2000 méter Andriivkáig – mi van, ha ez a háború az életünk végéig tart?

Van egy erdő Kelet-Ukrajnában. Nem is igazán erdő, inkább egy keskeny fás sáv, két aknamező közé szorulva. Az egyetlen út a Bahmut peremén fekvő Andriivkába. A 2000 méter Andriivkáig című film ennek az erdőnek a története. És azoké az embereké, akik örökre ott maradnak.

Msztyiszlav Csernov Pulitzer-és Oscar-díjas ukrán filmrendező, háborús tudósító új filmjében a 2023-as ukrán ellentámadás során (Olekszandr Babenko ko-producerrel együtt) a 3. önálló rohamdandár egy kis csoportját kísérte el kamerájával. A szakasznyi katona feladata egyszerűnek tűnik: jussanak át a két kilométernyi megerődített erdősávon és foglalják vissza Andriivkát, ezzel el tudnák vágni a megszállás alatt levő Bahmutba érkező orosz utánpótlási vonalakat.

A 3. önálló rohamdandár katonáit a leghatékonyabbak és legjobban kiképzettek közt tartják számon, nem véletlen, hogy a legkeményebb frontszakaszokon vetik be őket, ezért volt fontos szerepük Andriivka visszafoglalásában is. (Ugyanennek a dandárnak a föld alatt gyógyító orvosaival mi is riportoztunk.)

A filmben 2000 métertől visszafelé számolva követjük végig az Andriivka visszafoglalására induló katonák küzdelmét, a rendező kézikamerája, a katonákra erősített testkamerák és drónkamerák által készített felvételeken keresztül. Mindent látunk, és mindent hallunk, mintha csak mi magunk lennénk ott, saját nézőpontunkból látjuk a kínkeserves előretörést lépésről-lépésre, gránátról-gránátra, a menedékek keresését, a folyamatos sebesüléseket, a végtelen kilátástalanságot első világháborús környezetben, szinte orrunkban érezzük az „erdő” helyén elüszkösödött facsonkok, a föld, a füst, és az emberi testek szagát.

Néha már-már klasszikussá vált háborús játékfilmek elevenednek meg előttünk, rögtön az első jelenetben a Ryan közlegény megmentésében érezhetjük magunkat. De itt nem színészek játszanak előre megírt jeleneteket, hanem hús-vér emberek ölik egymást. Jó, ha ezt már rögtön a legelején tudatosítjuk magunkban, igaz, nem könnyíti meg a film befogadását. Itt semmi sem játék, nem lehet újracsinálni, ami nem sikerült, nincs új esély, minden végleges. Már a film készítésekor tudni lehetett, hogy a szereplők közül jónéhányan életüket vesztették, azóta még többen haltak meg. Ők azok, akiknek a háború szó szerint az életük végéig tart.

A rendező ugyanolyan halk, monoton hangon narrálja a történetet, mint előző filmjében, az Oscar-díjjal jutalmazott 20 nap Mariupolban tette. Ahhoz hasonlóan ez a film is egy idegörlő helyszíni tudósítás, megfejtés nélkül, a kontextust a narráció mellett csak a néha bevágott nemzetközi híradások részletei adják.

Csernov tökéletesen megmutatja, hogy a háború hangjai nem csak a fegyverek dörgéséből és süvítéséből állnak: a pánikszerű zihálás, a fájdalom, a magatehetetlen düh és káromkodás, a túl korai halál hangjai még hátborzongatóbbak. Látjuk és halljuk a sebesülteket, látjuk a halottakat, Csernov annyi könnyítést ad csak a nézőnek, hogy a halottak arcát nem mutatja. A rendező halk narrálása és a háború zaja közti kontraszt ugyanolyan éles, mint a saját szemszögünkből látott harc brutalitása, és az emberiesség váratlan helyzetekben felbukkanó apró pillanatai közti különbség.

2000 métert 35 másodperc alatt tesz meg az aknavető lövedéke. Két perc kocsival. 10 perc futva. De az Andriivkáig vezető erdőben az idő nem számít, csak a távolság. Ahogy Csernov mondja, az időt itt csak a robbanások közt eltelt szünetekben mérik.Ezekben a szünetekben Csernov a katonákkal beszélget, életről-halálról, sorsról, vagy épp a dohányzás esztétikájáról. Amikor a rendező egy fedezékbe félig beásva arról beszélget Freak hívójelű kísérőjével, hogy ha beveszik Andriivkát, mindenki hazamehet végre zuhanyozni, és kitárgyalják, ki honnan származik, mit tanult, akár úgy is tűnhetne, mintha egy normális világban beszélgetnének fiatalok az életről, hogy aztán Csernov halk narrálásával szorítson egyet a gyomrunkon.

Az Andriivkához vezető erdő poklából csak néhányszor szakadunk ki, de ezek a jelenetek sem csökkentik a feszültséget. A háború pusztítását megmutató drónfelvételeket, vagy az Andriivkától pár száz méterre elesett huszonéves katona temetését ugyanolyan összeszoruló mellkassal lehet csak nézni, mint a harci jeleneteket.

Míg a 20 nap Mariupolban azt mutatja meg, hogy az orosz invázió mit tett a civilek életével, a 2000 méter Andriivkáig azokról az ukrán katonákról szól, akik fegyvert fogtak azért, hogy visszaszerezzék, amit az agresszor elvett tőlük, akkor is, ha abból már nem maradt semmi. Ahogy a film egyik főszereplője, a Fegya hívójelű fiatal katona fogalmaz: Andriivka már nem az a falu, ami valaha volt. Emberek, állatok, az élet minden jele eltűnt már onnan, csak a romok maradtak. És hogy akkor mégis miért harcolnak egy halom romért? Hát azért, hogy újraépítsék, elvégre is az ukrán föld. Ezért viszik magukkal a gondosan becsomagolt ukrán zászlót, hogy Andriivka romjaira kitűzhessék.

A 2000 méter Andriivkáig hasonlóan brutális és nehéz film, mint a 20 nap Mariupolban volt. Amikor megindult az orosz invázió az ország ellen, több százezer ukrán ragadott fegyvert, hogy megvédje a hazáját. Msztyiszlav Csernovnak a saját elmondása szerint is egyetlen fegyvere a kamerája lett, amivel kíméletlenül mutatja meg a mi szemeinknek is azt a rémálmot, amiből Ukrajna 2022 februárja óta nem tud felébredni.

A film az Ukrán Intézet támogatásával készült. A 2000 méter Andriivkáig november 12-én, 20:30-tól látható a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, 18+os korhatárbesorolással.