• Huszonhárom évvel Kertész Imre első magyar irodalmi Nobel-díja után máris itt a második: Krasznahorkai László szerdán, várhatóan fél 5 után veszi át az elismerést.
• Kertésznek az ország nem tudott önfeledten örülni, Csurka lapjában gratuláltak neki, de továbbra is várták az első magyar irodalmi Nobel-díjast.
• A 20. században több tucat olyan magyar író és költő neve is keringett, akik a Nobel-díjbizottság látókörébe kerültek.
• Talán Móricz Zsigmond lehetett volna az első, ha a konzervatív ízlésű Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben őt, nem pedig Herczeg Ferencet jelöli.
• Déry Tibor 1960-ban megkapta volna, ha nem kap Kádártól amnesztiát?
• Weöres Sándor csakugyan rajta lehetett az 1980-as shortlisten?

Hiába voltak nagy íróink és költőink a 20. században, mégis több mint száz évet kellett várni Kertész Imre 2002-es irodalmi Nobel-díjára. Az Indexben dolgoztam akkor, a stockholmi bejelentés híre egészen hihetetlen volt. Szégyen vagy sem, sokan az író nevét sem ismerték a szerkesztőségben, olvasni meg egészen kevesen olvastak tőle bármit is. Olvasószerkesztőnk, Zsadon Béla tisztában volt az életművel, és kifejezetten boldoggá tette, hogy éppen ő lett az első magyar irodalmi Nobel-díjas.

A politikusok, vagyis inkább slapajaik, akkoriban még nem a közösségi médiában böffentettek oda néhány sort hasonló alkalmak idején. Medgyessy Péter miniszterelnök a hír hallatán nyomban felhívta az írót, és gratulált neki. A ceremónia kommentátora a televízióban Vitray Tamás volt, a díszvacsorán Kertész a Száműzött nyelv című esszéjéből olvasott fel egy részletet németül. „Azt gondolom, hogy a holokauszt az európai civilizáció traumája, s e civilizáció létkérdése lesz, hogy ez a trauma a kultúra vagy a neurózis, az alkotás vagy a rombolás formájában él tovább az európai társadalmakban.”

Gratulál Kertésznek, de várja az első magyar irodalmi Nobel-díjast

Na igen, a holokauszt. Nem lennénk magyarok, ha a zsidó származású író díjazása nem váltott volna ki rosszallást. A fővárosi közgyűlés öt MIÉP-es képviselője nemmel szavazott Kertész díszpolgárrá választására. Frakcióvezető-helyettesük, egészen meredek módon, egy Sorstalanság-idézettel szemléltette döntésük hátterét:

„– Ki volt ez? – Mondtam neki, úgy tudom, a Pfleger a másik szobából, bizonyos Baúsch, és akkor igazított ki: – Talán Bohús –, merthogy ez, mint állította, igen gyakori név Csehszlovákiában, ahová különben ő is való. Érdeklődtem: hogyan hogy idáig nem tudott magyarul? - s ő azt felelte, azért, mert igen nem szereti a magyarokat. Elismerem, igaza van, s hogy egészében nézve magam se igen találnék sok okot a szeretetre.”

Ennek a MIÉP-nek volt az elnöke Csurka István, akinek a Fidesz szobrot állított, és akiről Schmidt Mária, a rendszer egyik ideológusa azt mondta, hogy „nagyon rossz volt az időzítése, neki ugyanis mindenben túl korán volt igaza”.

Csurka lapjában, a Magyar Fórumban egyébként a Nobel-díjra 1935-ben jelölt Szabó Dezső életművét kutató Szőcs Zoltán „Auschwitz Nobel-díjat kapott” címmel írt méltatásnak nehezen nevezhető cikket Kertészről. Az írást ezzel zárta: „A magam részéről szintén gratulálok Kertész Imrének a magas nemzetközi elismeréshez, de (...) egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság: vajon mikor és ki lesz az első magyar Nobel-díjas író?” Az már soha nem derül ki, hogy Krasznahorkai megfelel-e a 2020-ban meghalt Szőcs szigorú kritériumainak.

Kertészt amúgy nemcsak a nagyközönség nem ismerte, az irodalmárok közül sem mindenki tartotta számon az igazán nagyok között. Pomogáts Bélának a huszadik század második feléről szóló irodalomtörténeti áttekintése csupán három és fél sort szentelt a későbbi Nobel-díjasunknak, de a kortárs magyar írók lexikona sem volt sokkal bőbeszédűbb.

Fordulat Frankfurtban