Sötét és félelmetes diktatúrákról szólnak a 2025-ös sikerfilmek

Az idei cannes-i filmfesztivál az Arany Pálma-díjon kívül leginkább olyan események miatt kerülhetett be a hírekbe, mint hogy:

• betiltották a meztelenkedést és a nagyon merész/nonkonformista öltözéket a vörös szőnyegen;
• az utolsó napján többórás áramkimaradások voltak Cannes-ban és környékén (a szabotázsakciót egy anarchista csoport vállalta magára);
• a fesztivál alatt egy háromméteres pálmafa váratlanul rádőlt egy japán filmproducerre a város nevezetes tengerparti sétányán, a Croisette-en.

De a fesztivál idei felhozatalát is jónak ítélik a kritikusok, akik végigülhették a versenyfilmeket, és jó eséllyel a mostani mezőnyből kerülnek ki a filmek, amelyek dominálni fogják a következő szűk egy évben a díjkiosztókat, meg úgy általában a filmes diskurzust. Néhányról közülük már tudhatjuk, hogy be fogják őket mutatni a magyar mozikban, vagy valamelyik streamingszolgáltatón. De abban is konszenzus mutatkozik, hogy Wes Anderson új filmje, A föníciai séma sem mutat kiutat az utóbbi munkáit átható kreatív válságból, a Titánnal néhány éve nagyot robbantó Julia Ducournau új testhorrorja leginkább merő zagyvaság, míg a Jennifer Lawrence és Robert Pattinson főszereplésével készült Die, My Love című fekete komédia erősen megosztotta a közönséget.

De mi koncentráljunk a pozitívumokra: a fesztiválon bemutatott filmek nemzetközi visszhangja (díjak, kritikák, beszámolók) alapján megkísérlem összegyűjteni azokat, amiket a leginkább érdemes várni a következő hónapokban. És azon is elgondolkodhatunk, mit árul el napjainkról, hogy a fesztivál legsikeresebb filmjei mind-mind elviselhetetlen diktatúrákban játszódnak.

It Was Just an Accident (Csak egy baleset volt)

A világhírű iráni rendező, Dzsafar Panahi Arany Pálma-győztes filmjéről már mindenhol megírták, hogy titokban forgatta le, hiszen hazájában húsz évre eltiltották a filmezéstől (rendszerellenes propagandára hivatkozva, de nevezhették volna külföldi ügynöknek is). A többször bebörtönzött Panahi egyike a legelismertebb iráni rendezőknek, és az új filmje is egész biztosan okot ad rá, hogy tovább vegzálja a diktatúra. Főhősei mind az iráni rezsim áldozatai, akik felismerni vélik egykori börtönőrüket, és megpróbálnak megküzdeni a dilemmával, hogy bosszút álljanak-e, vagy sem. A groteszknek és szürreálisnak leírt filmet várhatóan az év második felében mutatja be a Cirko, Panahi pedig remélhetőleg jól van, hiszen visszautazott Teheránba.

A titkosügynök

A fesztivál másik kiemelkedő filmje egy brazil thriller volt, Kleber Mendonça Filho meg is kapta érte a legjobb rendezőnek járó díjat, Wagner Mourát pedig a legjobb férfi főszereplőként díjazták. A számomra az utóbbi év egyik legkiválóbb filmélményét jelentő Én még itt vagyokhoz hasonlóan ez a film is a brazil katonai diktatúra idején játszódik, de ez merészebb és radikálisabb Walter Salles Oscarra is jelölt remekművénél. A film főhőse egy hatalom elől menekülő férfi, aki Recife városában reméli, hogy ideiglenesen menedékre lel, de csalódnia kell, hiszen csak a politikai elnyomás, az állami megfigyelés és a paranoia jeleivel találkozik. Ezt a filmet is a Cirko Film hozza be Magyarországra.

Két ügyész

A fehérorosz-ukrán Szergej Loznyica művét is sokan esélyesnek gondolták a legfontosabb díjak begyűjtésére, és bár a végén az elismerések másoknak jutottak, a sztálini terror legsötétebb éveiben játszódó filmről is biztosan sok szó esik majd a következő hónapokban. 1937-ben játszódik, főhőse egy naiv és idealista ügyész, aki szembekerül a korrupt és rettenetes szovjet rendszerrel, Loznyica filmje pedig egyes kritikák szerint Dosztojevszkijt és Kafkát idéző magasságokba jutva mutatja be a történetet. A filmet a Vertigo forgalmazza majd itthon.

Sentimental Value

Míg a Két ügyésznek még nem tudni, hogy lesz-e hazai forgalmazója, Joachim Trier új filmjének egész biztosan, hiszen a norvég rendező előző műve, A világ legrosszabb embere itthon is sikeres volt. Az új film is hasonló hangvételű, sőt, ugyanúgy Renate Reinsve az egyik főszereplője, de ebben olyan nemzetközi sztárok is felbukkannak, mint Stellan Skarsgård, Elle Fanning vagy Cory Michael Smith. Ez is a személyes kapcsolatokról szól, csak éppen családi dráma, amelyben két elhidegült testvér, Nora és Agnes kénytelenek szembenézni régóta távol lévő apjukkal, a rendező Gustavval, aki egy önéletrajzi ihletésű film forgatásával próbálja helyreállítani kapcsolatukat. Trier eddigi legérzelmesebb munkájaként írják le, és el is nyerte a zsűri nagydíját.

Amrum

Még egy történelmi film: ez a második világháború végnapjaiban játszódik az Amrum nevű apró német szigeten. Fatih Akin felnövéstörténetként is jellemzett művének főhőse egy 12 éves fiú, akit a történelem megfoszt a normális gyerekkortól, hiszen segítenie kell életben tartania a családot. Ez még csak a kisebbik gond, a nagyobbik az, hogy többé már nem előny, hogy szülei szívből szimpatizáltak a nácikkal, sőt.

Nouvelle Vague

Richard Linklater akármit csinál, arra oda kell figyelni. Főleg, hogy szinte mindegyik filmjében van valami plusz, amitől már eleve izgalmasnak tűnik. Ilyen volt az egy évtizeden át forgatott Sráckor, ilyen a Mielőtt-trilógia, és ilyen ez a filmje is, amely a Kifulladásig című klasszikus előtti tisztelgés. Konkrétan a film forgatása idején játszódik, így megelevenedik Jean-Luc Godard és Jean Seberg (utóbbit állítólag tökéletesen hozza Zoey Deutch), de felbukkan a filmben (persze színész által alakítva) az ifjú Belmondo vagy François Truffaut is. A filmet rövidesen a Netflixen is láthatjuk majd, miután a streamingóriás nyerte a jogaiért folytatott licitet.

In die Sonne schauen (A zuhanás hangja)

Még egy történelmi dráma, de Mascha Schillinski filmje inkább olyan örökérvényű, habár most nagyon is divatos témával foglalkozik, mint a generációkon átívelő traumák, miközben a szereplők sorsa fokozatosan összefonódik. A német film a kelet-németországi Altmark régióban, egy tanyán játszódik, és négy nő életét követi nyomon különböző történelmi korszakokban. Egyedinek és eredetinek nevezik a kritikák, és a Sirattal együtt megkapta a Zsűri díjat is (ez nem ugyanaz, mint a zsűri nagydíja, de majdnem olyan rangos). Ezt a filmet is láthatjuk majd a mozikban ősszel, a Vertigo jóvoltából.

Highest 2 Lowest

Elmúltak már azok az idők, amikor Spike Lee évente valami nagy visszhangot kiváltó filmmel jelentkezett, annyira, hogy ezelőtt utoljára öt éve mutatták be munkáját. Új filmje azonban jó visszhangot kapott, noha nem kis kockázatot vállalt, amikor egy olyan kőbe vésett klasszikushoz nyúlt hozzá, mint Kuroszava Menny és pokol című 1963-as műve. Lee a mai New Yorkba tette át a cselekményt, és olyan sztárok szerepelnek benne, mint Denzel Washington, Jeffrey Wright és ASAP Rocky. A leírások szerint Lee verziója lenyűgözően szórakoztató. Ősszel az Apple TV+ nézői is láthatják.

Renoir

Chie Hayakawa második, nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű nagyjátékfilmje is a múltban, egész pontosan a nyolcvanas évek második felében játszódik Tokióban. Főhőse egy tizenegy éves kislány, Fuki, akivel hiába történnek pocsék dolgok, rendületlen kedélyességgel veszi az akadályokat, bármilyen szemétségekkel is próbálja megnehezíteni napjait az élet. A gyakran a fantázia birodalmába kalandozó filmet is behozza a Cirko.

Sirat

Végül legyen itt egy posztapokaliptikus, Mad Max-hangulatú nyomasztásnak leírt film is, amely jóval több annál, inkább valamiféle egzisztencialista roadmovie-ba torkollik. Oliver Laxe filmjének főhőse egy apa, aki a fiával együtt indul eltűnt lánya keresésére a marokkói sivatagban. A filmben végig dübörög a techno, és lenyűgöző helyszínek szolgálnak a nem túl vidám sztori hátteréül, többek között ezért is kaphatta meg a Zsűri díjat Cannes-ban.

Futottak még

Egész biztos sokakat érdekel a Mengele brazíliai rejtőzködését megidéző, az orosz Kirill Szerebrennyikov által rendezett Das Verschwinden des Josef Mengele (ezt is behozza a Cirko); a covidwesternként leírt Eddington, a főszerepen Joaquin Phoenixszel; a Paul Mescal és Josh O’Connor első világháború korabeli viszonyát feldolgozó History of Sound; az egy londoni csavargó viszontagságairól szóló Urchin; no meg Scarlett Johansson és Kristen Stewart rendezői debütálásai, az Eleonor The Great, illetve a The Chronology of Water.