„Nagy a kísértés visszatérni a kényelmes akolmelegbe”

„Szerencsétlen az az ország, amelynek nincsenek hősei” – mondja a tanítvány, mire Galilei rávágja: „Nem, szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.”

Természetesen a mi valóságunkról szól az Örkény Színház legújabb Brecht-bemutatója. Az itáliai csillagász távcsöves megfigyelései ellentmondtak az akkor uralkodó világképnek, mely szerint a Nap forog a Föld körül. A tudós ezért összeütközésbe került a katolikus egyházzal, amely betiltotta könyveit, és élete végén tanai visszavonására kényszerítette.

A rendező, a színésznek is remek Polgár Csaba több sikeres külföldi bemutatóval a háta mögött, a társulat régi tagjaként 2025-től új szerepben is feltűnik: az Örkény Színház művészeti vezetője lesz. Az intézmény tervezett átalakulása mellett arról is kérdeztük, hogy miért gonosz előadás a Galilei élete.

444.hu: Nekem ez az előadás nem is a gerinc meggörbüléséről szól elsősorban, hanem arról, hogy mi történik, amikor megrendül a helyzet változtathatatlanságába vetett hite az embereknek, és a görnyedés már nem szolgálat többé, elveszti értelmét.

Polgár Csaba: Igen, engem is ez foglalkoztatott: milyen az, amikor jön egy olyan paradigmaváltás, ami megrendíti az emberek egzisztenciális magját is, ami után nulláról kell felépíteni valamit. Adott egy mániákus ember, aki tudja, hogy nem igaz, amit mondanak neki a világ működéséről. Az a kérdés, hogy meddig képes elmenni az igazáért, és hogy a körülötte élők hogyan szenvedik meg az ő harcát.

Galilei nincs tekintettel semmire és senkire, a saját lányára sem. A darabban mellesleg az is elhangzik az egyik szereplő szájából, hogy az igazság, ha tényleg igazság, nélkülünk is diadalra jut. Mire Galilei azt válaszolja, hogy nem, nekünk kell győzelemre vinni az igazunkat.

Az elmúlt évszázadok Galilei álláspontját erősítik meg: nincs olyan, hogy kényelmes is legyen, áldozatok nélküli, és az igazság is győzedelmeskedjen. A darabbéli zenekar is arról énekel, hogy az embernek „önmaga gazdájává kell válnia”, el kell engedni azt a koncepciót, hogy egy atyuska irányítását követjük. Ehhez viszont fel kell nőni, vállalnunk kell a tetteink következményeit, nem lehet másra mutogatni, azt mondani, hogy a rendszer kényszerít engem bármire. És hát amikor az ember kilépne a jeges űrbe, nagy a kísértés visszatérni a biztonságos és kényelmes akolmelegbe. Kicsiben naponta megtörténik velünk, hogy a kényelem felé billenünk.

Mikor találkoztál először ezzel a darabbal?

Talán még a főiskola alatt, és azóta keringek körülötte. Gyönyörű szövegnek tartom, ahogy Ungár Júlia fordítását is, és engem eleve vonzanak azok a darabok, amiket „nem játszanak karikára”. A figurát is izgalmasnak találtam: itt egy személyiségben mutatkozik meg a szikár tudós hajthatatlansága és a hedonista ember, aki az élet minden apró mozzanatának tud örülni.

Nyilván most a szöveg más rétegeit látod fontosnak, mint huszonévesen…

Az biztos, hogy a jelenlegi helyzet lényeges hívószó volt. Nagyon nehéz egy megkövesedett rendszert lerombolni, elhitetni az emberekkel, lehet ezt máshogy is csinálni. Biztos vagyok abban, hogy sokakat visszatart a változástól, hogy ezt a rendszert már kiismerték, tudják, mit és hogyan lehet elintézni, és ugyan ez a mostani nem jó felépítmény, de már otthonos, minden rossz ellenére is. A színházban pont az a jó, hogy „büntetlenül” végignézhetünk egy lehetséges forgatókönyvet, virtuálisan végigmehetünk utakon, és tanulságokat szűrhetünk le, hogyan igen és hogyan nem érdemes csinálni.

Galilei szörnyen viselkedik a környezetével, az egyetlen gyerekével, a házvezetőnőjével, aki végig kitart mellette. Van benne egy bicskanyitogató fensőbbségérzet, mindenkinél okosabbnak hiszi magát.

Na de azt is mondhatjuk, hogy minden rossz a harcból következik, amit az igazságért folytat, és hogy abban a percben, amikor elkezdene tekintettel lenni a többiekre, esélytelenné válna a győzelemre.

Lehetséges, de az is benne van a pakliban, hogy máshogy is viselkedhetne. Galilei döntése az volt, hogy a saját harca és kíváncsisága mindenki felett áll. A színházban mindig kérdés, hogy melyik szereplővel azonosul a néző, és ebben a darabban az az izgalmas, hogy sokszor nem Galilei az, akivel tudok menni. A többiek saját igazsága is be van csatornázva. Ha jól csináljuk, és ezek hitelesen szólalnak meg, akkor tényleg felmerül a nézőben, hogy megéri-e. Azoknak az embereknek, akik egész életükben abban hittek, hogy minden áldozatuk, verejtékcseppjük a nagy egészet gyarapítja, nem mondhatjuk egyik napról a másikra, hogy bocs, tévedtünk.

Azt jól gondolom, hogy a társadalmi helyzeten túl ez a darab a személyes életednek a dilemmái felől nézve is aktuális? Hogy minden áldozatot megér-e az, hogy az anyanyelveden színházat csinálhass?

A színházi munka is egy mánia, egyáltalán nem családbarát, és igen, van bennem emiatt bűntudat és lelkiismeret-furdalás. Másrészről viszont az írástudók felelőssége irányából is lehet nézni ezt a darabot, hogy 2024-ben meg tudunk-e szólaltatni egy ilyen szöveget, átmennek-e még ezek a mondatok. Én bízom benne, hogy igen. A színház nem akkor jár jól, ha próbálja lekövetni a Netflix meg az HBO sebességét és vizuális gazdagságát. Nekünk az a feladatunk, hogy ilyen mondatok elhangozzanak a színpadon.

Azért igyekeztél feldobni, a jelenhez közelíteni a körítést...

De a fő cél ott sem a fogyaszthatóság volt, hanem egyfajta asszociációs mezőnek a kialakítása. Nekem fontos volt az is, hogy a műszak megjelenjen a darabban, azok, akik a fizikai munkát végzik a színházban. Történetesen van egy zenekaruk – a Műszak meg a Többiek –, kézenfekvő volt, hogy ők írják az előbb említett dalt. Végül az egész zenei világot ketten, Petrik Gyuri és Szél Attila találták ki, akik világosítók az Örkényben. A zenekaros jelenet az eredetiben arról szól, hogy a nép körébe mennyi szűrődik le Galilei tanításaiból: a kisemberek elkezdik kapiskálni, hogy talán az egész rendszerrel baj van, az egyházi uralommal, azzal, hogy nekik kuss a nevük.

Ez a dal nagyon erősen a jelenből és a jelenhez szól. Az ilyen „kitekintések” – a majmok az Űrodüsszeiából is például – mindig kizökkentettek a korból és a kontextusból, ledobtak a történetről…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem szándékos a részünkről. Ez egy gonosz előadás abból a szempontból, hogy nem engedi meg a kényelmes belefeledkezést, hogy beleengedd magad a történetbe. Az egész darabra is igaz az, amit Barberini bíboros mond az asztronómiáról: olyan, mint a rüh, nem lehet levakarni. Mindig ottmarad, és idegesít.

A te életedben is lesz egy paradigmaváltás: januártól az Örkény Színház művészeti vezetője leszel. Mi volt annyira vonzó ebben az új „szerepben”, hogy megérje lemondani ennyi mindenről: nem fogsz rendezni máshol, és színészként sem lesznek új feladataid.

Az nagyon fontos, hogy nem érzem ezeket a lemondásokat áldozatnak. Mondjuk, 2025 Magyarországán egy fővárosi színház művészeti vezetőjének lenni nem álom-meló, az tuti. Hogy mi vonz mégis? A felelősség, a kíváncsiság, hogy merre tudunk ellépni, mit tudunk kihozni ebből a csapatból és a helyből. Hogy képesek vagyunk-e egy másfajta jelenlétet kreálni a színháznak, ami jobban belefolyik az emberek mindennapjaiba. Van egy csomó felvetés, amely a Gáspár Mátéval való beszélgetésekből alakult ki mostanra.

Gáspár Máté váltja márciustól Mácsai Pált az igazgatói székben. Egy magyarországi kőszínházban egészen forradalminak tűnő program körvonalazódik a pályázatából: a városi színház új megközelítése társadalmi ügyek köré szerveződő évadokkal, a közösségi színház lényegesen megnövekvő szerepével.

Fontos kérdés, hogyan tudjuk mindezt megvalósítani a rendelkezésre álló anyagi forrásokból. A színházon belül az ÖrkényKÖZ már eddig is több ilyen előadást létrehozott civilek bevonásával, de ott volt a Kiváló dolgozók, amit Boross Martin rendezett a nagyszínpadon, tehát megvannak az alapok. Most ez a fajta részvételi színház nem eléggé látható, nagyobb szeletet érdemel a színházi munkán belül, ezen kell változtatnunk. Úgy tűnik, a nézők is igénylik, hogy legyen egy intézmény, amely fórumszerűen felhangosít véleményeket, legyen egy platform, ahol mindenki megnyilvánulhat. Ez persze egy olyan ösvény, amelyet ki kell taposni magunknak, de nekem eddig jók a tapasztalataim.

Nem túl nagy ugrás ez egy kőszínháznak ma Budapesten?

Ki fog derülni, és azért nem hétfőről keddre változik meg minden. Nem leradírozás történik, tehát a nagyszínpad erős jelenléte megmarad, itt továbbra is klasszikusabb előadások lesznek. Ha minden jól megy, és a Merlin Színház terével is rendelkezhetünk, valamint lesz elég forrás az ottani munkára, akkor az fontos szerepet fog játszani a nézők „tudatformálásában”. Voltak már eddig is darabjaink, amelyek próbáltak a társadalmi felelősségvállalás, a közelmúlt feldolgozása irányába elmozdulni, és talán ma már nem annyira meglepő ez a magyarországi nézőnek sem, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. De persze fontosak az arányok. Én úgy érzem, az mindig tud hatni, ha valódi emberek a tényleges problémáikról beszélnek, arról, amiben élnek. Brecht azt mondatja Galileivel, hogy a gondolkozás az emberi faj legnagyobb élvezetei közé tartozik. Muszáj hinnünk abban, hogy ez a mondat még ma is érvényes.

Ebben a nagy zajban, ami a budapesti kulturális kínálatot jelenti, hogyan lehet felhívni a figyelmet mindarra, ami az Örkényben történni fog?

Sok opció van erre: az előadásokhoz kapcsolódó kísérőprogramok, a tematika köré szerveződő beszélgetések, koncertek, szóval hogy több réteg épüljön rá. Egy adott témához kapcsolódva valakinek egy zene jut eszébe, másvalaki egy gazdasági szakértővel beszélgetne, egy harmadik performatív akciókat, flashmobokat javasol a belvárosban, egy negyedik pedig fotókiállítást szervezne. Ezek mind afelé mennek, hogy olyan szinten legyen nyitott hely az Örkény, ahol nem este hétkor kezdődik a program, hanem napközben is érdemes spontán beugrani, ahol mindig történik valami. Én azt látom, hogy nagyon tág a mátrix: sok energia van a városban, ami azért nem találkozik, mert nincs összekapcsolva. Külön-külön megtörténnek fontos dolgok, de nincs rajtuk fókusz, pedig egymást is erősíthetnék. Ez az igazán izgalmas az egészben, a határok feszegetése. Nem mondom, hogy nem bizonytalanodom el néha, de amiben az ember hisz, azt csinálni kell.