Kevesen tudják, de a Csepeli Munkásotthon retró szürkesége dúsan aranyozott szecessziós belsőt rejt, az épület színházterme pedig nemcsak Csepel második világháborús bombázását úszta meg, hanem a szocialista ízlés dúlását is. Így, aki ma benyit ide, szinte ugyanazt látja, mint az 1920-as években a csepeli munkások, akik hosszú évek kitartó munkája után vehették birtokba a régen várt, téglajegyről téglajegyre készülő épületet, amelyre nem túl lelkesen, de végül a csepeli gyár mindenható tulajdonosa, Weiss Manfréd is adott pénzt. Annyit, hogy végül még festményekre is futotta belőle.

Barack helyett tarack

Csepel története örökre összefonódott Weiss nevével, aki a századfordulón zseniális húzással ide telepítette a gyorsan növekvő lőszergyárát. Eredetileg konzervgyáros volt, aki arra keresett megoldást, hogy mire tudná használni a gyümölcs- és zöldségszezonon kívül a gyártósorokat, így jött rá arra, hogy a konzervdobozok átmérője pontosan akkora, mint egy tüzérségi lövegé. A háborúban pedig egyértelműen több pénz volt, mint a barackban, így a tizenkilencedik század végén Weiss és fivére már aktívan keresték, hova telepíthetnék robbanásveszélyes gyárukat.

Manfréd és Berthold végül az 1890-es évek elején állították fel első favázas bódéjukat a csepeli János-legelőn, és a kezdeti százötven alkalmazotthoz képest néhány év múlva már majdnem ezer ember dolgozott a gyárban. Hamarosan az Osztrák-Magyar Monarchia töltényhüvely-szükségleteinek negyedét állították elő Csepelen, Weiss Manfréd pedig az ország egyik leggazdagabb gyárosa lett, sőt, „csepeli” előnévvel még nemesi címet is kapott Ferenc József császártól. Ő maga azonban sohasem élt itt, sőt, még saját irodája sem volt az egyre növekvő gyárvárosban, amelynek hatalmas csarnokait középkori katedrálisok ihlették. Ehelyett Andrássy úti villájából tartotta rajta a szemét hatalmas külvárosi birodalmán, ahonnan automobillal érkezett Csepelre. Viszont akárhol is járt a világban, mindig a munkája volt az első, még Európa fürdőhelyeiről is kiterjedt, német nyelvű levelezést folytatott a gyár igazgatójával. Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha Manfréd ráteheti a kezét egy okostelefonra.

A Weiss-gyár nevét az egész világon ismerték, de azok, akik az életüket felfaló üzem árnyékában töltötték a mindennapjaikat, kevésbé voltak elbűvölve a sikertől. Az első világháború idején, amikor a zökkenőmentes lőszerszállítás gyakran harminchatórás műszakot követelt a gyár dolgozóitól, a csepeli munkásság már harmincezresre duzzadt; a munkakeresők áradata pedig hamar megoldhatatlannak tetsző problémákhoz vezetett. A Csepel és Pesterzsébet között közlekedő HÉV szerelvényei olyan zsúfoltak lettek, hogy gyakran csak a járművek tetején maradt hely, és az is előfordult, hogy a helyi iskolákban száz gyerekre jutott egyetlen tanár. Persze rengeteg volt a hiányzó, hiszen sok szülő nem tudott a gyerekének meleg ruhát és cipőt venni, ezért télvíz idején nem jutottak el tanulni. A Weiss Manfréd Művek karácsonyi ruhaakciói pedig csak enyhíteni tudták a helyzetet, megoldani nem, hiába osztottak ruhát és cipőt minden év végén sok száz munkásgyereknek.

Közös sors, közös tér

Csepelre a monarchia minden szegletéből érkeztek dolgozni, az életkörülményeikben azonban óriási eltérések voltak. A gyár vezető tisztségviselőinek elegáns, az angol kertvárosokat idéző villákat építettek, de a munkások többsége embertelen körülmények között hajtotta álomra a fejét minden egyes pokoli műszak után. Parasztházakból, istállókból, pincékből, padlásokból vagy kecskeólakból kialakított nyomorúságos munkásszállásokon töltötték el rövid és kemény életüket, ahol kevés esély volt a továbblépésre. A fiatal házasok sokszor már attól boldogok voltak, ha egy szobában alhattak, gyerekes családoknak pedig szinte lehetetlen volt lakást találni a környéken.

Bár vallás és nemzetiség szempontjából hatalmasak voltak a szakadékok, a csepelieket összekötötte a közös sors, így hamarosan Budapest legszervezettebb munkás közössége alakult ki itt.

Élénk kulturális és sportéletet éltek, és az erős munkásmozgalomi hagyományokkal rendelkező országokból érkező kollégák jelenléte berobbantotta a baloldali eszmék terjedését is. Míg Weiss a legújabb technológiai újításokat importálta külföldről, az alkalmazottai biztosítási és temetkezési szövetkezeteket hoztak létre, olvasóköröket alakítottak, és bármilyen közösségi tér hiányában sokszor a helyi vendéglőkben vitatták meg a gondjaikat és terveiket. A munkások kezdeményezéseinek helyt adó vendéglátósokat folyamatosan zaklatták a sztrájkoktól tartó hatóságok, így a huszadik század elején már felmerült egy önálló munkásotthon gondolata. Éveken át tartó munka és adománygyűjtés után végül 1915 őszén a csepeliek elfoglalhatták a saját otthonukat, amit egy régi vendéglő épületéből alakítottak ki, de az érdeklődés akkora volt, hogy pillanatok alatt kinőtték a helyet.

Még az első világháború alatt elindították az új épület építését; a csepeliek önkéntesen, a saját két kezükkel húzták fel az új munkásotthont a gyilkos gyári műszakok után. A harcok végével pedig Weiss Manfréd is megérezte a Tanácsköztársaság szelét, és magánvagyonából óriási összeget adományozott a munkásság javára, melyből egymillió koronát a Csepeli Munkásotthon felépítésére fordítottak. Az eddig téglajegyről téglajegyre gyűjtött összeg hirtelen hatalmasra nőtt, így olyan, addig elképzelhetetlen luxuskiadások is szóba jöhettek, mint a két óriási falfestmény a színházterembe.

Az alkotó, Maróti Géza valószínűleg nem érezte úgy, hogy teljes erőbedobással szeretne dolgozni a különös külvárosi projekten, így egy korábbi munkáját hasznosította újra Csepelen. Így történt, hogy

a Mexikói Operaház és a Csepeli Munkásotthon színházterme erős hasonlóságot mutat,

még úgy is, hogy Maróti a korszellemhez és a helyi viszonyokhoz hajlította az ókori görög mitológia alakjait. A csepeli Apollón üllőt formázó trónon foglal helyet, egyik kezében kalapácsot tart, a másikkal hatalmas fogaskerékre támaszkodik. Jobbról-balról egy-egy angyal fogja közre, kezükben pálmaággal és géptárcsával. Héraklész, az erő helyi félistene melósnadrágban, mezítláb, szerszámmal a kezében feszít.

Az új Csepeli Munkásotthon építését végül csak a Tanácsköztársaság bukása után tudták befejezni. Az 1920. tavaszán megnyitott épület szecessziós színházterméhez előcsarnok, ruhatár, pénztár, erkély és karzat is tartozott, a padlót parkettával borították, a mennyezetet pedig kazettákkal díszített dongaboltozat alkotta. A karzat mellvédjét a csepeli gyár különböző tevékenységeit bemutató jelképek: a vas- és fémipar, a fa- és építőipar szimbólumai díszítették.

Az eredeti vörös lobogók helyett ma már nemzeti színű zászlókat lengetnek Maróti Géza mitikus proletáralakjai, de ezen kívül nem sok minden változott a színházteremben, ahol egymást érik a filmforgatások. Egyszer még Wes Anderson is felbukkant itt egy parfümreklám erejéig. A második világháborúban lebombázott szecessziós épület felújítását az 1960-as évek elején kezdték el, így aztán a külseje inkább Csinibaba, mint Grand Budapest Hotel, de a színházterem ma is különös időkapu abba a rövid időszakba, amikor a csepeli munkásságnak nemhogy munkásotthonra, de még festményekre is volt kerete.

Fedezd fel Csepel történetét a hosszúlépés.járunk? Csepel: Az alkotás bűvöletében című, Koniorczyk Borbála és Merker Dávid Hosszúlépés a körúton túl könyve alapján készült városi sétáján!