Meztelen nő, lókoponya és rengeteg nyúlszar: ilyen volt Szily Géza festőművész gyerekeként felnőni

• Rovartani szenzáció részesei lehetnek a 444 olvasói jövő szerdán, amikor Szily Géza festőművész kiállítását „légy a falon” stílusú tárlatvezetésen mutatja be a művész fia, Szily László újságíró.
• Vagyis én.
• A kiállítás leginkább talán az idő és az emlékezés természetről szól.
• Úgyhogy megpróbáltam visszaemlékezni arra, milyen volt műteremben gyerekeskedni.

Viccesebb-e, ha az ember szülei bohócok, mintha festőművészek lennének? Nem tudom, mert az előbbit sosem próbáltam. Ez az állapot nem meglepő módon leginkább természetesnek tűnt, aztán amikor kiderült, hogy nagy kiállítása lesz a papámnak és én is mondok róla pár szót a megnyitón, megpróbáltam kicsit külső szemmel ránézni a dolgora. Az alábbi szöveg lett belőle. Ha megjött tőle a kedved, gyere el május 14-én a tárlatvezetésre, mert a terpentinszagú oviskornál csak egy jobb van: egy Szily Géza-kiállítás.

Kedves közönség, kedves Papa!

1970. februárjának első napjaiban ismertem meg Szily Gézát, amikor Simsay Ildikó, a mester szintén festőművész felesége hazavitt a kórházból.

Már mozgásképtelen újszülöttként is remek dolog volt festőgyereknek lenni, mert olyan illat volt otthon, mint egy százéves néni szekrényében. Ezt akkor még nem tudtam, mert még nem találkoztam sem nénivel, sem szekrénnyel. Arra pár évvel később jöttem rá, hogy a néniillat forrása a levendulaolaj volt, a papám ugyanis sokat festett saját készítésű tojástemperával, amihez tojássárgáját kevert össze lenolajjal, aztán porfestékkel, hogy a végén egy kis levendulát csöpögtessen hozzá.

Arra csak első áltis koromban jöttem rá, hogy nem mindenki él olyan vicces tárgyforgatagban, mint mi, vagyis hogy a többiek tárgyai másmilyenek. Suli után ugyanis a legelejétől fogva egymásnál lógtunk órákig. Az összes haveromnál ugyanazokat a tárgyakat láttam a lakásban: a konyhaajtó helyére akasztott gyöngyfüggönyt, a vitrint a porcelánfigurákkal, a színes tévét a tetején a horgolt kis terítőcskével, a falra akasztott, drótból hajlított rajzfilmfugurákat Frédi-Bénitől Fix és Foxiig. Na és a kötelező forrasztópákát.

A mi lakásunkban sokáig nem volt tévé – harminc-negyven évvel a nincs tévém-mozgalom és az én csak Mezzón nézek operákat szöveg előtt! Volt viszont egy vágóhídról szerzett lókoponya ötcentis átmérőjű lyukkal a feje búbján, ahol a mészáros agyoncsapta a lovat a szöges kalapácsával. Ez csendéletekhez használták a szüleim, mármint nem a véres kalapácsot, hanem a lófejet. Mivel a koponyát sokkal előbb ismertem meg, mint az élő lovakat, utóbbiakat sokáig krokodilszájú szörnyetegnek képzeltem, nem is lett belőlem lovaspólós. Volt egy ősrégi trombitánk is, ami szintén modellként szolgált. Kati, a szüleim aktmodell barátja annyit volt nálunk, a legtöbbször bútorszerűen merev testtartásban, hogy már őt is a lakás berendezéséhez soroltam.

Az életünk és a művészet egymásba folyt, de nem mindig keveredett össze: a szüleimet például sosem láttam meztelenül, de Katit a legnagyobb természetességgel rajzoltam velük együtt már hatéves koromban. A dolog annyira természetes volt, hogy csak most jövök rá, mekkora ziccert hagytam ki azzal, hogy sose dicsekedtem el az osztályban azzal, hogy én már elsőben láttam meztelen nőt.

A falon lógó népművészeti gyűjtemény kitette volna egy parasztszoba berendezését: volt festett ágyvégünk, csengettyűs tékánk plusz rengeteg festett cseréptálunk. Elképesztően irigyeltem a parasztokat, mert a mamám egyszer elárulta, hogy az ágyvégre vízfestékkel festették fel a mintát, hogy ha megunják, egyszerűen le tudják mosni és festeni a helyére valami egészen mást. A népi kreativitás és a modern nagyvárosi élet metszéspontjába kerülve mit tehettem volna, összefirkáltam az összes bútoromat. Bár annyi városi öntudat maradt bennem, hogy soha az életben nem mostam le őket.

És ott voltak a festőállványok, az erdőnyi vakkeret, a harapófogók, a vászontekercsek, spaklik, ecsetek, festékek és rengeteg nyúlszar. Utóbbi nem szakmai alapon, hanem egy félresikerül húsvéti élőnyúl-ajándékozás következtében. És a különös tárgyakkal csomagban jöttek a furcsa, remek szakszavak. A kedvencem a kartácsszög volt, amivel a vakkerethez rögzítették a vásznat, mert így keretezés közben az egri vár védőinek tudtam képzelni a szüleimet. Néha úgy hallottam, hogy kartársszög, ilyenkor úgy képzeltem, hogy az apukám egészen apró irodisták bekalapálásával szögeli össze a keretet.