Apácafingocskák a múlt homályában, avagy hova tettem már megint a Váncsát?

Megjelent a legnagyobb magyar szakácskönyvíró hatodik szakácskönyve. Illetve nyolcadik? Vagy kilencedik? Talán csak az ötödik? Ahogy vesszük: újrakiadások, bővítések, miegyebek játszanak vagy nem játszanak. Tulajdonképpen ez is bővített, átdolgozott újrakiadás, de annyira bővített (jó másfélszeresére) és annyira átdolgozott, hogy inkább önálló, új kötetnek tekintendő. Az olasz konyháról szól. Helyesebben: az itáliai félsziget konyháiról.

Váncsa István újságíró, publicista 2003-ban lett a legnagyobb magyar szakácskönyvíró, ekkor jelentette meg első, Ezeregy recept című könyvét, és ha csak ennyit tett volna mindösszesen, akkor is szobrot érdemelne a Hősök terén vagy legalább a Szabadság téren. Olyan minőség jelent meg ezzel a magyar gasztronómiai irodalomban ugyanis, ami korábban szinte ismeretlen volt. Szakszerűség, lényeglátás, biztos ízlés, mély tudás, megvillanó szocio- és etnográfiai hátterek, és persze szikrázóan szellemes esszék. A magyar Brillat-Savarin megszületett.

Na, és akkor itt most be is rekesztem ezt a joggal nyálasozható Váncsa-kaserolást, pedig, higgyék el, sokáig tudom folytatni, kevés olyan szerző van és volt valaha a magyar újságírásban, akit nála jelentősebbnek tartanék.

Kedd délben Sulyok Miklós lakáséttermében (nem, nem a zsidóbútoros Sulyok, hanem a Mérleg-vendéglős, később M-es) „evős sajtótájékoztatón” mutatták be az elkészült kötetet.