Minden idők jelei

„az írót, művészt ilyen értelemben vett ellenzékként hiszem leginkább a maga helyén; az emberi közügyek körén belül, de mégis kívül, saját művészi intuíciói és látomásai világában. A művészet mindig akkor ragad el, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni.”

(Mészöly Miklós levele Veres Péternek, 1964. október 11.)

„az ökológiai lelkiismeretet is magába fogadó, erőteljes érzékenység megtalálja majd a környezeti tragédia kifejezésének lehetőségeit. Ugyanúgy, ahogy a múlt teremtő képzelete és szenzibilitása formákat talált a legmélyebb emberi tragédiák kifejezésére. A környezeti tragédiáknak is lehet hiteles művészi formákat adni (…) Dolgozunk és játszunk, sírunk és nevetünk, alszunk és álmodunk, aggódunk, gyűlölünk és szeretünk, de csak ritka alkalommal érezzük azt az egyedülálló és fokozott izzást, amely akkor éled, amikor tapasztalataink lepárolt lényege egységes és tökéletes megértéssé forr össze.”

(Kepes György: A közösségi művészet felé, 1970/1978.)

„Az a politikai és klímaválság, amelyben ma megpróbálunk magunkra találni, és amellyel szeretnénk a világot megmentve szembeszállni, nem a semmiből keletkezett. Gyakran elfelejtjük, hogy ez egyáltalán nem valami végzetnek vagy a sorsnak a rendelkezése, hanem nagyon konkrét gazdasági, társadalmi és világnézeti (benne vallási) lépés és döntés következménye. A mohóság, a természet iránti tisztelet hiánya, az egoizmus, a képzelőerő hiánya, a véget nem érő versengés, a felelősségérzet hiánya miatt lett a világ feldarabolható, elpusztítható, kihasználható tárgy. Ezért hiszek benne, hogy úgy kell a történeteket elmondanom, mintha a világ élne, szüntelenül a szemünk láttára válna egységgé, mi pedig – egyszerre kicsiny és hatalmas – részévé” (266.) – írja Olga Tokarczuk Az érzékeny narrátor című Nobel-előadásában. Ugyanezt a címet viseli a szerző 2020-as lengyel esszékötete is, amely magyarul 2024-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadónál, Hermann Péter fordításában.

Ahogy az iménti idézet, úgy az esszékötet is széleskörűen érinti mindazt, szemléleti perspektívát és finommozgást, valamint az idők – korszak és közérzet – jeleit, ami ennek a szépírói életműnek a foglalatát és az anyagát adja. A tokarczuki szemlélet, tehát ez a program, tehát ez a művészi hitvallás, tehát ez az alkotásmódszertan tulajdonképpen az érzékenység és az empátia ellenállási „mozgalmát”, forradalmát hirdeti meg, amely nem militáns, mégis kérlelhetetlen. De nem azt mondja, hogy mindez az irodalom feladata vagy az irodalom célja. Hanem azt mondja, hogy számára ez maga az irodalom: a létezésről, az univerzálisról, a totalitásról közvetített egyéni jelzés.

Tokarczuk ugyanakkor az individualizmus csődjét is látja és láttatja, melyben az önkiteljesítés illúziója elmagányosodáshoz, izolációhoz, s így az érzékelés tompulásához vezet. Hiszen az individualizmus önérvényesítésének szepsziséből logikusan következik, hogy a Másik nem társ vagy szövetséges, hanem konkurencia, ellenfél, legyőzendő valaki. A filozófia és a pszichológia – mondja elnagyoltan a pszichológiát végzett szerző – monadizál bennünket: a világ szubjektív centrumának, oszthatatlan egységnek hisszük és hazudjuk magunkat magunk előtt. Ezért Tokarczuk nem az engedetlenséget tekinti a paradicsomi Ősbűnnek, enni a tudás fájáról, hanem a világ többi részétől való gőgös elkülönülést, a felsőbbrendűséget, az egyediség fétisét, amely hozta magával a világ többi részének gyarmatosítását: a természet pusztítását, az állatok ipari – vagy épp puszta kedvtelésből származó – legyilkolását, és az egymás iránti – nemegyszer vérszomjas – megvetést.

E megtapasztalt valóság szűkülő és zsúfolt végességében, a földi szféra világéjének idején (©Heidegger) univerzális közjót mintha már csak a fogyasztásközösségben lehetne lelni: a konzumerizmus olyan banalizált rítusaiban, mint a – felfedezés, a lelkesedés, az eltévedés, az ismeretlen, a titok csodálatos státuszát elvesztő – konformista utazás, vagy az egotrippé filterezett „önelbeszélés”. Amennyiben útra kelünk még egyáltalán. Amennyiben meg próbálunk szólalni még a tölcsérzsivajban, a gondolatnyi csöndben, nyolcmilliárd hikikomori. Mert az üvegképernyők vakablakainak sokaságán át az emberiség – mondja Tokarczuk – egy látszólagos végtelenbe néz, miközben egyedül ül egy karanténban. Minden lakás olyan, akár a ketrec. A kihívás: egymás ellen küzdő információtömegek áradásának elviselése. És egyébként is: az információ azé, aki megműveli. Mert mindeközben Sziszüphosz fogyasztói kosarát görgetjük [doomscrolling] fölfelé hírfolyamon, idővonalon és futószalagon, s ezalatt e termékek és tartalmak többsége és ezt a félreértett bőséget (le)olvasó agyunk is: rohad [brainrot]. Nemcsak terméket állít elő immár a Gép, hanem gépies tekintetünk is termékesül. Ez a katatónia pedig nem más, mint a képzelet klausztrofóbiája. Ím itt a szorongás belül, és közben kívül is: kiismerhetetlen kényszerek szorongatása.

Tokarczuk az emberi testre kollektív létformaként, különféle organizmusok köztársaságaként hivatkozik. Így lesz nála a poszthumán több egy izgató, mert hátborzongató szubkulturális-művészeti zsánernél. „A tested nem csak TE vagy” (Ognózió, 16.). Mindezt a mi anyanyelvünkön úgy mormolja egy költő a rakodópart alsó kövén, hogy „Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős, / ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős – / az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válok boldogon, / s apám, anyám maga is ketté oszlik / s én lelkes Eggyé így szaporodom! // A világ vagyok – minden, ami volt, van”.

Szent Pál pedig azt mondja a korintusiakhoz írt első levélben (12,12–27), hogy „A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. A test sem egy tagból áll ugyanis, hanem sokból. Még ha a láb azt mondaná is: „Nem vagyok kéz, nem tartozom tehát a testhez”, mégis a testhez tartozik. (…) Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi.” (Egy beszélő láb is szót kap a Bibliában? LoL. Erről aztán megint Tokarczuk jut eszembe, a Nyughatatlanok (ford. Hermann Péter, L’Harmattan, 2021), amelyben a tizenhetedik századi flamand-holland sebész és leuveni professzor, Philip Verheyen történetét írja meg, az ő elüszkösödött, amputált, bebalzsamozott, vele üdvözülő bal lábát. Levél a korintusiakhoz, írja Szent Pál. Levelek amputált lábamnak, írja Verheyen-Tokarczuk.)

Tokarczuk a testnek mint organizmusok köztársaságának ezt a természetét és a világnak ezt a szemléletét aztán kiterjeszti az emberi és nem-emberi társadalom együttélésére is, az együttműködésre, az összetettségre, a sokféleségre, a szimbiózisra, a kölcsönös összefüggések rendszerére: úgy tekinteni másokat, mintha azok mi magunk volnánk. Akármi történik veled, az velem történik, nincs idegen szenvedés. (Állatmaszkok, 55.) Buddhista tanoktól a hegyi beszéden át máig.

Ennek a meggyőződésnek a szellemében állít tehát ez az életmű alternatív és fiktív világot és világokat, miközben tud róla, hogy a kortárs politikai küzdőtér logikája is mutat hasonlóságot ezzel a módszertannal. „Akinek a történet a birtokában van, és formálja is – az kormányoz.” (Az érzékeny narrátor, 243.). Az is kérdés persze, hogy adott kormányzás mint történetmondás, mint keretezés, mint tematizálás, mint narratívaképzés – ahogy a politikatudomány és a politikai kommunikáció fogalmaz – milyen érdekeket érvényesít, ha fölszabadít, ha elandalít vagy ha megoszt? Egyáltalán, szükségszerű-e mindez? És ha igen, akkor ebben a narratívaversenyben nem a megvetés lett-e éppen a világ észlelésének és szemlélésének prizmája, leírásának nyelve, a világ megszervezésének és a hatalom gyakorlásának normatív módja, ahogyan azt az emberi jogi konszenzus végzetes bukása utáni posztfasiszta korszaktendenciák jelzik? Ki és milyennek írja (hagyjuk, hogy írja) majd a XXI. századot? És milyen nyelven írja, milyen szókincsből, szótárból, könyvtárból? Ez már szűken vett irodalmi kérdés is, nem csak politikai.

Persze, ha egy irodalom nem dogmatikusan aktivista (Tokarczuké nem az), az még nem jelent automatikusan világnézeti semlegességet, hisz nem is biztos, hogy ilyesmi lehetséges: „Az ahhoz való ragaszkodás, hogy a művészetnek ne legyen köze a politikához, lényegében politikai meggyőződés. Nincsenek nem-politikus könyvek. Hacsak nem az történik meg velük, hogy nem olvassák őket. Ha olvasói forgalomba kerülnek, ha megszólalnak, akarva-akaratlanul, szándékosan vagy szándéktalanul hajlanak a világ valamilyen víziójára, természetesnek fogják fel bizonyos normák és közmegegyezések rendszerét. Éppen ez a politikusság.” (A daimónionról és egyéb írói motivációkról, 124.)

Van-e út a varázstalanodott világból a realisztikuson túlra – és vissza? Vagy minden ilyen dilemma eleve retrográd, ezoterikus, tudománytalan, tehát sötét és vészjósló? Amikor Tokarczuk a mítoszhoz kapcsolódik, akkor a művészet lehetőségterén tágít, mondván a kíváncsiságnak, az érzékenységnek és a képzeletnek, tehát az irodalomnak van és lehet keresni- és mondanivalója a metafizikusról, a tudatalattiról, az intuitívról. Ahogy arról is, hogy a vallás, a pszichológia, az ökológia vagy az asztrológia milyen válaszokat kínál, amikor tudományként, vagy amikor gyógymódként gondol magára vagy gondolunk rá. Amikor útvesztő lesz, és amikor csapda. E válaszok pedig nem kizárólagos kulcsok a világ komplexitásához, de részei a világ sajátos megtapasztalásának, így komplexitásának egykor és most.

„nincs művészet egy csipetnyi irracionalitás nélkül, mert a művészet mindig az emberi tapasztalat összességét fejezi ki, hiszen az emberekben ugyanúgy megvan az intuíció és a megszállottság, az őrültség és a fantázia, mint az eszme.” (Łódźi előadások – Duszejko esete. Az irodalmi szereplők, 221.) Az irodalom elsődleges forrásanyagát Tokarczuk tehát a megtapasztalásban és nem a tényben, nem a tényszerűségben látja. Ez egyfelől válasz az alkalmazott realizmus kényszer(esség)ére, hogy az irodalom csupán tükre vagy fegyvere, tehát segédeszköze legyen egy valóságnak. Miközben a realizmus, ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben: inherensen mágikus és inherensen politikai. Másfelől Tokarczuk is – mint a legnagyobbak – az adott világ varázsainak mérnöke, aki megszerkeszti (!) magában, tehát a művében (mint majd mi is idekint) a harmóniát.

Fantázia és tapasztalat. Varázs és szerkesztés. Harmónia és munka. Ilyesmiből születik és áll össze az érzékeny narrátor koncepciója és nézőpontja. Az érzékeny narrátor nem emberléptékű, hanem képes túllépni a közvetlen meghatározottságok és megtapasztalások keretein, kívül akár az időn is. A „száműzetésnek” erre a szabadságára sem a teológiában, sem a pszichológiában, sem az asztrológiában nincs lehetőség, csak az irodalomban. „elgondolkodtatok-e valaha is, ki az a csodálatos mesélő, aki erős hangon szólal meg a Bibliában: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet?” Ki ismeri Isten gondolatait?” (Łódźi előadások – A narrátor pszichológiája, 168.) A beszédaktusnak, tehát a szöveg általi megalkotásnak ez a zavarba ejtő szereplehetősége mégsem teremtői önfelkenés, nem istenkísértő vállalás, nem önhitt azonosulás, nem luciferi modor vagy hübrisz, hanem annak a magától értetődő, tehát mérhetetlenül bonyolult kérdésnek a mesterségbeli kimunkálása, hogy honnan beszéljek. Honnan beszélhetek egyáltalán. A távol közeléből.

Eközben az irodalmi műnek az érzékeny narrátor közvetítése által és a szerzői önmagából, a maga tapasztalatából teremtett és megszerkesztett valóságát Tokarczuk nem keveri össze a világ aktuális, tehát rövid távú ízlés- és erővonalaival, és nem görbíti opportunistán hozzá a művet körülvevő valósághoz: nem nyűgözi előítélet, hiúság, irányvonal. Miután pedig tudja, hogy mű és igazság viszonya közvetett és közvetített, az igazságon túli irodalom pártján áll az igazság és a szégyen utáni politika információs káoszának korában, amikor már minden gyanús, hogy hazugság, és éppen ezért az irodalom és a fikció könnyen kerül hátrányba, hiszen eleve nem igazságköteles.

Ez Tokarczuk programja, ezért legtöbbször azt kívánja regényként színre vinni, ami a hétköznapi gondolkodáson kívül rekedt, ami túllép az egónk határain. Bizarr történeteket, ahogy az egyik magyarul is olvasható novelláskönyve címe is mondja (ford. Petneki Noémi, Vince, 2019). Így a miszticizmus igenis lehet eszmei alap egy regényvalóságban. Lehet egy frankista szekta: miliő; a vakhit: viszonyulás; a podoliai álmessiás pedig: főhős. Jó és rossz, archaikus és kortársi találkozik ebben a képzelet- és íróasztalmunkában, ahol „történelmi regény nem is létezik, mivel gyökerei mindig az író jelenében rejlenek” (Łódźi előadások – Az irodalmi világteremtés pszichológiája. Hogyan keletkezett a Jakub könyvei, 193.). Az organizmusok köztársaságának szemlélete pedig új regényformát, új regényszerkezetet is szükségszerűen kikényszerít. Patchwork lesz, mint az Őskor és más idők esetében (ford. Körner Gábor, L’Harmattan, 2011). Reptéri poggyász, mint a Nyughatatlanok, amelyet az olvasói tekintet világít át. Vagy nagy utazás hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva, ahogy a Jakub könyveinek alcímében áll (ford. Körner Gábor, Vince, 2022).

„elbeszélői képzelete mindenre kiterjedő szenvedéllyel mutatja be a határok átlépését mint életformát”, mondja a Tokarczukról szóló Nobel-indoklás. Ritka pontos megfogalmazás, amelynek minden szava mögött ott állnak fedezetként ennek a kivételes életműnek a lapjai. Az itt is emlegetett határátlépés azonban nem az uniformizált turizmust jelenti tehát. Nem az önreprezentáló virtuális check-in terminálkényszerét. „Nem tetszik az a flâneuri kényelmes utazó, aki könnyedén talpalgatva hordozza körül tiszta tekintetét a világ országútjain, és ünnepelteti örökké új ismeretekre éhes egóját.” (Az idegenség gyakorlása, 39.)

A határátlépést Tokarczuk excentricitásnak nevezi, és úgy definiálja, mint ami kilép a centrumból, a valóság közös, megszelídített és általánosan elfogadott megtapasztalásából. Az excentrikus felmondja a status quót, keresi a nézőpontot, amely mostanáig nem volt egyetemes, nem volt ismerős. Amely nem súrlódásmentes, de nem is öncélúan harsány. „Aki nem eléggé ex-centrikus, abból nem lesz jó író. Az excentricitást ápolni és kényeztetni kell magunkban, mert csak a centrifugális tendencia teszi lehetővé, hogy meglássuk mi rejlik és mi történik az egyezményes társadalmi horizonton kívül. Azt is helyesnek tartanám, ha a mostani és jövőbeni írók állandóan kontrollálnák, hogy tudják kizökkenteni magukat a centrumban rostokolás komfortos, de minden alkotóra nézve pusztító állapotából. Alkotóra semmi sem annyira veszélyes, mint az intellektuális mainstream.” (Łódźi előadások – Az irodalmi világteremtés pszichológiája. Hogyan keletkezett a Jakub könyvei, 189–190.) (A szavak csodálatos életéről értekező Esterházy Péter ezt úgy mondja, hogy az irodalom rosszul értelmezi a korszerűséget, ha lemond az ellenkezés általános kötelméről: „pedig a korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, nem gazsulálást. Nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni. Trendinek akarni lenni.”)

A határátlépés pedig egyúttal határsértést (is) jelent, a határsértés pedig a jó irodalom alapdinamikája. A kibontakozó művalóság gyakran követeli meg a szerzőtől olyan társadalmi normák megsértését, amelyek csak a műalkotás világának határain kívül – a mi omlékony és múlékony valóságunkban – közmegegyezések. Nem az irodalom öl, nem a szerző, hanem a karakter. Janina Duszejko együttérzésből származó haragja túllép az elfogadotton, írja Tokarczuk, „a szélsőséges erőszak formáját ölti magára; az irodalom – és általában véve a művészet – éppen arra való, hogy megmérkőzzék azzal, amit a való életben nem engednénk meg magunknak, megkísérelje természetünk sötét oldalait a fikció és a képzelet világában feldolgozni. Duszejko, amikor újra a saját excentrikus nézőpontjára helyezkedik, felhasználja a haragot, és eszközt csinál belőle, amellyel hat az őt körülvevő világra, ennek összes borzalmas következményével együtt.” (Łódźi előadások – Duszejko esete. Az irodalmi szereplők, 210.) Janina Duszejko haragját, önbíráskodását a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című regény (ford. Körner Gábor, L’Harmattan, 2019) immanens erkölcsi rendje kvázi-érvényesnek fogadja el, mégsem követeljük a regény betiltását, nem bélyegezzük ökoterrorista propagandának, és a szerzőt sem citáljuk a nyilvánosság vagy a törvény ítélőszéke elé. Pedig a pozitív (?) főhős egy sorozatgyilkos, egy erőszaktevő, aki nem pedofilokon vagy háborús bűnösökön áll bosszút, hanem – kutyák és erdei vadak nevében – korrupt helyi vadászokon. De máskor és mással is ilyen kifinomult és elnéző marad-e majd az erkölcsi-esztétikai türelmünk?

(Holden Caufield korszakos, egyszerre tomboló és tétova dühével John Lennon és a John Lennont meggyilkoló Mark David Chapman egyként azonosult. De vajon J. D. Salingernek vagy a Zabhegyezőnek kellett volna-e valamit másképp csinálnia? Akasszátok fel a királyokat!, üvölti egy vérgőzös provokátor a Nemzeti Alaptantervben, és ez veszélyes, továbbá hagyják békén a gyerekeinket – delirálhatjuk ezt is a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, ha az aktuális politikai érdek és siker ezt követeli. De hát a jézusi örömhír szövegéből sem következik, hogy inkvizíciós máglyára kellene küldeni felebarátaink sokaságát, vagy évszázadnyi háborúskodás árán ki kellene söpörni az iszlámot a Szentföldről, csupán ördögi gonosztevők a Szentírás tudatos félreinterpretálásával magyarázták korszakról korszakra isteni küldetéssé az evilági hatalmukat biztosító rémtetteiket. Meursault arabot öl, de ettől még sem Camus, sem regénye nem helyesli vagy ösztönzi indirekten a rasszista gyilkosságot vagy a népirtást. A „koncentrációs táborok boldogsága” kifejezést pedig skandálhatják és magukra tetováltathatják neonácik, ettől még tévedés holokausztigenlést írni Köves Gyuri vagy – a Köves Gyurit „a nyelv és a kompozíció varázslatával” megteremtő – Kertész Imre számlájára. Mindez abszurd, mert mindez félreolvasás. De mivé olvas majd minket a korszakon átdübörgő érdekvezérelt narratívaképzés? Az irodalmi felelősség tehát az olvasóközönséget és a politikai közösséget is terheli. Ahogy abban is van felelőssége az olvasónak és a politikai közösségnek, hogy mekkora érvényességet és jelentőséget tulajdonít az elszigetelt, erőszakos és abszurd „félreolvasásoknak” a bármi áron való láthatóság kortárs médialogikájában.)

A Tokarczuk-féle érzékenység és excentricitás tehát elmozdul az intellektuális mainstreamtől, a centrumban rostokolás komfortos állapotából. A határátlépés, a határsértés eltökélt kísérlete, ennek az önszáműzetésnek a felszabadító ereje megkíméli a szerzőt (és vele a szöveget és az olvasót) a reprezentációs-aktivista, tehát tematikai-műfaji rutinok esztétikai szűkösségétől, így a társadalmi-politikai szűklátókörűségtől is. Ezért nem lesz ez a regényvilág és ez a gondolkodói életmű sem sértetten provinciális, sem arrogánsan öngyarmatosító, hiszen tudja, hogy honnan (a neki rendelt saját helyéről) és hogy hova néz (a végtelenbe). A negyedik személyű érzékeny narrátor így képes megmutatni az emberi és nem-emberi totalitást, az általánost az egyediben, az univerzálist a lokálisban. Ott volt és van a klenicai falusi könyvtár polcai között, a sokféle határokat átlépő egykori és mai zarándoklatban és a földi szférán is túl.

A szerző költő, a Hévíz folyóirat főszerkesztője, nemrég a Nem rossz könyvek podcast vendége volt, ahol Tokarczuk életműve volt a téma.