Nem olvastam Krasznahorkaitól semmit, mi lesz most velem?

Nem olvastam egyetlen Krasznahorkai-regényt sem. Tudom, hogy tegnap óta ezzel szinte egyedül vagyok a Kárpát-medencében, és a friss Nobel-díjasnak mindenki régi nagy szakértője és rajongója lett. De ha esetleg van még valaki, hozzám hasonló tuskó, annak most megfogom a kezét, hogy együtt tegyük meg az első, bátortalan lépéseket.

Elolvasunk egy rövid szöveget, kapunk pár praktikus jótanácsot, végighallgatunk egy hosszú mondatot, és az egészet levezetjük egy filmmel. De nyugalom, nem azzal a filmmel!

Az első publikáció

Most, amikor a legsürgősebb lenne képbe kerülnünk, de a közeli boltokból már elkapkodták a Krasznahorkaikat, és különben is, nem tudjuk, melyiket akarnánk megvenni, első lépésként kínálja magát az író első megjelent szövege. Ami ráadásul nem hosszabb egy nagyobb cikknél, és a neten is elérhető: ez a Tebenned hittem című elbeszélés, amelyet Krasznahorkai 23 évesen közölt.

A kapust már kora délután értesítették az új ember érkezéséről, jóval azelőtt, hogy a vihar lecsapott a megyére, így aztán, amikor a fiú belépett a telep döngő vaskapuján, és a torkát köszörülve bizonytalanul lenyomta a fülke kilincsét, meg sem moccant, fejét sem fordította felé, s még akkor sem nézett rá, amikor az határozatlan, fátyolos hangon megszólalt (hogy: „Jó estét kívánok… én vagyok az új…”), csak leintette egy ingerült, fáradt kézmozdulattal, s annyit mondott: „Tudok róla.”

Ez az életmű első mondata, amiből már rögtön következik az a két fő gondolat, amelyet a legtöbbet ismételgettek a Nobel-díj odaítélése óta. Az egyik a hosszan kanyargó mondatszerkezet, a másik pedig ez a sárból és reménytelenségből gyúrt, világvégi világ, a maga embertelen embereivel. „Ezt a világot építi makacs és mániás következetességgel aztán az egész életműben úgy, hogy a helyszíneket és figuráit társadalmi-etnikai beágyazottságukkal együtt metafizikus-spirituális terekbe transzformálja. Úgy magyarok, sőt kelet-magyarországiak, hogy a világon bárhol, bármilyen alakváltozatban testet ölthetnének” – írta a debütálásról korábban a Litera. Kezdésnek jó lesz!

De mivel folytassuk?

Azzal senkinek nem lesz gondja, hogy most rövid leírásokat találjon Krasznahorkai főbb műveiről. De mi, fogalmatlanok, hagyatkozzunk a kiadója, a Magvető iránymutatására, olyannyira minket szólít meg a posztjuk felütése: „Nem olvastál még semmit Krasznahorkai Lászlótól? Segítünk, melyik könyvvel kezdd!” Ezt a hármat ajánlják:

Sátántangó Krasznahorkai László első regénye, éppen 40 évvel ezelőtt jelent meg. Valamikor a nyolcvanas évek elején játszódik, valahol Délkelet-Magyarországon, egy egykor volt mezőgazdasági telep eleven romjain. Örök érvényű példázat az ember törékeny mivoltáról, a menekülésről és a maradásról, a kegyelemről és a könyörületről. Tarr Béla kultikus filmet forgatott belőle.

Seiobo járt odalent Az elbeszéléseknek nemcsak az emberek a hősei, hanem a világ más elemei is: a természet, a teremtés, a világban föltételezett transzcendens lényeg önmagukban tökéletes, céltalanul és végső soron értelmetlenül szép alkotásai. A kötet szinte valamennyi elbeszélése egyetlen végtelennek tűnő mondatból áll.

Herscht 07769 Herscht 07769 – mindössze ennyit ír a borítékra feladóként az Angela Merkelnek küldött levelekre a könyv főhőse, a thüringiai kisvárosban élő falmosó, mondván, az ügy bizalmas, válasz esetén pedig a postás úgyis megtalálja a név és az irányítószám alapján. A történet napjaink Németországában játszódik, annak is a mélabús keleti felében, amely egyszerre Johann Sebastian Bach műveinek forrásvidéke és a neonáci mozgalmak egyre kevésbé titkos bázisa. (Kritikánk itt.)

És hogyan olvassunk?

Tegnap óta sokat halhattunk mi, egyszerű emberek, Krasznahorkai apokaliptikus világáról és a társadalom szélén élő szereplőiről. Ezen felül belefuthattunk olyan tartalmi leírásokba, amelyekre sokan felkapják a fejüket:

• Az ellenállás melankóliájában „egy fagyba dermedt kisvárosban baljós események követik egymást, egy vándorcirkusz, egy hatalmas, kitömött bálna és egy különleges, gnóm férfi is az események részeseivé válnak”;
• a Zsömle odavan főszereplője a 91 éves Kada Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő, aki nem szeretné nagydobra verni, hogy IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven tarthatna igényt a magyar trónra.

De egy sor hozzáértőnek látszó ember, aki – velünk ellentétben – egy-két oldalnál több Krasznahorkait olvasott, azt javasolja, hogy ne a témák vagy a hangulat, hanem a mondatok felől közelítsünk. A fent kattintható könyves podcastünkben pont ez volt a fő kérdés: hogyan olvassunk Krasznahorkait? Ott Anna szerint le kell lassulni hozzá, a szokásosnál jobban kell koncentrálni, de a szöveg rá is kényszerít erre, és ez nagy ajándék. Krasznahorkai sokszor hasonlítja zeneműhöz a szövegeit, nagy hangsúlyt helyez a ritmusra, a tempóra, és javasolja, hogy olvassuk fel hangosan a könyveit. Ebben a cikkünkben külön foglalkoztunk egyetlen elhíresült mondattal az író előadásában – Ott Annának pont ez hozta el az áttörést a befogadásban. Itt van egy 20 perces részlet Az ellenállás melankóliájából, hátha valakinek ez lesz az áttörés!

Segédeszközök

Bár mint azt már megállapítottuk, Krasznahorkait tömegek olvasták mindig is, de azért a többségnek mégis inkább Tarr Béla filmklasszikusai ugrottak be, amelyek nagy részében közreműködött, és amelyeknek világa a regényeiből táplálkozott. Ezek nyilván segítenek ráhangolódni az életműre. Bár van, amire ezek a filmek nem jók, ahogy arra egy kommentelő teljes joggal figyelmeztetett:

„Adózzunk néma csenddel azoknak az iskolásoknak, akiknek kötelező olvasmány lesz a Sátántangó, de úgy akarják majd megúszni, hogy inkább megnézik a filmet.”

De segít a ráhangolódásban a paródia is, egyet mi is közöltünk Bödőcs Tibor tollából. Ahogy az interjúi között is vannak olyanok, amelyek berántják az olvasót, és itt most nem annyira a politikai odamondásokra gondolok, hanem mondjuk a Friderikusz Podcast néhol önfeledten sztorizgatós, néha lírai futamaira. Készült egy rövid, egyórás portréfilm is, ahol a saját életéről elvileg nyilatkozni nem akaró Krasznahorkai visszatér Gyulára.

De én nagyon bírtam a Litera 2002-es látogatását is a kölcsönből és kényszerből falusi telket vásárló íróval. Ott mondja el az alábbi történetet, amikor a riporterek kétségbeesetten próbálnak kihúzni belőle valami pozitívat.

„Válaszként akkor engedj meg egy történetet. Vig Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyvenvalahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panaszkodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni... Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Mert már egyetlen egy: elég.”