„Jó lenne nem elfelejteni azt a lányt” – interjú Simkó Katalinnal

Finom, halk szavú, törékeny alkat, de a színpadon hihetetlen érzelmeket, mélységeket és magasságokat tud mutatni. Simkó Katalinnak abszolút elhiszem, hogy kamaszlány a Már nem álmodok velük című dokumentumszínházi előadásban, amely a gyermekotthonok világába nyújt betekintést. (Az Exit Generáció produkciója a Jurányiban látható, és itt olvashatnak róla kritikát.)

Dolgozott kőszínházban Szolnokon és Miskolcon, de pályája nagyobb részében független előadásokban szerepelt. Ez is az oka, hogy beszűkült körülötte a „színházi tér". De még nem késő változtatni ezen, mielőtt eggyel több profi shiatsumasszőre és eggyel kevesebb nagy színésznője lesz a magyar színházi szakmának.

444: Számodra mitől válik színházzá a verbatim dokumentumszínház, amikor szó szerint kerül a színpadra az a szöveg, amit az anyaggyűjtés során rögzítettetek? Több nézőtől is hallottam, hogy ez „lényegében újságírás”.

Simkó Katalin: Számomra az a kérdés, hogyan lehet igazán jól közvetíteni olyan dokumentumszövegeket, amelyek direkt az eredeti formájukban vannak hagyva, ami azt jelenti, hogy nincsenek dramatizálva, nincsenek szerepek, konkrét személyiségek, megírt helyzetek, amiket színészileg el lehet játszani, nincs jellemfejlődés, hiányzik az ív stb. Lehet-e ez színház, vagy kell-e egyáltalán, hogy az legyen? Azt gondolom, hogy hiába nem szerepek ezek a szó klasszikus értelmében, mégis kialakulnak színházi pillanatok.

Attól, ahogy együtt, egy térben léteztek?

Igen, attól, hogy létrejönnek kapcsolódások a színészek között, amiket jó újra és újra megcsinálni. Ugyanúgy figyelni kell, be kell osztani az energiát, ugyanúgy meg kell dolgozni érte, hogy megpróbáljon az ember kifejezni valamit különböző eszközökkel, mint bármelyik előadásban.

Ha már kifejezőeszközök, akkor eszembe jut az a mosoly, ami az egyik jelenetben átfut az arcodon, amikor egy intézetis lány beszél arról, hogyan küldte ki az utcára prostituáltnak a saját barátnőjét.

Érdekes, hogy sokan ezt a jelenetet emelik ki, és talán én is ezt szeretem a legjobban a darabban. Itt teljesen véletlenül olyan a szöveg, hogy kiad egy karaktert, amit nagyon jól meg lehet mutatni néhány percben is. Ez a lány ezeket az egyébként tényleg tragikus dolgokat úgy mondja el, hogy semmilyen szinten nincs tudatában annak, hogy mekkora drámákról mesél. Egyébként ott voltam, amikor az interjú készült, én vigyáztam közben a másfél éves gyerekére. És volt neki még rengeteg szívfacsaró története, amelyekben ő volt az áldozat, és amelyek végül nem kerültek bele az előadásba, de épp az az erős benne, hogy csak abból, ahogy mesél, megjelenhet a nézőben a kérdés, hogy „Úristen, honnan jött ez a lány”, és mik történhettek vele, hogy ez lett belőle: gyakorlatilag stricivé vált. Nincs „rátukmálva” a nézőkre a dráma, és ez erősebben megmutatja ennek a lánynak a tragédiáját, mintha az életének az áldozati momentumai is direktben ott lennének.

Mint cseppben a tenger mutatja, hogyan lehet egyszerre áldozat és tettes valaki?

Valóban benne van ez a kettősség. A mitől is színház egy ilyen előadás kérdéshez eszembe jutott még egy másik, számomra fontos pillanat: a bemutató után meghívtuk az interjúalanyokat, akiknek a mondataiból készült a darab, hogy nézzék meg az előadást. Páran el is jöttek, és utána ott maradtak velünk, alkotókkal beszélgetni. Eljött az a lány is, akitől nekem a legtöbb szövegem van. Mielőtt indultak, odamentem megölelni őt, és valahogy hosszabban maradtunk benne ebben az ölelésben, mint elköszönéskor szokás. Nem mondtunk semmit, de abban a pillanatban benne volt, hogy ő nagy bizalommal és bátorsággal ránk bízott olyan történeteket, amelyeket nem biztos, hogy csak úgy elmondana bárkinek, de tudta, hogy általunk ez sok emberhez eljut.

Az kiderült, hogy milyen érzelmeket keltett benne az, hogy a saját életét hallotta vissza a színpadról?

Nem sok szó esett erről, de azt tudom, hogy nem volt könnyű neki. És azt is tudom, hogy felmerült benne a bemutató előtt, hogy mégsem engedi, hogy felhasználjuk a szövegét. Minden sérülés vagy trauma szégyenérzetet kelt abban, aki elszenvedi azt, akkor is, ha nincs kirakva közönség elé. Megértem, hogy elbizonytalanodott. Akkor este én azt láttam rajtuk, hogy sokat jelentett nekik, hogy mi egyfajta közvetítő közegként beszélünk a velük történt dolgokról.

Ha nincs jellemfejlődés, nem lehet „felépíteni” a figurákat, akkor hogyan rakod össze azt a karaktert, akit játszani fogsz?

Sokszor meghallgattam a felvételeket – egyébként láttam is azokat a lányokat, akiktől szövegem van, több esetben az interjúkészítésnél is jelen voltam. A próbaidőszak alatt elengedtem azt a szándékomat, hogy egy ilyen előadásnál kizárólag arra kell törekedni, hogy minél pontosabban lemásoljuk az interjúalanyt, mert nagy eséllyel áltermészetes valami lesz belőle. Nem az eredetit kell utánozni, attól lesz „igazi”, ha én is benne vagyok, ha engedem, hogy belőlem jöjjenek a mondatok, elkeverem az ő karakterét a sajátomban.

Ezen az előadáson kívül csak egy másik darabban szerepelsz most. Amikor 2018-ban beszélgettünk, azt mondtad, hogy már bátrabban viseled a szabadúszással járó bizonytalanságot. Nem vált azóta fenyegetővé ez a bizonytalanság?

De, nagyon ijesztővé vált. Kevés, ami nekem most van színházilag. Igazából nem látom, hogyan tovább, mint ahogy pillanatnyilag sokan nem látják. Olyan helyek gondolkodnak bezáráson, amelyeknek több évtizednyi színháztörténet adja meg a lelkét, szellemét. Semmi nincs most előttem. Úgy érzem magam, mintha állnék a pusztában egy bonyolult kereszteződés közepén, és nem látom az irányt. Annyi pozitív fejlemény van, hogy a DANTE Közösségi Alkotótérben bizonyos időközönként csinálni tudjuk a Soha senkinek című előadást, ami bár régi darab, nekem nagyon kedves. Igazán nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy sokat gondolok magamról, de az elmúlt tizenhét évben, a sok bemutatott előadás között mégiscsak volt néhány kiemelkedőbb dolog, ami nagyon a szívemből jött, amikben megléptem valamit, amit addig nem, de valahogy semminek nincs következménye. Mindig ugyanúgy nulláról kell kezdeni, küzdeni, hogy honnan lesz akár csak egyetlen további munka, ami aztán valamilyenre sikerül.

Ez akár másképp is lehetne, ha képes lettem volna megállapodni valahol hosszú távon, de az én utam eddig másképp alakult. Mindig a szívem után mentem, nem bírtam olyan hosszú távú kompromisszumokat kötni, amelyeket fojtogatónak, hamisnak, hiányosnak, adott esetben bántalmazónak, rosszindulatúnak éreztem. Jó néhány olyan találkozás is volt, ahová egyértelműen visszavágyom, de ez is a szabadúszás velejárója, hogy jönnek, mennek a dolgok és nem feltétlenül tér vissza, ami egyszer jó volt. Abban biztos vagyok, hogy nagyon szeretnék színházat csinálni, de úgy kell berendezkednem, hogy anyagilag valami másra is tudjak támaszkodni. Elkezdtem shiatsut tanulni, ami egy japán technika, magyarul masszázsként emlegetik, de valójában nagyban különbözik a thai- vagy a svéd masszázstól, amit mi itthon inkább ismerünk. Energiacsatornákat kezel, az idegrendszert ellazított állapotba hozva beindítja a szervezet öngyógyító folyamatait, kb. ennyi a lényege. A képzés vége még odébb van, de egy év után már kaptam papírt, hogy elkezdhetek dolgozni.

Jól hangzik, hogy függetlenedj anyagilag, de működhet ez a gyakorlatban? Össze lehet ezt egyeztetni egy új próbafolyamattal például?

Megy vagy nem megy, nekem úgy tűnik, hogy a független területen kb. efelé haladnak a dolgok. Ingyen, vagy nagyon kevés pénzt összekaparva, esetleg családi örökséget felhasználva kezdenek el dolgozni emberek, mert szeretnének szabadon színházat csinálni. Nekem is vannak terveim, ötleteim, de a hogyanra még nincsenek válaszaim. Nagyon szeretnék együtt dolgozni bizonyos emberekkel, de az nyilvánvaló, hogy ehhez csak privát forrásból lehet valamennyi pénzt szerezni.

Vagyis fel kell emelni a telefont?

Igen, pont ez történik most. Valamikor 2011 környékén rá kellett jönnöm, hogy másképp nem megy, enélkül semmi sem fog történni. A bizonytalanságra visszatérve, telefonálgatás meg tervezgetés közben sokat gondolkodom az idő múlásán, barátkozom az első ősz hajszálakkal, ezzel párhuzamosan egyre többet nézek vissza az időben. A napokban jutott eszembe az SZFE-s felvételim, ami 2002-ben volt. Így kimondva borzasztó soknak tűnik, megélve nem annyira. Viszont ennek kapcsán az is felmerült, milyen jó lenne nem elfelejteni azt a lányt, aki akkor, tizenkilenc évesen voltam: teljesen mentes minden kommunikációs sallangtól, azoktól az eszközöktől, amelyekkel szociálisan létezni lehet az emberek között. Nem elfelejteni az időtlen belső magot, önmagamat, és arra törekedni, hogy ez a belső ne vesszen el a sok réteg alatt, ami rárakódott az évek során.

Ez arra is vonatkozik, ahogy hozzáállsz a szakmához, a színészléthez?

Ez az egész onnan indult, hogy a halála előtti héten még láthattam Lukáts Andort, aki osztályfőnököm volt az egyetemen, az első rostán is ő felvételiztetett, a mai napig emlékszem, hogy bementem, és azt kérdezte, félek-e a sötétben. Neki és Jordán Tamásnak egyaránt fontos volt, hogy civil beszélgetést is folytassanak a jelentkezőkkel, ki akarták deríteni, mennyire „érdekes” az illető, milyen a személyisége. Sokszor eszembe jutott már korábban is, hogy én valószínűleg nem lettem volna színész, ha akkor nem ők indítanak osztályt. Nem vagyok benne biztos, hogy az én zártabb személyiségem másnak is izgalmasnak tűnt volna. Andort mindig érdekelték a titkok. Hitt bennem, és nagyon sokat dolgozott velem később, hogy megmutassa nekem is, mire vagyok képes. Az egyetem óta mindig volt köztünk valamilyen szintű kapcsolat. Zavarba ejtő és jóleső módon egyenlő partnerként kezelt, egyszerű, emberi tisztelettel. Volt a lényében valami hihetetlenül megnyugtató, jó értelemben vett civilség és tántoríthatatlan önazonosság. Nem szerette a maszkokat.

Az utolsó előtti találkozásunk alkalmával nagyon megindított a tekintete. Verbálisan már szinte egyáltalán nem tudott kommunikálni, viszont más eszközökkel, sok érzelemmel annál inkább. Ott volt a szemében az a kislány, aki 23 évvel ezelőtt voltam, akiben annyi értéket látott. Megmutatta, hogy ez az énem most is ugyanúgy ott van bennem, és most is fontos, szerethető és értékes vagyok. Andor halála után olvastam egy '92-es interjúban, hogy őt is ugyanez a gondolat feszítette: hogyan tud hozzáférni egykori önmagához. Azon a délutánon kaptam egy tükröt, amely azt is megmutatja, milyen vagyok most ahhoz képest, amilyen egykor voltam. Így különösen jól látszik, mennyi roncsolódás, keserűség, csalódás, páncél rakódik ránk az évek alatt. Andor a tekintetével levette rólam ezt az egész arzenált. Nagyon rég nem éreztem ilyen megkönnyebbülést. És azt gondoltam, hogy ezt a tekintetet el kell vinnem magammal az életem további részére. Felrémlett, hogy én mennyire tudtam remélni, hinni, bízni a jóban, és mennyire fontos lenne visszahozni mindezt.