielégítő az a pálya, amin itthon játszani lehet. Rá kellett jönnöm, hogy az, ami ma itt körülöttünk van, nem tartogat számomra kellően izgalmas kihívásokat és fejlődési lehetőséget. Az unalomig ismert politikai, strukturális, gazdasági és közhangulat-beli siralomvölgy ellenére vannak azért alkotói és civil közösségek, akik miatt megéri dolgozni és ebben a városban élni. És mindig vannak kiaknázható lehetőségek, akár a STEREO AKT mint színházi alkotócsoport, akár a Művház mint kulturális és közösségi tér előtt. Persze, lehetne szorosabb az együttműködésünk az önkormányzattal, lehetnénk nemzetközi rezidencia központ, működtethetnénk állandó jellegű kávézót, kidolgozhatnánk 2-3 évre szóló Creative Europe vagy Erasmus+ programokat, tehetnénk még lépéseket a lokális működés felé, bevonhatnánk a forprofit magánszektort azzal, hogy szolgáltatásokat nyújtunk stb. De arra jutottam, hogy engem most nem ez érdekel, ezért nem én vagyok a legalkalmasabb ezek kihasználására.

Ezek a fent említett utak most nem extra lehetőségek, hanem lassan egyedüli opciókká váltak egy kulturális szervezet számára. Ahogy az is, hogy szinte minden független műhelynek – kultúrában, médiában, oktatásban, szociális és tudományos szférában – lassan-lassan az aktivizmus felé kell ellépnie, ha meg akarja őrizni a függetlenségét. Ez iszonyatos mentális és érzelmi erőforrásokat emészt fel, ami fárasztóvá és unalmassá válik, és mindezt mérlegre kell tenni, ha ezzel szemben egy kellően izgalmas és felszabadító lehetőség kínálkozik.

Akkor ez most még nem egy végleges elköltözés?

Biztos, hogy nem végleges, de ha az ember elég sokat dolgozott már külföldön, akkor Magyarországra sem lehet végleges állomásként tekinteni. Projektek, szakmai helyzetek és magánéleti állapotok fogják meghatározni a következő időszakomat.

Mi vár rád szeptembertől?

New Yorkba költözöm. Egy nagyon motiváló, talán soha vissza nem térő lehetőség kínálkozott: felvettek a New York University - Tisch School of the Arts filmes mesterszakára. Néhányan meglepődtek, hogy ennyi idősen és a pályámnak ezen a szakaszán újra egyetemre akarok menni, de nekem meggyőződésem, hogy tanulni jó, fejlődni mindig kell, ráadásul ezt most egy olyan helyen tehetem meg, ami filmrendezők számára a világ egyik legjobb képzéseként van számon tartva: egy szuperintenzív és nagyon gyakorlati képzés. Az első évben pl. három rövidfilmet készít minden hallgató, és mindenki öt másik osztálytársának a filmjében segédkezik különböző alkotói minőségekben.

A STEREO AKT és a Művház természetesen top prioritás számomra: fontos, hogy biztosítva legyen mindkettőnek a működése arra az időre, amíg távol leszek: a STEREO AKT művészeti vezetésére Borsos Lucát és Göndör Lászlót kértem fel. Ők két olyan alkotó, akik sok-sok projektbe elkísértek már: komoly egyéni alkotópályájuk is van, amit aktívan követtem, és maximálisan megbízom bennük művészileg és emberileg is. Luca elsősorban a Művház programjaiért fog felelni, Laci pedig egy előadást és egy fesztivált csinál, szintén a Művházban.

Hogyan lett ennyire fontos a Művház, miben látod a jelentőségét?

Már a megnyitáskor érezhető volt, hogy más polcra kerültünk a kulturális térképen, pusztán attól a ténytől, hogy van egy saját helyünk. Egészen más közönséget is elérünk, megugrott az ismertségünk, sokkal többen gondolkodnak rólunk kultúraalakító tényezőként. Egyfajta szolgáltatói szerepkörbe is átléptünk így, mert tudják, hogy hozzánk lehet fordulni próbahelyért például. Tehát nem csak szimbolikus és praktikus, hanem presztízsbeli jelentősége is van. Még úgy is igaz ez, hogy a Művház nem egy játszóhely. Már eddig is sok munkabemutató, workshop, közösségi esemény és persze próbafolyamat zajlott nálunk, de azt is szeretnénk, hogy ne csak művészeti eseményeknek adjon otthont, hanem a lokális közönségnek is állandó programhelyszíne legyen.

Tehát hogy 8. kerületi közösségi helyszínné váljon?

Igen, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy az itt a kerületben „jelen lévő” témák – lakhatási válság, női jogok, roma esélyegyenlőség, dzsentrifikáció, menekült-krízis és kisebbségi politikák – iránt érdeklődő és az ezeket a témákat felkaroló emberek, szervezetek is „ide szokjanak”. Luca egyik projektje Közkincs címmel például egy havonta megrendezésre kerülő performatív tudásmegosztó sorozat lesz, ami egyfajta közösségi alkotófolyamatként fog működni egész éven át.

Egyébként előfordul, hogy bejönnek random járókelők, akik a STEREO AKT-ról sose hallottak, hogy mi ez a hely?

Napi szinten kérdezik emberek, hogy mi ez, talán azért is, mert ugye a névvel ellentétben nem úgy működünk, mint egy klasszik művház, hogy hétvégi gyerekprogramokat és húsvéti ünnepséget rendezünk. Nem az a cél, hogy közművelődési intézményként funkcionáljunk, nincs is meg az ehhez szükséges költségvetés. Egyelőre a legtöbb program zártkörű esemény. De például a tavalyi STEREO10 Fesztivál programjait meghirdettük a ház lakóinak, és sokan el is jöttek. De befogadtunk már ukrán filmklubot is, aminek például elég stabil 25-30 fős közönsége volt, akik persze nem véletlenszerűen betévedő emberek. A STEREO AKT működési támogatásából és különböző eseti pénzekből, valamint a próbateremként kiadott helyiség bérleti díjaiból próbáljuk fenntartani a helyet.

Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján ki lehet ezt gazdálkodni?

Szűkösen, de fenntarthatónak tűnik, persze pengeélen táncol az egész. Sok minden történt csak azóta is, hogy megpályáztuk az önkormányzatnál az épületet: kivezették a KATA-t, energiaválság, elszálló infláció, csökkenő kultúrafinanszírozás stb. Persze a cél nem a szimpla túlélés: ideális esetben lenne költségvetésünk több saját program szervezésére, bővíteni kellene az infrastruktúrát, és szükség lenne technikai személyzetre. Az egyik rövidtávú határozott célunk, hogy legyenek ide készülő programok is, ezért kértem fel Göndör Lacit arra, hogy a grazi steirischer herbst fesztiválon bemutatásra kerülő kortárs lecture-kabaré estjének magyar premierje a Művházban legyen majd.

Pedig az általad említett „túlélés” kulcsszónak tűnik mostanában úgy általában is a független színház helyzetére vonatkozóan. Meddig lehet így tovább dolgozni?

Semeddig. Új működési modellek kellenek. Mi például afelé megyünk, hogy repertoár fenntartása helyett könnyebb szerkezetű, spontánabb eseménysorozatokban vagy minifesztivál-szerű blokkokban gondolkozunk. Nem az az egyedüli alkotási és működési forma, hogy milliókat és hónapokat elköltünk egy hosszú próbafolyamatra, aztán játsszuk az elkészült előadásokat 4-5 alkalommal. Ez azért alakul sajnos sokszor így, mert nehéz egyeztetni a munkahalmozó, szabadúszó közreműködőket, alig vannak játszóhelyek, és alig van pénz a továbbjátszásra. Az egyik lehetséges modell ezért az, hogy kisebb léptékű és sokkal gyorsabban megszülető, rugalmas formákban gondolkozunk, amelyek sokszor az eseményszerűséget, közösségi jelleget képviselik inkább.

Persze ez a „kicsiben gondolkozás” is nagyon demoralizáló lehet, ha az ember nem akar esztétikailag fésületlen, „olcsó” dolgokat kiadni a keze közül, vagy erősebb vizualitásban, megkomponáltságban szeretne gondolkodni. Az én életemben szerencsére mindig jött valami olyan új projekt – egy színházi előadás vagy nemrégiben a film –, ami új kapukat nyitott, kihívást jelentett, így többféle alkotói igényemet is ki tudtam elégíteni. Ami legaktuálisabban foglalkoztat, az a Nyersanyag vidéki turnéztatása. Már eddig is volt egy tucatnyi filmklub-szerű vetítés vidéken, kisebb és nagyobb helyeken. Hihetetlen inspiráció a közvetlen találkozás a közönséggel, olyan emberekhez eljuttatni a Nyersanyagot, akiknek moziban esélyük sincs megnézni. Jövőre ezért egy újabb, 15 állomásos „országjárást” tervezünk szociális szakemberek és helyi közösségszervezők bevonásával.

Látsz arra esélyt, hogy a filmnek (lásd a kritikánkat) ez az utaztatása elindít helyben változásokat, vagy miért ilyen fontos ez neked?

Próbálom nem áltatni magam, nem akarok illúziókat kelteni magamban és másokban a munkánk fontosságával kapcsolatban – ugye a Nyersanyag főszereplője pont ebbe a hibába esik –, de hiszek abban, hogy számít minden olyan találkozás, fórum – legyen az művészeti vagy nem művészeti –, ahol tematizálni lehet a kizsákmányolás, a korrupció vagy a hatalommal való visszaélés kérdését: párbeszédet indíthatnak el, új kérdéseket vethetnek fel, és igenis fontos puzzle darabként hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy legyenek közösségi-társadalmi változások. Az eddigi vetítések utáni beszélgetések közül azokat élveztem a legjobban, ahol a film apropóján az emberek helyi ügyekről kezdtek vitázni egymással.

link Forrás

A STEREO AKT legutóbbi színházi bemutatója, a Budapesti Tavaszi Fesztivál felkérésére született Miután felmondtam/ miután maradtam egy dokumentarista előadás a magyar közoktatás pályaelhagyó és pályán maradó tanárainak történeteiből. Sokszor említetted, hogy a színház számodra a „találkozást” jelenti mindenek előtt. Az előadás második felében nekem is volt részem egy ilyen „találkozásban”, amikor egy bevezető játékban közös iskolai élményt kellett találnunk csoportokban. A mi csapatunkban egy negyvenes óvónő arról kezdett el beszélni, hogy csak nemrégiben jött rá, mennyire traumatikus élmény minden óvónőnek, ahogy a friss ovisok zokogva elválnak az anyukájuktól. Ráadásul ennek a feldolgozásához semmilyen szakmai segítséget nem kapnak. De egy ilyen részvételi előadásban kiszámíthatatlan, hogy lesz-e egy olyan ember a csoportban, akinek van egy erős élménye/története, és hát a tanárok ügye azért önmagában tényleg lerágott csont már. Mit tud ehhez hozzátenni egy színházi előadás, hogyan tud több lenni, mint egy infopack, hogy a te szavaidat használjam?

Visszafordítom a kérdést, neked mit adott hozzá?

A pillanat erejét, ahogy egy számomra vadidegen megoszt velem egy ilyen élményt. Persze, azután az ő története felidézett bennem sok más emléket, tudtam hozzá kapcsolódni, pedig nem vagyok óvónő. Az is lényeges, hogy új nézőpontból világított meg valamit...

Elég jól összefoglaltad a lényeget. Egy olyan emberi találkozás jön létre ilyenkor, ami egyébként a hétköznapokban nem biztos, hogy megtörténik, ráadásul érzelmi formát ölt valami, ami addig esetleg csak információ-morzsákat jelentett. Személyes érintettséged lesz egy olyan területen, amiről korábban ezt nem gondoltad volna. Egy színházi este érzelmi síkon is operál, fontos a személyes jelenlét: az interakciók, a hangok, a helyszín, a játék mind azonos rangú élményalkotó elemek.

De nincs garancia arra, hogy minden csoportban lesz egy ilyen „találkozás”.

Én biztos vagyok abban, hogy mindenhol elhangzottak fontos vallomások, felmerültek új kérdések, amelyeket persze csak az adott csoport tagjai hallottak. Ez a gyönyörűsége ennek a formának, hogy az adott beszélgetés csak annak a 7-8 embernek az élménye. Minden résztvevőnek voltak ilyen váratlan tapasztalatai a fórum-rész alatt, az előadás első blokkja és a közös lezárás pedig azt szavatolja, hogy legyen egy közös élményanyag is.

Az első blokkban, amikor felvételről hallottam a tanárok történeteit, nekem sokkal nehezebben képződött meg ez az élmény.

Számomra abban rejlik annak a blokknak az ereje, hogy a nézőt – színházi értelemben unortodox módon – magára hagyjuk, méghozzá egészen hosszú ideig. Nem lehet tudni, hogy ez csak egy betét, és mindjárt megjelenik egy élő szereplő, vagy valami más történik. De nem változik a felállás, hat tanár vallomását halljuk felvételről egy olyan tanteremben, ahol még ott vannak az élet jelei, a diákok tolltartói, az otthagyott tornazsákok, a dekoráció a falon, és hát a tanár hűlt helye. Van köztük fővárosi és vidéki pedagógus, ovitól gimnáziumig, a nagy puzzle különböző darabkái ők. Hat nagyon különböző karaktert és hozzáállást hallunk húsz percen keresztül. Nem látjuk őket, de fejben elképzelhetjük, hogyan nézhetnek ki, vajon szimpatikusak lennének-e. A néző privát élményévé válik, hogy mit váltanak ki belőle ezek a monológok, tud-e szolidaritást érezni velük. Mindez jól kiegészíti azt a részt, ahol élőben mesélik el a történeteiket további pedagógusok.

A minket körülvevő rendszer, a hétköznapok valódi dialógust nélkülöző volta is hozzájárulhat ahhoz, hogy erős élmény lehet a valós párbeszéd megélése egy színházi produkció keretei között?

Biztosan felszabadító hatása van minden olyan helyzetnek – tehát nem csak a színházra igaz ez –, amikor új emberekkel találkozol, és őszintén lehet beszélni: új szemszögeket, történeteket ismersz meg, megkérdőjeleződnek a prekoncepcióid, vagy csak egyszerűen azt érzed, hogy nem vagy egyedül. Ezek mindig felemelő pillanatok tudnak lenni. Ráadásul egyetlen ilyen alkalom is fontos fórummá válhat egy olyan országban, ahol uralkodóvá vált az apátia és az érzés, hogy nincs súlya az ember véleményének.

A STEREO AKT számos előadásának témája az oktatás, személyes élmények miatt foglalkoztat ennyire?

Tény, hogy a Remény Panzió és az Ex katedra is erősen táplálkozik a közoktatásban eltöltött évekből. Pedig a középiskola után sokáig egyáltalán nem érdekelt engem ez a téma. Valahogy az állampolgári tudatossággal van összefüggésben, hogy az ember fokozatosan rádöbben, minden kérdésnek az alfája és omegája az oktatás, hogy ettől függ a jelenünk és a jövőnk. Az oktatás helyzete jól mutatja, hogy egy társadalmat tényleg érdekel-e a gyerekeinek a jövője, vagy csak úgy csinál, mintha érdekelné.