Minden eddiginél jobban gyötrő és fojtogató, kegyetlenül nyomasztó hangulata volt a White Lotusnak
Egészen biztos, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki a White Lotus első két évada után arra számított, hogy a harmadik évad befejező részében is majd valami egészen abszurd és komikus helyzetben bekövetkezett gyilkosság vagy baleset miatt hal meg valaki. Pedig már az első két rész alapján is lehetett érezni, ez az évad bizony sötétebb és nyomasztóbb, a majmok, a mérgező gyümölcsök és Patrick Schwarzenegger túláradó nárcizmussal kevert szexuális energiája pedig igencsak baljós jövőképet vetítenek előre a szereplők számára.
Kevesebb volt a feszültség oldására bedobált humor, a karakterek minden eddiginél gyarlóbbak voltak – már aki –, sőt, részről részre egyre jobban lehetett gyűlölni szinte mindenkit. Leszámítva persze az Aimee Lou Wood által alakított Chelsea-t, aki tökéletesen hozta a sztereotíp módon cuki, de önsorsrontó brit lányt. Minden pillanatában imádnivaló volt, a legtöbben azonban érthető módon inkább Parker Posey-t istenítik, aki ha nem is teljesen, de valamennyire betöltötte a Jennifer Coolidge által hátrahagyott űrt.
Viszonylag kevés olyan filmes/sorozatbeli karaktert lehet előkaparni, akit annak ellenére lehet imádni, hogy minden megnyilvánulása borzalmasan sekélyes és bosszantó. Posey Victoriája viszont ilyen. Pedig sok gondolatot sem oszt meg velünk, de ha néha mégis megszólal, azt olyan tökéletesen túlzó déli akcentussal teszi, hogy aki valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag magyar szinkronnal nézte a sorozatot, az most gyorsan szégyellje el magát és hallgassa vissza ezeket az iszonyatos, mégis csodálatos mondatokat:
De nemcsak Jennifer Coolidge hiányzott sokaknak, hanem az első két évadban megszokott, a főcímdalban hallható, behatárolhatatlan, gurgulázós huhogás, emiatt volt, aki azt írta, egyenesen „tönkretette a hétvégéjét”, amikor először meghallotta az új főcímdalt.
@krianbearney ngl was disappointed #whitelotus #hbo #whitelotusseason3 #themesong @HBO ♬ original sound - Brian
Lehet, hogy nem véletlen, hogy a sorozat eddigi zeneszerzője nem is tér vissza a már most belengetett negyedik évadra. Cristóbal Tapia de Veer a New York Timesnak azt mondta, a műsor producereivel folytatott „hisztérikus” beszélgetések miatt hagyta ott a bulit. Illetve mert a sorozatot készítő Mike White végül nem akarta beletenni a gurgulázós huhogást az új évad főcímdalába.
Kritizálták még a sorozatot egy-egy jelenet erősen vérfertőző jellege miatt is, illetve mert nem volt elég pörgős. Nem mintha az előző két évadban nagy rohanások lettek volna. Tény persze, hogy Mike White talán minden eddiginél több lassan hullámzó vizet, lassan hajlongó pálmafát és lassított felvételeken ásítozó vagy ugráló majmot dobott elénk, részről részre nyomasztóbb és baljós hangulatot árasztó, sokszor a gyomrunkban dübörgő mélységű zenével.
De ha valami segítette a harmadik évadot, az pontosan ez a részről részre egyre jobban gyötrő és fojtogató, kegyetlenül nyomasztó hangulat volt.
Ami miatt nem is mindig akartuk már látni a magát teljes őrületbe szorongó Jason Isaacs által alakított családapát, de még azt sem, hogy Greg/Gary szinten minden alkalommal csak csendben ül és mérhetetlen gyűlölettel vagy elkeseredéssel a szemében szemléli az őt körbe vevő világot és embereket. Persze – Chelsea-t leszámítva – gyakorlatilag bármelyik szereplőt fel lehetne itt sorolni, mert bármennyire is akadtak pozitívnak tűnő jellem- vagy karakterfejlődések, összességében ezért vagy azért szinte mindenkit egyre könnyebb volt utálni. És természetesen ez volt benne a legjobb.
Lehetne persze pofákat vágni a – próbálok spoilermentes lenni, de iszonyú nehéz – filmes szempontból kissé elcsépelt, utolsó pillanatos és megdöbbentőnek szánt darthvaderezés miatt, de a húsvét elé időzített utolsó részben látott feltámadós jelenet láttán is lehetne egy nagyot sóhajtani. Ha nagyon kötekedő hangulatban van valaki, egészen biztos, hogy szét lehetne cincálni ezt az évadot, ha mást nem, akkor a másfél óra hosszúra nyúlt befejező részt. Pedig sok szempontból magasan veri az első két évadot.
És ha minden igaz, lehet még ennél is jobb. Mert természetesen lesz folytatás. És bár a negyedik évadról részleteket még nem közöltek, úgy tudni, hogy a második évadhoz hasonlóan Európában játszódik majd. Aki abban reménykedik, hogy esetleg egy svájci síparadicsom lesz a helyszín, azt ki kell ábrándítanom, Mike White állítólag nem szereti a hideget. Én egyedül csak abban reménykedem, hogy a negyedik évadban végre kiderül, mi az a rejtély, amit Tanya végül nem tudott kideríteni a második évadban, miután meglátta a férjét, Greget egy régi közös fotón Quentinnel, a Szicíliában megismert, újdonsült meleg haverjával.