Szerbiával kapcsolatban az embernek van egy olyan érzése, mintha mindig soha nem látott tömeg tüntetne Belgrád (esetleg még Újvidék és Nis) utcáin. Mintha az éppen aktuális rezsim mindig a végnapjait élné. Mintha az emberek türelme mindig elfogyna. Aztán a tüntetések mintha mindig azonos koreográfia szerint érnének véget: a frontvonalban a focihuligánok összecsapnak a rendőrökkel, hátrébb az egyetemisták dobozos sörrel a kezükben szállingóznak hazafelé.

Harmincöt éve megy ez az országban.

Na és Slobodan Milošević bukása? Azt nem a nép kényszerítette ki? A nép a mai napig ott tüntethetne a Skupština előtt, fel-alá masírozhatna a széles belgrádi sugárutakon, de Milošević köszönné szépen, jól ellenne dedinjei villájában – ki tudja, talán Belgrádban nem halt volna meg, ahogy tette azt Hágában. Bukását ugyanis nem feltétlen a tömeg, sokkal inkább a vörössapkás belügyi elitalakulat és a hadsereg, és egy picit talán az előtte másfél évvel Szerbiát (és Montenegrót) jól megbombázó NATO kényszerítette ki.

Ha a jelen világban minden olyan szar, akkor kell egy kapaszkodó, ami sokaknak a jugónosztalgia nevű lelki betegség. Sok áldozata van ennek a kórnak az egykori Jugoszlávia határain belül és túl. Már szinte fáj leírni közhelyszerűen és kötelezőn, hogy mi mindent jelentett Jugoszlávia. A felületes szemlélő csak annyit látott belőle, hogy a piros útlevéllel kinyílik a világ, szabad volt vendégmunkáskodni és letelepedni Nyugat-Európában, a jugó pop-rock-punk vagy irodalom nem volt olyan belterjes, mint a magyar, olyan elemek hatnak rá, amiknek létezéséről a klasszikus vasfüggönyön belül még csak nem tudtak. Meg a Gorenje, a tenger, a rizses csoki. Hagyjuk is.

Marko Vidojković a szerbül 2017-ben, magyarul Oravec Krisztina fordításában 2024-ben az újvidéki Forumnál megjelent regényében eljátszik a gondolattal: mi lett volna, ha Jugoszlávia soha nem esik szét. Oké, ez egy regény, nem történelmi mű, bár a történelemről szól, de soha ne higgyünk azoknak, akik azt mondják a szívükhöz kapkodva: mennyire történelmietlen már maga a felvetés is, a mi lett volna, ha. Egyáltalán nem az, mindig van választási lehetőség, legalábbis szeretjük azt hinni, hogy mindig van.

A regényben a valódi és a lehetséges történelem 1989-ben ágazik ketté.