Közvetlen közelről filmezhette, ahogy a háborús propaganda mindent felülír az iskolájában
Mivel jár, ha az állami propaganda teljesen átveszi az irányítást az iskolák működése fölött? És az, ha egy ország vezetése arra jut, hogy a hagyományos tananyag helyett sokkal fontosabb, hogy a diákok „hazafias” és militáns nevelésben részesüljenek? Eddig sosem látott, a lehető legbennfentesebb felvételek segítségével keresi a választ ezekre a kérdésekre az idei Sundance-on bemutatott és különdíjat elnyerő dokumentumfilm, az Egy kis senki Putyin ellen, melynek magyarországi bemutatója július 5-én lesz Csopakon.
Pavel Talankin élete, sokan másokhoz hasonlóan, 2022. február 22-én változott meg radikálisan. A fiatal férfi világéletében az orosz léptékkel nem túl nagy iparvárosban, Karabasban élt, amit gyakran emlegetnek Oroszország, sőt az egész világ legszennyezettebb városaként. Talankin oda járt iskolába, és ott is ragadt: felnőttként ott lett rendezvényszervező és videós, ő vette filmre az iskolai eseményeket, valamint segített a filmezés iránt érdeklődő diákoknak megismerkedni az eszközökkel.
A dokumentumfilmből hamar kiderül, hogy Talankin, aki amúgy minden toxikussága ellenére nagyon szereti a városát, különleges szerepet töltött be az intézményben: körülötte gyűltek össze az alternatívabb, művészetek iránt érdeklődő diákok, videós műhelye a szabadság apró szigetét kínálta azoknak, akik nehezen találták a helyüket a nem túl színes intézményben és társadalomban.
A filmből az viszont nem derül ki, hogy Talankin, aki még a demokráciáért tüntetők zászlóját is kirakta az iskolai szobája falára, hogyan engedhette meg mindezt magának. Talán egyszerűen csak senki nem vette túl komolyan a pedagógust, akihez főleg a weirdo srácok jártak el filmezni, de számíthatott az is, hogy mindenki ezer éve ismerte, az anyja pedig még ekkor is az iskola könyvtárosa volt.
Az viszont biztos, hogy ami valahogy még belefért az Ukrajna elleni totális háború megindítása előtt, az már nem feltétlen fért bele utána. Vlagyimir Putyin döntése után az addig is autoriter Oroszország (elég csak Alekszej Navalnij történetére gondolni) még sokkal sötétebb pályára állt át, és ez a változás a legeldugottabb kisvárosokba is beszivárgott.
Talankin pedig hirtelen a lokális események középpontjában találta magát, hiszen iskolai videósként az ő dolga lett, hogy a gyerekek kötelezővé tett „hazafias” nevelésének állomásait dokumentálja, hogy aztán a felvételeket az iskola vezetése feltölthesse egy kormányzati tárhelyre, igazolva, hogy ők aztán nem kerékkötői a háborúnak különleges katonai hadműveletnek.
Azaz hirtelen az állami propaganda eszköze és munkatársa lett, amivel nehezen tudott mit kezdeni: a filmben beszél arról, hogy az első gondolata az volt, hogy felmond. Közben az országban ekkor még elérhető Instagramon akadt rá egy felhívásra, melyben külföldi művészek olyan oroszokat kerestek, akiknek az életét megváltoztatta a háború. Jelentkezett, és így ismerkedett meg a Dániában élő amerikai rendezővel, David Borensteinnel.
A rendező elsőre vélhetően fel se fogta, kire akadt rá: a karabasi férfinek ugyanis államilag jóváhagyott feladata volt, hogy mindent rögzítsen, ami a háborús lázban égő iskolában történik.
Talankinnak nem kellett rejtett kamerákat alkalmaznia, hogy felvehesse, hogyan kell a gyerekeknek zászlót lengetve hallgatniuk Putyin videóüzenetét, hogyan kell masírozniuk katonai alakzatban az iskola menzája előtt vagy hogy a tanárok számára hogyan vált kötelezővé, hogy a bevett tananyag helyett sokszor papírról felolvasva adjanak elő nyilvánvaló hazugságokat a náci Ukrajnáról és a kollaboráns és elszegényedő Európáról.
Talankin innentől kettős szerepet töltött be: egyrészt a sokkal fenyegetőbbé és elnyomóbbá váló rezsim videósa lett, másrészt viszont azért is készítette ezeket a felvételeket, hogy a világ egyszer megismerhesse, hogyan zajlott a háborúpárti agymosás egy minden szempontból átlagos orosz iskolában. Innentől a felvételek mellé monológokat is készített szobájában, kommentálva az aktuálisan zajló történeteket, és ezekből is eléggé átjön, hogyan vált hónapról hónapra nyomasztóbbá az élet az országban.
A kezdeti időszak történéseit megörökítő felvételeken még előfordultak viccek és baráti találkozások, de hamar eljutunk odáig, hogy már a Wagner zsoldosai tartanak szakkört az iskolában a helyes gránáthasználatról. Párhuzamosan azzal, ahogy világossá vált, hogy Putyin nem fogja pár nap, hét vagy hónap alatt bevenni Kijevet, a kisvárosban is jóval komolyabbá váltak a tétek. Talankin volt tanítványait közül többen a frontra kerültek, ahogy az ekkor iskolába járó gyerekek közül is egyre többeknek kötnek ki testvérei, szülei a háborúban. A film egyik legmegrázóbb jeleneténél nincs is kép: Talankin a háborúban meghalt helyi fiatal temetésén vett részt, és ott forgatni már ő sem mert, így csak a hangot, azaz a fiú anyjának zokogását rögzítette.
De amikor van kép, akkor látni azt is, ahogy megváltozik a légkör a városban: miközben felülről háborúpárti rendezvényeket szerveznek, a helyiek egyre kevésbé veszik örömmel, ha filmezik őket, suttogva se szívesen beszélnek arról, hogy mit gondolnak a háborúról. Az Egy kis senki Putyin ellen nemcsak azt mutatja be, hogy hogyan vette át a militáns és nacionalista ideológia az uralmat egy orosz iskolában, de azt is, hogy hogyan feszíti szét egy kisváros közösségét az államilag gerjesztett paranoia.
Ami már nem a filmből derül ki
Nem nagy spoiler, mert már az első jelenetek egyikében erős utalás van erre, és hát máshogy nehezen is készülhetett volna el a film: Talankin tavaly nyáron, hátizsákjában hat merevlemezzel elmenekült Oroszországból. A háború elhúzódásával egyre keményebb törvényeket hoztak, idővel már életfogytiglani börtön járhatott volna azért, amibe Talankin belefogott, és miután a kisvárosban sokan tudták, hogy mit gondol a háborúról, jobbnak látta lelépni.
Vélhetően biztonsági okokból is, de nagyon keveset tudunk meg arról, hogy kiket hagyott hátra, az iskolai jeleneteken túl nem nagyon tudtunk meg semmit a magánéletéről. Ugyanígy, a filmben Talankin az egyetlen, aki nyíltan kritizálta a háborút, szándékosan nem vágott be senkitől hasonló mondatokat, nehogy veszélybe sodorja őket.
A kicsempészett felvételekből aztán Borensteinnel közösen készítették el a 90 perces filmjüket, ami idén januárban a Sundance-en debütált, és elhozta a zsűri egyik különdíját. Talankin jelenleg Prágában él, angolul tanul, és mint a közelmúltban egy interjúban fogalmazott, egyáltalán nem volt könnyű elmennie otthonról és elbúcsúznia a családjától: „senki nem tudta, hogy mit csinálok, és ijesztő volt, hogy ha rájöttek volna, hogy egy külföldi szervezettel együttműködve készítek filmet az iskolai propagandáról, és hogy ez hogyan hat a gyerekekre, akkor az milyen veszélyes lehetett volna. A családom se tudta, senki nem tudta. Átmenni a határon és a biztonsági ellenőrzés a reptéren is rémisztő volt. De nem bántam meg. Ha újra meg kéne tennem, megtenném.”
A rendező, Bornstein pedig arról beszélt, hogy miután egy éven át dolgozott a felvételekkel, észrevette magán, hogy rá is hatni kezd a háborús propaganda: a munka elején még voltak iskolai jelenetek, melyek sokkolták, de pár hónappal később elsőre még abban sem talált rendkívülit, hogy a wagneres zsoldosok adnak fegyvereket a gyerekek kezébe.
„Megjelent bennem néhány olyan érzés, amit talán a diákok és az iskolában dolgozó emberek is éreztek. Az, ahogy minden egyes nap ezt a propagandát néztem, egy lecke is volt arról, hogy mennyire érzéketlenné válhatsz vele szemben” – mondta erről.
Talankin sokkal több felvételt hozott el magával, mint amennyit felhasználtak a filmben, de Borensteinnel arra jutottak, hogy nem akarják belefullasztani a nézőket a nyomasztó jelenetekbe. Viszont Talankin már azon gondolkozik, hogy hogyan mutathat majd be további felvételeket, és vannak tervei arról, hogy mit kezdjen a többi nyersanyaggal.
Az Egy kis senki Putyin ellen magyarországi bemutatója július 5-én, szombaton lesz Csopakon, a Plul malomban. A Pont Csopak rendezvényén David Borenstein rendező is ott lesz, vele lehet majd beszélgetni a vetítés után.